„Az önmagában egy személyes kék zóna, hogy a mi több mint negyvenéves barátságunkat a Szimpla-alapítós kanyar sem tudta kisiklatni.” Bertényi Gábor és Zsendovits „Szimpla” Ábel ismeretsége klasszikus Bütyök–Tutajos-sztori a Tüskevárból. Gyerekkorában Ábelék családjának Balatonalmádiban volt hétvégi háza, Gábor – vagy ahogy ma mindenki hívja, Bert – pedig minden nyáron arrafelé nyaralt a szüleivel, így együtt kezdtek horgászni hét-nyolc évesen.

„Egy csónakban evezve töltöttük a nyarakat” – idézik fel most a nagymarosi Duna­part közelében. A Sakura Cukrászda teraszán fagy­laltozunk és friss meggyet csipegetünk a júniusi melegben, utóbbit Bert éppen arra sétáló felesége, Veress Orsi hozta nekünk a szemközti zöldségestől. Akárhányan elhaladnak mellettünk, köszönnek a két pesti „gyüttmentnek”.
Bár egymástól függetlenül és más-más motivációból, ma mindkettőjüknek van háza a Dunakanyar hangulatos kisvárosában. Bert 2006-ban telepedett itt le, akkor nősült meg ugyanis, és Orsi „őshonos” marosi volt. „Előtte is sokat jártunk errefelé túrázni, és én akkor éppen Berlinből jöttem haza másfél év kinti munka után. A sok urbánus ügybe én már biztosan belepusztultam volna, ha nem vagyok valahogy a természetbe bekötve. Városban élve nagyon hamar működésképtelen leszek, így kristálytiszta volt, hogy ideköltözöm.” Bert tíz éve kivált a Szimpla csapatából, azóta fenntarthatósági projekteket menedzsel Agri Kulti nevű kutatóműhelyében.

Eleinte a hegyoldalban, egy kisebb házikóban éltek, ám első gyerekük megszületésekor a praktikum azonnal felülírta a romantikát, miután rájöttek, hogy télen nem mindig lehet autóval megközelíteni a házukat. Most a folyóparttól alig száz méterre laknak, aminek az az előnye is megvan, hogy simán átkenuznak néha Visegrádra mozizni. „Ilyenkor evezőlapáttal üljük végig a filmet” – nevet Bert.

Ábel csak heti pár napot tölt Maroson, pedig egy-két évvel Bert után neki is lett itt ingatlanja. Ugyan szeretné, ha az arány megfordulna, ám közben azt is bevallja: ha nem a pesti belváros közepén, a romkocsmanegyedtől két percre lakna, megőrülne. „Ez a hely nekem igazi menedék – mondja Ábel –, azonnal zen állapotba kerülök, amint megérkezem, de életem kilencvenkilenc százalékát a Kiskörúton belül töltöttem eddig.” Belvárosi lakásából két perc alatt bent van a Szimplában, aminek ma az ügyvezetője, és amit a kétezres évek elején Berttel alapítottak az első pesti romkocsmaként.

Ötven perc csitcset a semmiről
Nagymaroson hivatalosan nagyjából hatezren élnek, nyáron azonban ez a szám könnyen tizenötezerre ugrik. A város a 20. század elejétől klasszikus nyaralóhelynek számított, már akkor is tömegesen vágytak a budapestiek hegyoldali vagy folyóparti nyári lakjaikba. Berték háza például a századfordulón a Gerbeaud-előd cukrász, Kugler Henrik nyaralója volt. Kis híján aztán szocialista üdülőközponttá vált a város, komoly fejlesztési tervek születtek, hogy a munkások boldogan ki tudjanak kapcsolódni majd modern környezetben. Mindezt a 70-es években már készülő vízlépcsőtervek húzták keresztbe – végképp mázlijuk a környékbelieknek, hogy végül azok sem valósultak meg.

Aztán a 80-as években megint megugrott a lelkesedés a hétvégi telkek iránt, és a helyi agrárium átadta helyét a kis parcellákra kijárogató üdülőközönségnek. A következő évtizedben sokan elengedték a nyaralójukat, és inkább világot láttak, majd igazán 2010-ben jött az újabb felfutás a kiköltözők számában.

„Közben Budapest belvárosában annyira felmentek az ingatlanárak, hogy egy ottani udvari garzon áráért itt panorámás házikót kapsz, igaz, némi kompromisszummal: fel kell menni a hegyre, és emésztőgödör van csatorna helyett, mivel külterületen laksz. De bevezették a szélessávú netet, tíz perc séta a vonat, tehát nem is kell feltétlenül autót fenntartanod, és madarakkal meg mókusokkal laksz” – summázza Ábel.

Más kérdés, hogy ma lényegében nincs jó állapotú eladó ház Nagymaroson, ha mégis valami véletlen folytán kikap az ember egyet, 100–150 millió forintba kerül. „A fiatalok is kevésbé reflexszerűen hagyják el Nagymarost, mint sok más települést. Itt valahogy nem a legelső gondolat, hogy Budapest, London, Bécs vagy Berlin a következő állomás” – magyarázza Bert.
Úgy látja, a tizenéveseket nem igazán zavarja az ingázás, az ő most tizenhat éves fia is lazán bemegy suliba vonattal Pestre, aztán este újra beutazik, ha programja van. Neki beépült az életébe az ingázás. Az, hogy egy órán belül kiszámíthatón bent vagy a kötött pályán a fővárosban, nyugat-európai színvonalú emeletes vonattal, versenyképessé teszi Nagymarost még egyik-másik fővárosi kerülettel is.

„Hívhatnánk Pest-Külsőnek is” – mondja Ábel, de rögtön hozzáteszi: ha nyolctól ötig kéne egy gyárban dolgoznia, nem ingázna. „Inkább szellemi szabadfoglalkozásúaknak és vállalkozóknak van értelme kiköltözni ide, akik nem járnak be nap mint nap. Helyben nincs sok munkalehetőség. „Hacsak nem vagy kisvállalkozó, és épp nem egy bebíró pesti­nek téliesíted a 80-as évek óta elhanyagolt faházát.”

Az a probléma most is megvan náluk, hogy kevésbé indulnak útnak mondjuk este hatkor munka után tömegközlekedéssel a Müpába, hogy aztán késő este megint vonattal utazzanak haza. „Ha meg kocsiba ülsz, nem ihatsz, de igazából ahogy öregszel, már nem is akarsz bemenni Budapestre” – nevet Bert. Nagymaroson viszont este szinte alig van valami nyitva még nyáron is. „Kilencig megpusztulsz a napon, aztán mire kikérnéd az első fröccsödet, be is zár a kocsma, télen meg teljesen halott a falu” – így Ábel.

Ez a helyzet picit javult a néhány éve megnyitott Piknik Manufaktúrával, aminek Duna-parti teraszán hétvégenként alternatív zenészek lépnek fel. Maga Ábel az egyik tulajdonosa a Tandem nevű bárnak, de azt mondja, mivel az két kilométerre van a városközponttól, és szezonális, a helyiek oda már nem zarándokolnak el.

„A 80-as években harminc–negyven kocsma is volt Maroson, ma már csak egy van, a Diófa, azt is éppen árulják – mondja Ábel. – Felnőtt egy generáció, amelyik már a közösségi médián éli a társasági életét, nagyon sajnálom őket, hogy nincs legalább egy diszkó, ahol akár még táncolni is lehetne, és nem is tudom, nekik mi a bandázás.”

A kisvárosi léthez hozzátartozik, hogy mindenki ismeri mindenkit. „Itt teljesen más az utcán sétálni, mint mondjuk Pesten a Deák tér és az Astoria között, ahol a szembejövő nyolcszázból hétszáz ember külföldi, mondják. Ez megerőltető és terhes is tud lenni, hiszen nem mindig van arra hangolódva az ember a vonaton, hogy ötven percet csitcseteljen valakivel.

„Nekem ezért van egy hatalmas fülhallgató a fejemen, amiben nem is mindig szól a zene” – vallja be Bert. Az is előfordul, hogy egyszerűen alszik, vagy legalább alvást tettet a vonaton. „Ennek is van némi evolúciója: az első években merev mosollyal az arcodon végigtrécseled az ötven percet a semmiről. De persze olyan is van, hogy állati jólesik nyolc mondatot váltani a szembejövő öt emberből hárommal, és máris karbantartva érzitek mindketten magatokat.”

A Duna inkább elválaszt
Péntek reggel kilenckor még csendes a Duna-parti sétány, zavartalanul bámulhatja az ember a szemben lévő visegrádi fellegvárat, és kicsit irigykedik az itt lakókra, hogy erre a látványra ébredhetnek. „Newcomerként azt mondhatod, már a kilátásért biztosan megéri ideköltözni, de hidd el, ha eleget látod, ez a rácsodálkozás-élmény elmúlik. A Balaton-felvidéken élő gyerekek sem tudnak mind úszni” – von vállat Ábel, és az jut eszembe, valóban, csillaghegyiként sem szaladok le reggelente a Rómaira a Duna-parti napfelkeltében gyönyörködni.

Bert szerint ha Nagymaros harminc kilométerrel távolabb lenne, kevesebben jönnének ki, a bejárásban az órán belül maradás kulcsfontosságú, már Zebegény is szinte határeset emiatt. „Verőce és Kismaros is dübörögnek, de Nagymaros volt mindig is a főváros, itt lehet sétálni egy órán át úgy, hogy nagyjából csak szép dolgokat látsz, ami a budapesti agglomerációban szerintem eléggé egyedülálló.”

A kisvárosi lét összes hátránya neki hamar világossá vált, és egy ponton azzal vigasztalódott, hogy nem nagymarosi, hanem dunakanyari identitást választott magának. „Így Váctól Szobig terjed az életterünk, Szobra járunk például uszodába, Kismarosra pékségbe, Verőcére lovagolni, Vácra iskolába. Szépen szétterültek az évek alatt a tevékenységeink, és így már nem érezzük magunkat bezárva egy kis településre.”

Azt azonban kritizálják mindketten, hogy a Duna a gepidák és a rómaiak idejében is jobban összekötötte a két partján élőket, mint most. „Ma inkább elválaszt” – jegyzik meg. „A komp ahhoz túl drága, hogy az ember napi szinten használja, igazán számíthatna a lakcímkártya, ha valaki például Nagymarosról Visegrádra jár át mindennap tanítani – mondja Ábel. – Vízitaxi sincs, ami átvinne mondjuk három biciklist a túlpartra. Akinek van kenuja vagy motorcsónakja, annak könnyebb, de nyilván ha a hegyen lakik, máris nem fogja letalicskázni, közösségi csónakház, ahol tarthatná, meg nincs. Az ilyesfajta evidens dolgok nem működnek az egész Dunakanyarban, holott nem is pénzkérdés.”

A szombati Fő téri piac viszont 2011 áprilisa óta szünet nélkül működik. Ezt még Berték indították el egy Kerekegylet nevű helyi formációval, az első újhullámos termelői piac volt akkoriban, és ma is jó minta, ám pár év után átadták az önkormányzatnak. Azt mondja, az első években intenzív civil munkát próbált helyben végezni, de rájött, hogy nagyon leamortizálja, ha a lakókörnyezetében vállal projekteket.

„Tényleg nem látsz bele az itteni bonyolult viszonyokba, és kontraproduktív, ha a budapesti projektagyaddal próbálsz bármit ráerőltetni a helyi civilekre, akik totálisan szerelemből állnak bele közös munkákba. Azóta teljes a boldogságom, hogy semmiféle dunakanyarbeli ügy közelébe se megyek” – mondja Bert.

Szabad vegyértékeit ennek megfelelően egy SaveSoil nevű globális mozgalom termőtalajokkal kapcsolatos ügyei kötik le. Érdeklik a helyi sztorik, szívesen hallgatja is őket, de már csak annyi itteni érdekeltsége van, hogy egy másfél hektáros tájfajta almást gondozgat. „Főleg az apósommal, aki viszont épp képviselő lett, úgyhogy ha akarom, ha nem, a helyi politika csak be fog szivárogni az összcsaládi ebéd idején.”

Ábel viszont éppen valami nagyszabású marosi projektre készül annak dacára, hogy hiába kapcsolódik ide ezer éve, sokszor kiáltották már ki patás ördögnek. „Még a város kóborkutyáját is nekem tulajdonították egy időben, és ha a CBA-ban elfogyott a kifli, azt biztos a Tandemből jött rasztahajú hippik vásárolták fel (pedig a Nomádból érkezők)” – nevet.

Megvette társaival az egykori léüzem és a mellette lévő volt postás üdülő lepusztult romjait, és ezekbe szeretne életet vinni. Méghozzá a szimplás tracken maradva, azaz nem állami milliárdokból, a felső tízezernek, hanem alulról szerveződő kezdeményezéssel, egyrészt fiataloknak, másrészt aktív időseknek.

„Nem idősotthon lesz, hanem sportoló, kiránduló, mondjuk holland nyugdíjasoknak szabadidős hely, mellette valamiféle ifjúsági központ – mondja Ábel. – Nem profitorientált vállalkozás lesz, csak annyi az elvárásom, hogy önfenntartó legyen, és jó kis kísérlet lesz arra, hogyan épülhet be egy ilyen kezdeményezés a város szövetébe. Már megy a pletyka, hogy biztos vonattal hordjuk majd ide a brit turistákat, akik aztán összehányják a kapualjakat, mint a pesti zsidónegyedben.”
A holland nyugdíjasoknak végképp kék zóna lehet a nagymarosi Duna-part, és bár felmérések nincsenek, a városban ma is akadnak, akik kilencven évig élnek. „A mi utcánkban amúgy tényleg jócskán kilencven fölött halogatnak ki – mondja Bert. – De úgy ám, hogy pár éve még a hawaii gitárján játszott az egyik szemközti bácsi az utcabálon.”

Világmegváltás a Mókus sörözőben
Kékre festett faburkolatok a házon, ugyanolyan kék színű kerítés, az ajtón és a házszámon napraforgók. A szombati naplementében az egyik zebegényi folyóparti ház teraszán kisebb társaság beszélget és borozgat, kortárs orientális zene szól, a folyó túlpartján a Pilis és a Börzsöny lankái – szinte giccsbe hajló a kép, miközben igencsak tipikus dunakanyari a vájb.
A vendégek nagyrészt a környékbeli települések lakói, vagyis inkább olyanok, akik kiköltöztek vagy rendszeresen kijárnak a hétvégi házukba errefelé. „Részben a férjem újdonsült barátai, én inkább afféle women programként tekintek az itteni életünkre” – nevet a házigazda, Liptay Gabriella, a KPMG marketing- és kommunikációs igazgatója.

Férje, Bolla Ákos építész hat éve vette meg az úgynevezett Napraforgó-házak egyikét. A helyi védettségű épületet azóta igényesen újjáépítették – szigorú szabályokkal. A tető hajlásszöge, formája, az épület megjelenése kötött volt, és színkódot kellett használniuk, például nem térhettek el az enciánkéktől.

„Az utóbbi tizenöt évben mindig elmentünk valahova együtt nyáron a két gyerekünkkel és az ő párjukkal, és volt egy év, amikor a fiamék már várták az első gyermeküket, ezért nem akartunk messzire utazni. Akkor jöttünk először Zebegénybe, ahol a férjem láthatóan nagyon jól érezte magát – meséli Gabi. – Olyannyira, hogy fel is tette nekünk a kérdést: ha vennének itt egy házat, a hegyen vagy a Duna-parton legyen? Az egyértelmű válasz a hegy volt, erre azonnal lefoglalózta ezt a vízpartit.”

Ákos azóta csütörtöktől vasárnapig mindig itt tölti az idejét, Gabi inkább pénteken csatlakozik. Ő szereti a budapesti nyüzsgést, így néha különválnak útjaik. „Nekem nagyon fontosak a barátok, a színház, a koncertek, a mozi. De szívesen járja az erdőt is, sőt van kiránduló és biciklis társaságuk is, és gyakran úgy szervezik a programokat, hogy a zebegényi háztól induljanak a túrák. A férjem eléggé beépült a helyi körökbe, a Mókus sörözőben megy a rendszeres világmegváltás” – nevet.

Egyértelmű, hogy mióta sok időt töltenek a városon kívül, lassabb az életük, de ez a hely adottságai miatt van, ő maga teljesen másképp is el tudja képzelni a mindennapjait. Azt például óriási kincsnek tartja, hogy Budapesten a 8-as busz vonalán laknak ők is és a gyerekeik is, így azon egyelőre nem gondolkoznak, hogy teljesen vidékivé váljanak.

„Sokkal több időt töltünk együtt, és kialakultak az itteni szokásaink, például hétvégente elmegyünk a nagymarosi Piknikbe egy-egy alternatív koncertre, gyakran sztrapacskázunk Szlovákiában, és van, hogy feltekerünk a Garam folyásához, majd kenuval lecsorgunk. Vagy lesétálunk a kert végébe, a partra, tüzet rakunk, csónakázunk, a homokban játszunk az unokákkal. Nagy dili velük az emeletes vonaton ideutazni. Én nem ingázom be innen, de azért néha előfordul, hogy a szobi uszodában kezdem a napot, majd onnan bevonatozom dolgozni.” Ha tizenhat éve ugyanígy élnének, valószínűleg már unná, de egyelőre élvezi, hogy felfedezik a vidéki lét szépségeit.