Ülünk a fűben, minden mozdulatomra fűszeres illat csapja meg orromat. Az üröm árasztja, a hortobágyi pusztaság egyik gyakori növénye. Ahogy homlokom fölé emelt kezemmel árnyékot tartok a kora nyárhoz képest is nagy forróságban, időnként a néhány méternyire legelő, nyihogó ménesre pillantok. Ozogány Katalin és Kerekes Viola velem szemben ülnek, de már jó előre figyelmeztettek: jó, ha szemmel tartjuk őket. A néha túl vadul erőfitogtató fiatal csődörök nem túl körültekintők. Ha felágaskodva egymásnak rontanak, és nem figyelnek a földön kuporgókra, pórul is járhatunk. Az agglegények vitájába nem jó belekeveredni.

„Nem érintjük meg őket, igyekszünk nem segíteni nekik semmiben – mondja Viola –, nem akarjuk őket megszelídíteni. Mert annál nincs félelmetesebb, mint amikor egy vadállat elkezd kötődni az emberhez. Az a legbiztonságosabb mindenkinek, ha nincs fizikai kontaktus. Így egy heves mozdulatunkra is elfutnak.”

Viola a Hortobágyi Nemzeti Park biológusa, húsz éve gyűjti az adatokat az itt élő Przewalski-lovakról, a veszélyeztetett faj egyik legnagyobb félvad populációjáról. Érzelmileg így is kötődnek hozzájuk, ismerik őket, a történetüket, kapcsolataikat. Amint feltárták, ez a különleges faj is összetett társadalomban él, és kiemelt szerep jut közöttük a rokoni és baráti kapcsolatoknak. Tavaly ősszel jelent meg aprólékos kutatómunkájukat összegző cikkük a Nature Communicationsben. „Az egyik legmegdöbbentőbb eredmény, hogy nemcsak leírni tudtuk a lovak viselkedését, de a jövőt is meg tudtuk jósolni” – mondja a tanulmány első szerzője, Katalin, a magyar kutatási hálózat debreceni viselkedésökológiai kutatócsoportjának munkatársa.

A Przewalski-lovak
(Equus ferus przewalskii)
A vadlovak különleges alfaja, a házi ló legközelebbi vadon élő rokona. Hívják őket mongol vadlovaknak vagy thakinak is, elterjedt nevüket Nyikolaj Przsevalszkij orosz felfedezőről kapták, aki az 1870-es években először dokumentálta őket. Eredetileg a közép-ázsiai sztyeppéken éltek, elsősorban Mongóliában és Kínában, de a 20. század közepére a vadonban kihaltak elsősorban az élőhelyek elvesztése, túllegeltetés és a háziasított lovakkal való keveredés miatt.

Az ezt követő évtizedben indult el az állatkertekben a fajmentést célzó szaporítóprogram, aminek köszönhetően ma a becslések szerint nagyjából kétezer-kétszáz egyed él a világban – nyolcszáz-nyolcszáz Európában és Mongóliában, a többi Kínában, bár az adatok hiányosak. Európában szinte csak állatkertekben és rezervátumokban vannak populációk, Mongóliában három helyen élnek, ebből két területen, a Gobi B természetvédelmi területen és a Husztajn Nurú nemzeti parkban teljesen vadon. A faj jelenleg az IUCN Vörös Listáján a veszélyeztetett kategóriába tartozik.

Még több információ a Przewalski-lovakról kevésbé tudományos szemszögekből:
Török Zoltán Vadlovak – Hortobágyi mese című filmje a Maxon (volt HBO Max)
Maja Lunde: Az utolsó vadlovak (Cser Kiadó, 2022)

Lóhárem
Przewalski-lovak 1997 óta élnek a nemzeti park látogatóktól elzárt pentezugi bioszféra-rezervátumában. Bár a faj a természetben akkor már évtizedek óta kihaltnak számított, állatkerti példányokkal nemzetközi tenyésztési program indult, ennek keretében került ide huszonhárom ló.

„A Hortobágy lovak nélkül nem lenne Hortobágy: évezredeken át éltek itt, és alakították a tájat olyan vadon élő, nagytestű fűevők, mint a lovak, az őstulkok, a vadszamarak” – mondja Sándor István ökológus-biológus, a Hortobágyi Nemzeti Park egykori igazgatója. A 90-es években egy új jogszabály elrendelte, hogy a puszta egy részén őrizzék meg a terület eredeti ökoszisztémáját és állatvilágát.

Ekkoriban már alig legeltek – és sajnos ma is alig legelnek – lovak a nemzeti parkban, a mezőgazdasági munkákból kikoptak, és gazdáiknak túl értékesek ahhoz, hogy a szabadban tartsák őket. „Nem volt olyan lótartó, aki a kedves lovát arra ítélte volna, hogy a puszta vad viszonyai között, magában kelljen életben maradnia. Ezért kellett olyan lovat találni, amelyik kibírja ezeket a körülményeket.”

A thakikhoz nyúltak vissza. Ezek az állatok emberi gondoskodás nélkül is megélnek itt, képesek szabadon szaporodni és utódaikat felnevelni. „Ez volt az egyik legjobb döntés, amit életemben meghoztam, és az elmúlt huszonöt év be is bizonyította, hogy jó döntés volt. Annak különösen örülök, hogy épp ez a projekt ért el a magyar természetvédelmi publikációk közül ilyen elismerést.”

A Przewalski-lovak száma a természetes szaporulatnak és eredeti élőhelyükhöz, a mongol sztyeppékhez hasonló adottságoknak köszönhetően hamar növekedésnek indult, az egyedszám most háromszáz körül jár, a ménes több mint harminc háremből áll. „Egy-egy háremet egy felnőtt csődör, legfeljebb hét kanca és utódaik alkotják. Utóbbiak hároméves korukig maradnak. Ekkor a fiatal kancák háremet választanak, és csatlakoznak hozzá, a fiatal mének pedig agglegénynek állnak. Egy ideig csoportba verődve játszanak, verekszenek, idővel háremet alapítanak.”

Ebben az időszakban, két–három éves korukban az állatok különösen kíváncsiak. Minden érdekli őket, így mi is. Az egyik kétéves kanca, Csoda egyenesen az egyik terepjáróig merészkedik, és óvatosan megnyalogatja a motorháztetőt. „Ilyet még sohasem láttam tőlük. Szerencsétek van, ma különösen jó hangulatban lehetnek, nem szoktak ilyen gyorsan, ennyire közel jönni. Ő itt például Becses, szintén háremválasztás előtt áll. Mellette az anyja, Üdvöske, újra vemhes” – mutat Viola a tőlünk másfél méterre kíváncsian fújtató lóra. Tényleg minden állatot név szerint ismernek.

Négy-öt év kellett
Ebben több év kemény munkája van. Katát, bár az ELTE-n fizikából doktorált, valójában egész életében az állatok felé húzta a szíve, így először a Biológiai Fizika Tanszéken keresett munkát. Vicsek Tamás csoportos viselkedést kutató csapatába került, és választania kellett egy vizsgálódásra érdemes állatcsoportot. Így találta meg magának a lovakat. „Amikor először léptem át a Pentezug kapuját, tudtam, hogy itt akarok dolgozni.”

Ma már a Debreceni Egyetem Evolúciós Állattani Tanszékének kutatója, Barta Zoltán kutatócsoportjának tagja. Két drónos technikával hatalmas információhalmazt gyűjtöttek össze az állatokról, és összekötötték a nemzeti park negyedszázadnyi, tradicionális módszerekkel végzett adatgyűjtésének eredményével. Hiszen eddig is figyelték az állatokat távcsövekkel, klasszikus etológiai módszerekkel. A lovak mozgásának, vonulásának, egymás közti kapcsolatainak megvizsgálásához azonban új módszerre volt szükség, mivel a többszintű szerveződés légi felvételeken mutatkozik meg igazán.

Kata tizenegy éve dolgozik a rezervátumban a feladaton, az első időkben egy drónnal próbálkoztak. „A házi készítésű drónokkal nehéz volt, előfordult, hogy lepotyogtak, megijesztették a lovakat. Aztán egy héliummal töltött, négyméteres ballonra erősítettük a kamerát, a nyitott terepjáróból kilógva tartottam a kezemben, húztuk magunk után. Nem vált be, a szél ide-oda lengette” – meséli nevetve.

A cél az volt, hogy minden állat egyszerre legyen rajta a felvételeken, és fel is lehessen ismerni őket. A két drón lett a megoldás. Az egyik nagy magasságból, merőlegesen készített felvételeket a vonulási mintáról, a másik oldalról, egy-egy állathoz közelebb kerülve rögzítette az ismertetőjegyeit. „A két felvétel összeillesztéséből, másodpercenként huszonöt képkockából állt össze a csoporton belüli mozgások mintázata.”

Kata elegánsan az összeillesztés szót használja, pedig valójában több száz órányi aprólékos munkáról van szó. Azóta már azon dolgoznak, hogy mesterséges intelligenciával támogassák meg a feladatot, de a nemzetközi elismertséget hozó tanulmányhoz még a manuálisan összeállított információkat használták. Négy-öt év kellett, hogy következtetések levonásához elegendő videót dolgozzanak fel, és meghatározzák a ménes mindegyik tagjának mozgását.

Látni a kanca mozgásán
A háremek formája és működése nem volt újdonság, az azonban igen, milyen fontos köztük az elsősorban a rokoni és baráti kapcsolatokon alapuló kooperáció. A testvér csődörök egymás közelében tartják háremeiket, és szinkronizáltan mozognak. A múltbeli barátságok is fontosak. A későbbi csoportszerveződést formálja, hogy a kancák együtt, egyazon háremben éltek-e korábban.

„Látszik a mozgásukon. Ötperces vonulásokat vettünk fel a drónnal, de már ezeken is feltűnt, ki kinek a rokona, ki kivel volt azelőtt jóban” – mondja Kata. Ötévnyi kutatómunka után összegezték a különböző idősíkokban felvett videókat, ekkor született meg a vizsgálat áttörést jelentő eredménye: a jövőbeli viselkedésre is egyértelműen lehet következtetni. „Látni például egy kanca mozgásán, ha két éven belül át fog menni egy másik hárembe. Általában néhány évig hűségesek egy háremhez.”

Előfordul, hogy amikor új mén veszi át a háremet, egyes kancák egyszerűen elmennek, nem akarnak vele szaporodni. „Talán tudják, hogy közelebbi rokonról van szó? Ha csapatot választanak, milyen alapon választanak? Sok még a megválaszolatlan kérdés.” Mivel védett fajról van szó, szigorúan nyomon kell követni a lovak szaporodását, vizsgálják a populációszintű genetikai tulajdonságokat. Ezek alapján megállapítható, hogy a háromszáz fős ménes géndiverzitása nagyobb, mint egy gondosan kiválogatott egyedekből összeállított állatkerti populációé.

Kutatási projektre három-négy éves ciklusokban pályáznak, legutóbbi tanulmányuk egy huszonhárommillió forintos támogatásból készült. Ebből fizették az eszközöket, a drónokat, a besegítő egyetemi hallgatókat, a benzint és a többi költséget. „Nehéz terepen dolgozni éveken át úgy, hogy nem is biztos az eredmény. Ehhez tudományos és egyéni motiváció is kell. Nekem elég, hogy tudom, egy faj védelméért dolgozom.” Kata szerint minél jobban megismerünk egy fajt, annál könnyebb védeni. „Hiszen lehet, hogy nehezebb körülmények között éppen a szociális kapcsolatrendszer segíti őket a túlélésben.”

Viola munkatársaival éppen egy kisebb transzportot készít fel. Nagyjából tíz állatot fognak egy év múlva Kazahsztánba szállítani, ahol nemzetközi összefogással telepítenek vadlovakat egy kijelölt területre. Már most megkezdődik az elkülönítésük, hogy a kancák addig biztosan ne legyenek vemhesek. A hosszú légi útra indulókat hivatalos koordinátor választja ki a genetikai állományuk alapján. „Szívesen adunk lovakat, hiszen ott nagyobb helyen, természetes ragadozók mellett élhetnek” – mondja Viola.

A Przewalski-ló ma még a veszélyeztetett fajok között van a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján. A kutatók szerint az állomány növekedését látva rég el lehetett volna érni a kategóriából való kikerüléshez szükséges ötezres egyedszámot. „Ha lenne nekik hely. A legtöbbet azzal tehetjük az állatokért, ha hagyjuk őket élni, adunk nekik teret. Mert abból van nekik a legkevesebb.”