„Azért ne szoknyában gyere” – szól még gyorsan utánam, amikor megbeszéljük az interjút a Pünkösdfürdői Strandra, és megígéri, hogy alpinista beülőben felmehetek én is úgy hat–nyolc méterig. Ő persze másnap sokkal magasabbra húzza fel magát, és közben – meg utána órákig – közvetlenül, lazán sztorizik a fákról, a szakmájáról, meg arról, hogy szeptemberben Ausztráliába költözik a családjával, és éppen látott egy álommeló-hirdetést: Sydney-ben részmunkaidős favizsgálót keresnek. Aztán egyszer csak felkiált: „Nézzétek, nagyon komoly, abban a fában kialakult egy nagy vízzsák, rendesen nő ki egy eperfa belőle!”
Bubnó Márkot sokszor hallottam a Szent Efrémben énekelni, és amikor a faápolói munkájáról először értesültem, rögtön megjelent a szemem előtt a kép, ahogy felmegy egy fára, elénekli neki a Hallelujah-t, és a fa meggyógyul. Bár a huszonöt méteres platánon tényleg dudorászni kezd (igaz, a Leonard Cohen-dal helyett egy vidámabbat), azt gyorsan megcáfolja, hogy tudna fát gyógyítani. Azt mondja, legfeljebb az immunrendszerét próbálja megerősíteni. „Egy fával alapvetően három dolgot lehet csinálni: kivágni, ápolni vagy semmit. No, meg megvizsgálni, hogy milyen állapotban van.” Az ápolás főként a száraz ágak levágását jelenti, esetleg a felfele nyíló odúk befedését, hogy ne menjen a fa belsejébe csapadék, vagy ne hordjanak bele fertőzést az állatok.
Marci szerint egyébként a városban nem is a fának kell elsősorban a faápolás, hanem nekünk, embereknek. „Mert amíg a fa az erdőben csinálja, amit csinál, senkit sem zavar. Az erdőben a száraz ágat sem vágja le senki, ott a fának segít a szél, a szomszéd fa, a mókus és Gombóc Artúr. És ha így leesik az az ág, azonnal elkezdi rátolni a kérgét, hogy lezárja a sebet. Az élet megy tovább.”
