Mielőtt a felvétel elindult, akármilyen szakmai kérdésről faggattalak, pont ugyanolyan lelkesedéssel beszéltél róla, mint öt vagy tíz éve. Még jobban meg vagyok lepve, hogy harminchét év után elhagyod a Shellt. Miért is?
A kollégáimat is meglepte, és én is úgy érzem, hogy az energiaszintem nem nagyon változott. Pedig mi ezen már 2021 óta dolgoztunk.

Kit takar még a többes szám?
Engem és a főnökömet. Nyilván én ezt imádom csinálni, és sikerrel is csinálom. De az nem lehet, hogy valakinek az az üzleti filozófiája, hogy kineveli a tehetségeket, arra büszke, hogy kik azok a tehetségek, akiket kinevelt, és milyen pozícióba juttatta őket, aztán befagyasztja a legfontosabb pozíciót, ahova ők el szeretnének érni.

Át kell adni a helyedet, miközben neked már nincs felfelé?
Egy pozíció lett volna, ezt, ahogy korábban is mindig, jeleztem, hogy szeretném. De nem engem választottak, és komolyan azt gondolom, hogy valószínűleg jó döntést hoztak.

Értem, de nem luxus, ha egy cég eldobál kiváló vezetőket, mert már nincs hova új pozíciót, karriert, fölfelé jutást kínálni?
Ez az élet rendje. Elmúltam hatvankét éves, és az a helyes megközelítés, hogy van egy verseny, és azt a pozíciót, amit én szerettem volna megkapni, nem én kaptam meg.

Ilyen most először fordult elő a pályafutásod során?
Csak majdnem. Ezt az állást például, amit 2014 óta betöltök, már 2009-ben szerettem volna, de akkor nem kaptam meg. Mást választottak, és én akkor mentem el az Egyesült Államokba vezetni a kenőanyag-területet. Mondták, hogy ezt és ezt kell még jobban csinálnod, hogy megkapd az adott pozíciót, és öt évvel később kineveztek. Ezzel kapcsolatban fontos újra elmondanom, hogy azért kell dolgozni, hogy az ember helyzetbe kerüljön. Onnantól, hogy tényleg előre léphet-e, az nagyon sok faktortól függ.

Most tehát te láttad be, hogy félre kell állni, vagy ezt érzékeltetik alulról is, felülről is?
Amikor már nem láttam reális esélyét, hogy a következő felfelé lépcsőn ott legyek, én jeleztem. De mondom, hogy ez egy közös, hosszú beszélgetés része volt. A vállalat akkor úgy ítélte meg, hogy mivel ez az elektromos átmenet olyan gyors, és az én track recordom olyan erős, ezt azért még én vezényeljem le.

Mit is pontosan? Mi az, amire most azt lehet mondani, hogy kész van, le lett vezényelve, elvégezted a feladatot, most már át lehet adni?
Eljutni odáig, hogy maga az alaptevékenység már nagyon szolidan, de nyereséges, és növekszik. A kínai piac nagyon nagy kérdőjel volt, de áttörést sikerült elérni. Két évvel ezelőtt az még nem volt teljesen tiszta, most viszont az, hogy Kínában mi jelentős mobilitási tényező leszünk azáltal, hogy képesek voltunk nagyon gyorsan ezt az újfajta szakmát megtanulni, bevezetni, működtetni, amit utána Ázsiában persze tovább tudunk terjeszteni.

Tehát a csúcson hagyod abba?
Igen.

Azért is érdekes ez az elektromos vonal, mert amikor tíz éve, az első rólad szóló Forbes-portréhoz beszélgettünk, még szóba se került. Öt éve, a következő interjúban már volt szó az elektromos átállásról, de koránt sem ezen volt a fókusz. Ehhez képest azóta annyi minden történt, mintha az elmúlt években ez az átállás kötné le az energiáid nagy részét, és mintha ismeretlen szegmensben kellett volna nagyot homorítanod.
Ez így van, de a célunk az elektromos töltésnél is hasonló, mint máshol. Az, hogy megtaláljuk azt a működési rendszert, amiben nyereséget tudunk termelni, és amiben van differenciálási lehetőség, amiben jobbak vagyunk, mint a többiek. Az biztos, hogy a megfelelő úton vagyunk, mert azt látjuk már, hogy azoknak a nagyobb országoknak a működési profitabilitása, ahol már ténylegesen vannak elektromos autók, megfelelő.

Az elektromos autózás Kínán és Norvégián kívül még azért nagyon a kezdetén tart, most az Egyesült Királyságban, a Benelux-államokban, Németországban és az Amerikai Egyesült Államok nyugati partján kezd felfutni. Ezek azok a területek, amikre koncentrálunk, és Kínában tanultuk meg, hogy ezeken a területeken mit kell csinálni.

Nagyon jó, hogy mi globális vállalat vagyunk, mert nem konzultánsoktól tanultuk meg, akiknek fogalmuk sincs erről, hanem a saját üzemelésünkből. Kínában sem fejlesztünk mindenütt elektromos töltőhálózatot, csak a nagyon nagy városokban, ahol óriási koncentrációban vannak elektromos autók. Ugyanez vonatkozik most az Egyesült Királyságra, ott Londonra fókuszálunk.

Akkor a brit vagy német piacon, ha valaki nagyobb távokat megy, nem talál Shell-töltőt?
De, az autópályák mellé teszünk bivaly töltőket, az fontos, hogy az emberek hosszú távon is tudjanak autózni velük. De nem ez a fókusz, nem megyünk be idő előtt fejletlen piacokra.

Nem hagy ki így a cég túl sok lehetőséget egy rendkívül gyorsan fejlődő piacon?
Megtanultuk száz év alatt, hogy semmiről sem maradunk le. Tehát mindig van lehetőség rá, hogy valakit megvegyünk, valami oknál fogva mindig akad, aki el akar adni, vagy mert nem annyira szervezett, vagy nem működik olyan jól, esetleg a mérethatékonyságot nem tudja elérni. Tehát a félelem, hogy én, mint Shell lemaradok valamiről, a mi esetünkben megalapozatlan. Inkább az ellenkezőjére kell figyelni.

Említettem már a 2014-es cikkben, hogy létrehoztunk egy komplett hidrogéntöltő állomáshálózatot Németországban az én vezetésemmel. Mindig keresed a kudarcos döntéseket is, és ezt akár ebbe a sorba is illesztheted, hiszen gyakorlatilag még mindig van százhúsz hidrogéntöltő állomásunk ott, és van hozzá kétezer hidrogénes autó Németországban. Tehát túl hamar, túl korán, túl gyorsan fejlesztettünk.

Nyilvánvaló, hogy meg kell teremteni a feltételeket, hogy elterjedjen ez az autózás, de nem szabad túlterjeszkedni. És ugye ezt megpróbáljuk elkerülni most jelen pillanatban az elektromos töltéssel is, de így is biztos vagyok benne, hogy hamarosan megelőzzük a Teslát a világszerte elérhető töltők számában.

Szépen látszik, hogy a cég méretéből és a létező kúthálózatból fakadó előnyre nagyon rágyúrtok.
Persze. A töltés mellett is kell valamilyen bevételi forrásnak lennie. Ez pont ugyanolyan, mint a benzinnél is: ott vannak a shop, az autómosó, a különféle tevékenységek, ezeket célszerű kombinálni, így jön ki a matek leginkább.

Főleg, hogy a töltés eleve hosszabb, mint a tankolás, több ideje van a shopban költeni az autósnak.
Vagy automatában, ahogy tetszik. Kínában is vannak a rengeteg töltő mellett az ittenihez hasonló select store-ok, de van, ahol digitálisan nagyon fejlett automatákból árulunk termékeket. Gyakorlatilag úgy vásárolsz, hogy nincs ott alkalmazott, bemész a konténerüzletbe, leveszed a polcról, és már fizettél is érte, digitálisan el van számolva. Az a lényeg tehát, hogy mellette legyen egy másik bevételi forrás.

Kudarcnak élted meg, hogy ki kellett vonulnotok az orosz piacról?
Nem, hiszen külső körülmények okozta kényszer volt, de emocionálisan nagyon nehéz volt. Az uniós szankciókat kellett betartanunk, illetőleg nyilvánvalóan az orosz föderáció szabályait is, és ez a kettő gyakorlatilag összeegyeztethetetlen volt. Nem kívánom senkinek azt az egy hónapot! Nekünk el kellett adnunk azt, amit én huszonöt év alatt építettem fel az orosz kollégáimmal, akiket nagyon szeretek ma is, és kapcsolatban is állunk velük.

Összesen 450 benzinkutat és Európa legnagyobb, legmodernebb kenőanyaggyártó vállalatát, üzemét képtelenségnek tűnt eladni egy hónap alatt, ráadásul úgy, hogy nagyon szűk volt azoknak a vevőknek köre, akik nem álltak szankciók alatt. Végül a Lukoilnak adtuk el, akik egyébként minden egyes szerződésfeltételt betartottak, az összes dolgozót átvették, és azóta különálló vállalati formában, másik márkanév alatt üzemeltetik a kutakat.

Ami azért megnyugtató, mert az egészben nekem a kollégáim megélhetése, biztonsága volt a legfontosabb. Hogyha ezt nem sikerült volna valakinek eladni, azok az emberek, akiket személyesen is ismertem az elmúlt huszonöt évben, nagyon nehéz helyzetbe kerültek volna.

Mostantól mit tervezel? Merre tovább a karrierredben? A békés hintaszékes nyugdíjaskodást kizárnám.
Sokat leszek Budapesten, és van egy házunk Spanyolországban is, az egyik lányunk pedig Londonban él. De aztán hogy hol lesz a munka szempontjából a központom, az attól függ, hogy mi lesz a munka. Nyilván ez lenne a következő kérdés.

Nyilván.
Még nem tudom, hogy mi lesz az, amivel főállásban fogok foglalkozni október 1-je után, de biztos olyasmivel, amitől energikus leszek, amiben úgy érzem, hogy tudok segíteni, és hála istennek, rengeteg dolog érdekel. Ha üzleti, executive, tehát végrehajtó feladatról van szó, az olyan méretű és olyan izgalmas kell, hogy legyen, hogy az ember abba belerakja az energiáját. Az, hogy fogok-e vállalatot direktbe vezetni, majd elválik. Igazából csak olyan jöhet szóba, amelyik teljes mértékben fel tudja kelteni az érdeklődésemet.

Nekem nagyon fontos az, hogy segítsek a feltörekvő nemzedéknek. Ezért tartok előadásokat iskolákban, a gyerekek imádják. Nyilvánvalóan ezek olyan történetek, amiket nem egy reptéren megvásárolt könyvből olvasok föl nekik, hanem a saját történeteim tömkelegét tudják meghallgatni olvasmányos formában. A Budapesti Olimpiai Mozgalomban is részt veszek mint magánember.

Tudom, hogy ez Magyarországon átpolitizált dolog. Én azért veszek részt benne, mert olimpikonokat támogatunk a pénzünkből azért, hogy el tudják végezni az egyetemet. De most az is felmerült, hogy megint megpróbálunk egy olimpiai pályázatot. Nagyon sok olyan magyarországi üzletember van, aki azt gondolja, hogy ez jó lenne. Én köztük vagyok, teljesen politikamentesen. A Menedzserszövetségben az elnöki munkát is biztosan folytatom.