Azzal tehetjük értük a legtöbbet,ha hagyjukőket élni

Ülünk a fűben, minden mozdulatomra fűszeres illat csapja meg orromat. Az üröm árasztja, a hortobágyi pusztaság egyik gyakori növénye. Ahogy homlokom fölé emelt kezemmel árnyékot tartok a kora nyárhoz képest is nagy forróságban, időnként a néhány méternyire legelő, nyihogó ménesre pillantok. Ozogány Katalin és Kerekes Viola velem szemben ülnek, de már jó előre figyelmeztettek: jó, ha szemmel tartjuk őket. A néha túl vadul erőfitogtató fiatal csődörök nem túl körültekintők. Ha felágaskodva egymásnak rontanak, és nem figyelnek a földön kuporgókra, pórul is járhatunk. Az agglegények vitájába nem jó belekeveredni.


„Nem érintjük meg őket, igyekszünk nem segíteni nekik semmiben – mondja Viola –, nem akarjuk őket megszelídíteni. Mert annál nincs félelmetesebb, mint amikor egy vadállat elkezd kötődni az emberhez. Az a legbiztonságosabb mindenkinek, ha nincs fizikai kontaktus. Így egy heves mozdulatunkra is elfutnak.”

info Ozogány Katalin és Kerekes Viola éveket töltöttek az adatok gyűjtésével és elemzésével.
Ozogány Katalin és Kerekes Viola éveket töltöttek az adatok gyűjtésével és elemzésével.


Viola a Hortobágyi Nemzeti Park biológusa, húsz éve gyűjti az adatokat az itt élő Przewalski-lovakról, a veszélyeztetett faj egyik legnagyobb félvad populációjáról. Érzelmileg így is kötődnek hozzájuk, ismerik őket, a történetüket, kapcsolataikat. Amint feltárták, ez a különleges faj is összetett társadalomban él, és kiemelt szerep jut közöttük a rokoni és baráti kapcsolatoknak. Tavaly ősszel jelent meg aprólékos kutatómunkájukat összegző cikkük a Nature Communicationsben. „Az egyik legmegdöbbentőbb eredmény, hogy nemcsak leírni tudtuk a lovak viselkedését, de a jövőt is meg tudtuk jósolni” – mondja a tanulmány első szerzője, Katalin, a magyar kutatási hálózat debreceni viselkedésökológiai kutatócsoportjának munkatársa.