Talán sohasem kocsikázom Andalúzia legnyugatibb dombjain, ha nincs egy új Renault, amit épp ott kell kipróbálni, és talán nem bukkanok Sevilla egyik legizgibb és legfiatalabb látványosságára, ha nem tesszük el az útikönyvet, és kezdünk el csak úgy barangolni.
Előre mondom, hogy a nagyvárosi napernyő legalább három értelmezést fog nyerni a következő kilencezer karakterben: mint magaslati menekülőút a sevillai nyárból a portugál határ irányába, mint az új Renault Rafale (ejtsd: rafal) szeletenként elsötétíthető óriás panorámateteje és mint a Metropol Parasol nevű faszerkezetes objektum Sevilla központjában.
Május közepén még ideális turistaidő volt Sevillában és Córdobában is, de a helyiek esküsznek rá, hogy néhány hét, és nemhogy a 40, de az 50 fok sem lesz ritka, Andalúzia Spanyolország legtikkasztóbb tartománya. A hőség ellen többféleképpen szeretnek védekezni. Naphosszat valamilyen légkondis helyen ücsörögnek, és csak este 10-kor mennek ki az utcára. Le- vagy felvonulnak a vízhez: óceánhoz, tengerhez, háztetőkre épített medencékhez. Minden mindegy alapon büszkén flangálnak flamenco ruháikban a forró flaszteren, vagy kocsiba ülnek, és elhagyják a várost úgy egyórányira északnyugatra a hegyek felé.
„Itt mindig tíz fokkal hűvösebb van” – mondja egyik vendéglátónk a Sierra de Aracena y Picos de Aroche nemzeti park romantikus albergójában, nyolcszáz méterrel a tengerszint felett. A reggelek és esték itt májusban még kifejezetten hűvösek, a felhők gyorsan és néha harapósan kergetőznek, a táj zöld és kissé vadregényes, a kanyargós utak meg tapinthatóan arra vágynak, hogy kissé megcsikorogtassuk rajtuk egy Renault Rafale kerekeit.
Írta: Iglódi Csaba Néhány kilométer volt csak hátra a határig. Már amennyiben határnak lehet nevezni, ami Szlovénia és Olaszország között húzódik. Meredeken emelkedő, éles kanyarokkal teli szerpentin kezdődött. Kopott és ütött, vagyis rendeltetésének megfelelően használt szalagkorlát mutatta, hogy nagylegények is koccantak már erre, ezért csak óvatosan duhajkodtam. Négyfős véleménycsapat váltotta egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven […]
Írta: Iglódi Csaba
Néhány kilométer volt csak hátra a határig. Már amennyiben határnak lehet nevezni, ami Szlovénia és Olaszország között húzódik. Meredeken emelkedő, éles kanyarokkal teli szerpentin kezdődött. Kopott és ütött, vagyis rendeltetésének megfelelően használt szalagkorlát mutatta, hogy nagylegények is koccantak már erre, ezért csak óvatosan duhajkodtam.
Négyfős véleménycsapat váltotta egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át. A 2023/24-es évad a végéhez ért, hamarosan új szerzők jönnek!
Sok száz méter magasan voltunk, jólesett lenézni a gyufásdobozzá zsugorodó házakra. Gyönyörködtető volt a keskeny utakkal behálózott völgy, az elszórt falvak és a csillogó vízfelületek földöntúli harmóniát sugároztak. Balról szakadék, jobbról sziklafal – nem ideális körülmények ahhoz, hogy szemből feltűnjön egy őrülten nagy betonkeverő. Pedig így történt. Mindketten fékeztünk, és perceknek tűnő pillanatokig farkasszemet néztünk. Lehetetlenség volt elférni egymás mellett.
Valami isteni szerencse folytán senki sem állt (még) mögöttem, így menekülőre fogtam. Tolatva, persze. Az első kanyart elrontottam, sikerült korrigálni, de a magabiztosságomnak nyoma sem maradt. Reménykedve néztem hátra hol megfordulva, hol a tükörbe pillantva, hol a tolatókamerát nézve, de se egy pihenő, se egy öblösebb ív, nem tudtam elbújni. A betonkeverő követett, már ha a szemből jövő agresszív rám mászást egyáltalán követésnek lehet hívni. Kivert a víz. Próbáltam szemkontaktusba kerülni a sofőrrel, de ahogyan David Mann-nak Steven Spielberg első komolyabb filmjében, a Párbajban nem sikerült az őt üldöző kamionsofőrt meglátnia, nekem sem jött össze. Nem lassított a pulzusomon, hogy ebben a szorongatott helyzetben jelenetről jelenetre visszajöttek a képkockák a végeláthatatlan utakkal, az iskolabusszal és a sokáig pörgő kerekekkel.
Közben más filmek is elindultak. Ahol menekülés közben meredek lejtőkön és éles kanyarokban vezet a hős, természetesen hátrafelé. Közben vagy lő, vagy őt lövik, de a sminkje hibátlan, haja szála sem görbül, arcán mosoly, és csak pörgeti a kormányt és nyomja a gázt, hogy jobban csikorogjanak az abroncsok.
Na, Szlovéniában, azon a keskeny hegyi úton tolatni nem ilyen élmény volt. Igaz, közben haladtunk már vagy egy kilométert, már ha a haladás visszafelé útra is helyes kifejezés. (Nem az.) Fejlődtem is, mert egyre ritkábban kellett korrigálni, büszke is voltam magamra, és arra gondoltam, hogy a kitartóan támadó betonkeverő vezetője elismerően nyugtázza, amit lát. Ez azért visszaadott valamit az elveszített önbizalmamból.
Szuggeráltam a Google Térképet, és láss csodát, feltűnt rajta egy bekötő út. Elképzeltem, ahogy megkönnyebbülve befordulok rá, és így kitérek végre a jármű útjából. De nem így történt, mert a tolatókamera egészen mást mutatott. Azon egy családi egyterű közeledett, a benne ülők gyönyörködtek a tájban, talán éppen az uzsonnát majszolták, a gépkocsi vezetője pedig egy helyi híreket sugárzó adót kereshetett a rádión. Nem tudok eléggé hálás lenni neki, hogy a megosztott figyelme is elegendő volt, hogy elkerülje velünk az ütközést. A teli gázt satufék váltotta, én is beletapostam, meg persze a monstrum is előttem. Álltunk néhány másodpercig. Elégedetten konstatáltam, hogy mostanra mi lettünk a szalámi a szendvicsben, védve voltunk mindkét oldalról. Aztán újra tolatni kezdtünk, immár konvojban. Az első komolyabb kanyarban a toyotás leradírozta a jobb oldali visszapillantóját, de ennél nagyobb baj nem történt.
Sok kilométer tolatás után már tíznél is többen haladtunk ráklépésben. Aztán a szerpentinbe végre becsatlakozott a magánút. Befordultam, leállítottam a motort és a kormányra dőltem. „Itt, ha vesztettem is, jól jártam” – zakatolt a fejemben Müller Péter Sziámi sora az URH előadásában. Jól jártam, mert a tolatás megtanította, hogy jöhet olyan akadály, amit se lerombolni, se megkerülni, se átugrani nem lehet, és a legjobb válasz rá, ha kitérek az útjából. Megtanította, hogy a tükör a legjobb barátom. És megtanította, hogy nem minden helyzetben az „előre” a helyes út, olykor vissza kell menni addig az elágazásig, ahol újra lehet tervezni.
A szerző szenior vezetési tanácsadó, a Your Way Consulting alapítója, valamint pályakezdő regényíró.
A Forgó tagjai voltak: Nemes Dániel, Litkai Gergely, Sásdi Helga és Iglódi Csaba.
A világhírű magyar topmodell, aki anya lesz, a diplomatából lett sztárséf és a magyar művész, aki vécékkel támad. Megjelent az új Forbes Life, ízelítő a tartalomból.
Hogyan lehetséges az, hogy egy irodaépület háromszor annyi energiát fogyaszt, mint amennyit az energetikai tanúsítványa szerint fogyasztania kellene? Hogyan lehetséges, hogy egy budapesti irodaház több energiát pazarol el fölöslegesen, mint amennyi egy falu teljes energiafogyasztása? A kérdést Pál Péter, energiamegtakarításokkal foglalkozó szakember is sokszor feltette már, annak érdekében, hogy felhívja a felelősök figyelmét, a döntés […]
A kert nemcsak azért van, hogy dolgozzunk, hanem hogy gyönyörködjünk és pihenjünk benne, sőt elsősorban arra van, vallja Szomoru Miklós kertészmérnök, és ennek megfelelően alakította ki Pilisszentkereszten talaj- és ökotudatos angolkertjét. Az ehhez szükséges szaktudást Angliából hozta, egyre bővülő díszkertjéből pedig időközben márkát és vállalkozást épített.
