Az alpinista favágás az egyik legveszélyesebb szakma a világon – és az egyik legmacsóbb is. A faápolóknak mégis van lelkük, legalábbis Bubnó Márknak bizonyosan, aki szerint onnantól, hogy hozzányúlsz egy fához, a nevedre veszed. „Marcika” – ahogy zenésztársai emlegetik – évekig dobolt az Anna And The Barbiesban, és alapító tagja a Szent Efrém Férfikarnak. Ősztől Ausztráliában folytatja – a faápolást.
„Azért ne szoknyában gyere” – szól még gyorsan utánam, amikor megbeszéljük az interjút a Pünkösdfürdői Strandra, és megígéri, hogy alpinista beülőben felmehetek én is úgy hat–nyolc méterig. Ő persze másnap sokkal magasabbra húzza fel magát, és közben – meg utána órákig – közvetlenül, lazán sztorizik a fákról, a szakmájáról, meg arról, hogy szeptemberben Ausztráliába költözik a családjával, és éppen látott egy álommeló-hirdetést: Sydney-ben részmunkaidős favizsgálót keresnek. Aztán egyszer csak felkiált: „Nézzétek, nagyon komoly, abban a fában kialakult egy nagy vízzsák, rendesen nő ki egy eperfa belőle!”
Bubnó Márkot sokszor hallottam a Szent Efrémben énekelni, és amikor a faápolói munkájáról először értesültem, rögtön megjelent a szemem előtt a kép, ahogy felmegy egy fára, elénekli neki a Hallelujah-t, és a fa meggyógyul. Bár a huszonöt méteres platánon tényleg dudorászni kezd (igaz, a Leonard Cohen-dal helyett egy vidámabbat), azt gyorsan megcáfolja, hogy tudna fát gyógyítani. Azt mondja, legfeljebb az immunrendszerét próbálja megerősíteni. „Egy fával alapvetően három dolgot lehet csinálni: kivágni, ápolni vagy semmit. No, meg megvizsgálni, hogy milyen állapotban van.” Az ápolás főként a száraz ágak levágását jelenti, esetleg a felfele nyíló odúk befedését, hogy ne menjen a fa belsejébe csapadék, vagy ne hordjanak bele fertőzést az állatok.
Marci szerint egyébként a városban nem is a fának kell elsősorban a faápolás, hanem nekünk, embereknek. „Mert amíg a fa az erdőben csinálja, amit csinál, senkit sem zavar. Az erdőben a száraz ágat sem vágja le senki, ott a fának segít a szél, a szomszéd fa, a mókus és Gombóc Artúr. És ha így leesik az az ág, azonnal elkezdi rátolni a kérgét, hogy lezárja a sebet. Az élet megy tovább.”
Írta: Iglódi Csaba Néhány kilométer volt csak hátra a határig. Már amennyiben határnak lehet nevezni, ami Szlovénia és Olaszország között húzódik. Meredeken emelkedő, éles kanyarokkal teli szerpentin kezdődött. Kopott és ütött, vagyis rendeltetésének megfelelően használt szalagkorlát mutatta, hogy nagylegények is koccantak már erre, ezért csak óvatosan duhajkodtam. Négyfős véleménycsapat váltotta egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven […]
Írta: Iglódi Csaba
Néhány kilométer volt csak hátra a határig. Már amennyiben határnak lehet nevezni, ami Szlovénia és Olaszország között húzódik. Meredeken emelkedő, éles kanyarokkal teli szerpentin kezdődött. Kopott és ütött, vagyis rendeltetésének megfelelően használt szalagkorlát mutatta, hogy nagylegények is koccantak már erre, ezért csak óvatosan duhajkodtam.
Négyfős véleménycsapat váltotta egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át. A 2023/24-es évad a végéhez ért, hamarosan új szerzők jönnek!
Sok száz méter magasan voltunk, jólesett lenézni a gyufásdobozzá zsugorodó házakra. Gyönyörködtető volt a keskeny utakkal behálózott völgy, az elszórt falvak és a csillogó vízfelületek földöntúli harmóniát sugároztak. Balról szakadék, jobbról sziklafal – nem ideális körülmények ahhoz, hogy szemből feltűnjön egy őrülten nagy betonkeverő. Pedig így történt. Mindketten fékeztünk, és perceknek tűnő pillanatokig farkasszemet néztünk. Lehetetlenség volt elférni egymás mellett.
Valami isteni szerencse folytán senki sem állt (még) mögöttem, így menekülőre fogtam. Tolatva, persze. Az első kanyart elrontottam, sikerült korrigálni, de a magabiztosságomnak nyoma sem maradt. Reménykedve néztem hátra hol megfordulva, hol a tükörbe pillantva, hol a tolatókamerát nézve, de se egy pihenő, se egy öblösebb ív, nem tudtam elbújni. A betonkeverő követett, már ha a szemből jövő agresszív rám mászást egyáltalán követésnek lehet hívni. Kivert a víz. Próbáltam szemkontaktusba kerülni a sofőrrel, de ahogyan David Mann-nak Steven Spielberg első komolyabb filmjében, a Párbajban nem sikerült az őt üldöző kamionsofőrt meglátnia, nekem sem jött össze. Nem lassított a pulzusomon, hogy ebben a szorongatott helyzetben jelenetről jelenetre visszajöttek a képkockák a végeláthatatlan utakkal, az iskolabusszal és a sokáig pörgő kerekekkel.
Közben más filmek is elindultak. Ahol menekülés közben meredek lejtőkön és éles kanyarokban vezet a hős, természetesen hátrafelé. Közben vagy lő, vagy őt lövik, de a sminkje hibátlan, haja szála sem görbül, arcán mosoly, és csak pörgeti a kormányt és nyomja a gázt, hogy jobban csikorogjanak az abroncsok.
Na, Szlovéniában, azon a keskeny hegyi úton tolatni nem ilyen élmény volt. Igaz, közben haladtunk már vagy egy kilométert, már ha a haladás visszafelé útra is helyes kifejezés. (Nem az.) Fejlődtem is, mert egyre ritkábban kellett korrigálni, büszke is voltam magamra, és arra gondoltam, hogy a kitartóan támadó betonkeverő vezetője elismerően nyugtázza, amit lát. Ez azért visszaadott valamit az elveszített önbizalmamból.
Szuggeráltam a Google Térképet, és láss csodát, feltűnt rajta egy bekötő út. Elképzeltem, ahogy megkönnyebbülve befordulok rá, és így kitérek végre a jármű útjából. De nem így történt, mert a tolatókamera egészen mást mutatott. Azon egy családi egyterű közeledett, a benne ülők gyönyörködtek a tájban, talán éppen az uzsonnát majszolták, a gépkocsi vezetője pedig egy helyi híreket sugárzó adót kereshetett a rádión. Nem tudok eléggé hálás lenni neki, hogy a megosztott figyelme is elegendő volt, hogy elkerülje velünk az ütközést. A teli gázt satufék váltotta, én is beletapostam, meg persze a monstrum is előttem. Álltunk néhány másodpercig. Elégedetten konstatáltam, hogy mostanra mi lettünk a szalámi a szendvicsben, védve voltunk mindkét oldalról. Aztán újra tolatni kezdtünk, immár konvojban. Az első komolyabb kanyarban a toyotás leradírozta a jobb oldali visszapillantóját, de ennél nagyobb baj nem történt.
Sok kilométer tolatás után már tíznél is többen haladtunk ráklépésben. Aztán a szerpentinbe végre becsatlakozott a magánút. Befordultam, leállítottam a motort és a kormányra dőltem. „Itt, ha vesztettem is, jól jártam” – zakatolt a fejemben Müller Péter Sziámi sora az URH előadásában. Jól jártam, mert a tolatás megtanította, hogy jöhet olyan akadály, amit se lerombolni, se megkerülni, se átugrani nem lehet, és a legjobb válasz rá, ha kitérek az útjából. Megtanította, hogy a tükör a legjobb barátom. És megtanította, hogy nem minden helyzetben az „előre” a helyes út, olykor vissza kell menni addig az elágazásig, ahol újra lehet tervezni.
A szerző szenior vezetési tanácsadó, a Your Way Consulting alapítója, valamint pályakezdő regényíró.
A Forgó tagjai voltak: Nemes Dániel, Litkai Gergely, Sásdi Helga és Iglódi Csaba.
Hogyan lehetséges az, hogy egy irodaépület háromszor annyi energiát fogyaszt, mint amennyit az energetikai tanúsítványa szerint fogyasztania kellene? Hogyan lehetséges, hogy egy budapesti irodaház több energiát pazarol el fölöslegesen, mint amennyi egy falu teljes energiafogyasztása? A kérdést Pál Péter, energiamegtakarításokkal foglalkozó szakember is sokszor feltette már, annak érdekében, hogy felhívja a felelősök figyelmét, a döntés […]
A szentendrei Daalarna Garden rendezvényhelyszín a fenntartható luxus élményét kínálja mindenkinek, aki biztonságra, minőségre és kényelemre vágyik egy olyan helyen, amely karnyújtásnyira található Budapesttől, mégis kellő távolságra annak érdekében, hogy minden a teljes kikapcsolódást szolgálja. Benes Anita, az öthektáros birtok egyik megálmodója mesélt a különleges projektről, amely idén végre a nagyközönség előtt is megnyitotta kapuit. […]
Hideg Nyalat. Így hívták Kiss Enikő egykori válogatott hétpróbázó első fagylaltmárkáját. Aztán bejött mellé többek között a mindenmentes brownie, az almás pite és a málnás kesudiókrémes torta, azóta pedig a Vegaföl, a kókuszgurt, no, meg Enikő személyes kedvence, az édesburgonya-gnocchi. A paleo és vegán kombó meg a vevőknek jött be.
