Három fázisa van egy nő életének: amikor fiatal, aztán középkorú, és végül a „de klasszul nézel ki”. Anne Zwack bevallása szerint a harmadik fázisban jár, és ezért időnként harap. „Nemrég voltam Ausztriában, sok ismerősömmel találkoztam, és mindenki azzal jött, hogy de jól nézek ki. Magamban meg azt gondoltam, ha még egyszer valaki ezt mondja, ütök.”

Kacarászunk Zwack Péter özvegyével Budán, a Dérynében, szemerkélős júniusi reggel van, és hát mit mondjak, én sem tudom visszatartani a megjegyzést, hogy „de hát tényleg jól nézel ki”. (Angolul tegeződünk, Anne Cambridge-ben született, de amúgy magyar állampolgár.) Évekkel ezelőtti első találkozásunkkor is felfigyeltem rá, akkor is menő szemüvege volt, merész kiegészítőket hordott, és nyomot hagyott bennem fanyar humorával – hmm, egy temetést követő fogadáson.

Pedig azt állítja, hogy nem foglalkozik túl sokat a külsejével. Csak úgy van vele: „Attól, hogy öreg vagy, nem kell szürkébe és bézsbe öltöznöd, nyugodtan lehetsz bátrabb, de ha szuper alakod van, azzal sincs semmi baj, ha botrányosan feltűnő vagy.” Utóbbira nem hajt, nem eszik igazán tudatosan („na, én azt nem csinálom, de írd azt, hogy úgy kell”), közös reggelinken már a második kávénál tart („hát, hogy lehet úgy reggelizni, hogy nem iszol kávét?”).

Néhanapján felhörpint egy Unicumot is („az tényleg jó, nem csak kitaláltuk”), de azért nem olyan ritmusosan, mint hajdanán bizonyos Mici néni, született Zwack Emma Mária tette. Ő a családi legendárium szerint azontúl, hogy ragyogó szépség volt és Ady Endre Mylitta-ciklusának múzsája, úgy élt kilencvennyolc éves koráig, hogy minden áldott nap pontban délelőtt 11-kor felhajtott egy kupicával.

Ami pedig a mozgást illeti, nem mondhatni, hogy Anne megszállottan sportolna. Lányától kapott egyszer a születésnapjára egy tízalkalmas jógabérletet, majd miután lebukott, hogy nem kezdte el használni („nem nagyon látom magam, ahogy sárkánypózba rakom a lábaimat”), Izabella elcipelte a következő órára. Ott meg az derült ki, hogy épp „alvó jóga” gyakorlatokat vesznek, így aztán „yes!” felkiáltással – amit huncutul elő is ad – nagyjából ki is pipálta a műfajt, és maradt a sétánál az osztrák hegyekben, vagy a kutyasétáltatásnál olaszországi háza körül.

Anne tehát nem holmi tankönyvi diéta-, alvás- vagy mozgástippek szigorú követése miatt tűnik frissnek és derűsnek, hanem mert irigylésre méltó békesség van a fejében és a lelkében. „El kell fogadnod, hogy már nem vagy pont ugyanaz az ember, aki voltál. Ha mindennap futottál hat kilométert, de már kattog a térded, nem kell erőltetned. Nem kell emiatt dühösnek lenned, és főleg nem kell harcolnod betegségek, öregedés, semmi ellen. Azt csináld, amit a tested mond, és fogadd el a változást. Nem szükségképpen, és mindig boldogan, de sajnálkozás nélkül.”

Ennek szerinte az az egyik kulcsmomentuma, hogy senki se keseregjen, ha egyszer csak úgy ébred fel, hogy már nem ő a cég CEO-ja, hogy nincs telepakolva a naptárja találkozókkal, és senki sem hívja fel, mert nem vár el tőle már senki semmit. „Ettől nem leszel kevesebb, mert a legfontosabb dolgok nem abból fakadnak, hogy te vagy valaminek a CEO-ja.”

Sőt, úgy van vele, hogy ebből a helyzetből rengeteg jó dolgot ki lehet hozni. „Az is tök oké, ha csak létezel. Egész életedben arra vagy kondicionálva, hogy feladatokat végezz, máskülönben nem vagy fontos. Engedd el – mondja –, élvezd, hogy tökéletesen szabad vagy, értékeld, ami van, ne sajnálkozz azon, ami nincs, és csináld azt, amire korábban sohasem volt időd!”

Jótékonykodás, hobbik, nyelvtanulás, új életcél („de nem kell annak kilenctől ötig tartania”) vagy kertészkedés, amiről egyszer azt olvasta, hogy az angol nők akkor kezdik űzni, amikor már nem érdekli őket a szex. Efféle ötletei vannak, de ami talán fontosabb: nem kell végre rohannod, és elengedheted, amiken korábban rágódtál. A nem fontos dolgokat. „Hogy valaki hogyan viselkedett, vagy hogy eltörött egy értékes porcelán.”

A maga részéről – noha szívesen tenné – nem vesz tangóleckéket („sose tudnék úgy hátrahajolni”), nem is kötöget. Sokat olvas, és ha itthon van, mindennap bejár a Zwack-gyárba, hogy a dolgozók lássák, érezzék, ez még mindig családi cég, mert az szerinte mindenkinek fontos. De a legjobban a szabadságot élvezi. „Végre szabadon áramolhatnak a gondolataid is. Ezért is üldögél olyan sok idős ember csak úgy a padon. Ülnek, és hagyják, hogy kalandozzanak a gondolataik. Én is felfedeztem ezt. Nem konkrétan egy padra ülök, hanem egy kényelmes karosszékbe.”

Ilyenkor szortírozza az emlékeit, néhányat kidob, másoknál hosszan elidőzik, és persze újakat is gyűjtöget. Ő sok mindenki „nonnája” – férje első házasságából hét „örökölt” (már huszonéves) és négy vérszerinti kisunokája, de még olaszországi cukrászda-kávézójuk főnöknőjének kisgyereke is így szólítja. Sok időt tölt népes családjával, mert „nagyszülőnek lenni valami csodálatos, az unokáid szépnek látnak, és őszintén azt gondolják rólad, hogy te vagy a világ ura. Különösen, amikor még kicsik”.

Maga se érti, miért is van ez így, talán a biztonság és az erő miatt, de újra és újra tapasztalja, hogy a magukat topisnak és vénnek érző nagyikat sem topisnak és vénnek látják az unokáik. És ezek nagy vígaszok. Az meg külön büszkeség, amikor egy „erdőnyi csodálatos huszonéves” időről időre körülveszi olaszországi villájában, alpesi házikójában vagy pesti lakásában.

Merthogy télen Budapest, a nyári hőségben az osztrák Alpok, tavasszal-ősszel Olaszország a bázisa, néha egy-egy távolabbi utazással színezve. Nemrég jött haza Üzbegisztánból, mert a rejtélyes nevű Szamarkand nagyon régóta izgatta, és mert kell a változatosság. „Nekem ez az adrenalin.” Persze fárasztja is már az utazás, és nem szégyelli bevallani, hogy egyszer a londoni Heathrow-n, ahol „két kapu között annyit kell gyalogolni, mint a Dérynétől a Parlamentig”, egy kerekes kiskocsiba is beült, és ölében a többiek motyójával a lánya tolta őt.

Ami másnak a végső kapitulálás, neki forradalmi felfedezés volt, ezért minden korabelinek szívből ajánlja. Az ezzel járó szégyenérzetet szerinte úgy kell megúszni, hogy iszonyú menőn kiöltözöl, és rikítóan vidám, színpompás ruhában vagy feltűnő kalapban huppansz bele a kerekesszékbe.

Anne Zwack nem hallotta még a „kék zóna” kifejezést, és nem látta az erről szóló Netflix-sorozatot, mégis sok elemében éppen azt csinálja, ami a görög Ikaría szigetétől a Costa Rica-i Nicoyáig sokakat akár száz évig éltet. Nem stresszel, van értelme a mindennapjainak – Zwack-gyár, olaszországi kávézó, könyvírás –, és intenzív családi, közösségi életet él.

Továbbá szereti ellesni és beépíteni életébe a szerinte jó gyakorlatokat. Például ami a New York Times szerint is a világörökség részéért kiált: az olasz családok vasárnapi családi ebédjét. Igen kedvére való a hagyomány, amikor is vasárnap elmennek a templomba, majd hazafelé vesznek egy süteményt, amit aztán megesznek, miután összeült a teljes família. Szerinte kifejezetten káros, hogy a világon sok helyütt az ebéd úgy általában kezd kimenni a divatból, és hétköznaponként ebédidőre is üzleti mítingeket szerveznek, vagy akkor jön a vízszerelő. „Olaszországban ez egyszerűen elképzelhetetlen, ott mindenki ebédel – mondja –, és ennek bele kellene férnie az életünkbe.”

És hogy hol van az a bizonyos karosszék? Szereti, ha mindenhol van egy igazán kényelmes, a hátat jól megtámasztó darab. Azt mondja, nem könnyű ilyet találni, a pesti lakásában még nincs meg.