„Azért ne szoknyában gyere” – szól még gyorsan utánam, amikor megbeszéljük az interjút a Pünkösdfürdői Strandra, és megígéri, hogy alpinista beülőben felmehetek én is úgy hat–nyolc méterig. Ő persze másnap sokkal magasabbra húzza fel magát, és közben – meg utána órákig – közvetlenül, lazán sztorizik a fákról, a szakmájáról, meg arról, hogy szeptemberben Ausztráliába költözik a családjával, és éppen látott egy álommeló-hirdetést: Sydney-ben részmunkaidős favizsgálót keresnek. Aztán egyszer csak felkiált: „Nézzétek, nagyon komoly, abban a fában kialakult egy nagy vízzsák, rendesen nő ki egy eperfa belőle!”

Bubnó Márkot sokszor hallottam a Szent Efrémben énekelni, és amikor a faápolói munkájáról először értesültem, rögtön megjelent a szemem előtt a kép, ahogy felmegy egy fára, elénekli neki a Hallelujah-t, és a fa meg­gy­ógyul. Bár a huszonöt méteres platánon tényleg dudorászni kezd (igaz, a Leonard Cohen-dal helyett egy vidámabbat), azt gyorsan megcáfolja, hogy tudna fát gyógyítani. Azt mondja, legfeljebb az immunrendszerét próbálja megerősíteni. „Egy fával alapvetően három dolgot lehet csinálni: kivágni, ápolni vagy semmit. No, meg megvizsgálni, hogy milyen állapotban van.” Az ápolás főként a száraz ágak levágását jelenti, esetleg a felfele nyíló odúk befedését, hogy ne menjen a fa belsejébe csapadék, vagy ne hordjanak bele fertőzést az állatok.

Marci szerint egyébként a városban nem is a fának kell elsősorban a faápolás, hanem nekünk, embereknek. „Mert amíg a fa az erdőben csinálja, amit csinál, senkit sem zavar. Az erdőben a száraz ágat sem vágja le senki, ott a fának segít a szél, a szomszéd fa, a mókus és Gombóc Artúr. És ha így leesik az az ág, azonnal elkezdi rátolni a kérgét, hogy lezárja a sebet. Az élet megy tovább.”

A városi fának viszont sok, a természetben nem jellemző nehézséggel kell megküzdenie, például a poros levegővel, a szűk életterekkel, a sok kutyapisi ammóniatartalmával, a talajvízszintek csökkenésével és a túltelepítéssel. Marci kissé ironikusan azt mondja, a városban azért kell a faápoló, hogy ne azok próbálják összebarátkoztatni a fákat az épített környezettel, akik nem értenek hozzá, és akár jó, akár rossz szándékkal, de rossz módszerekkel esnek nekik.

„Néha azért hívnak minket, hogy vágjunk ki egy fát, mert nem látják tőle mondjuk a Mol-tornyot, vagy hogy ne essen rá az ág az X5-ös BMW-re. Én mindig igyekszem összebékíteni a fa és a megrendelő érdekeit, és ha utóbbit nagyon zavarja, hogy kitakarja a fa a kilátást, inkább meggyőzöm, hogy ritkítsuk a lombozatot, csináljunk benne látómezőt. Ha szakszerűen metsszük meg, nem bántjuk a fát, de ökölszabály, hogy a lombozatából legfeljebb tíz százalékot szabad elvenni, ha azt akarjuk, hogy ne érezze. Harminc százalékot még ki tud heverni, de azon túl jelentékeny csonkolásnak minősül a metszés. Van egyfajta értékszemlélet, hogy az autó, a ház, a napelem ne sérüljön egy fa miatt, de a faápolók etikai kódexe szerint mindenféle vagyoni vagy politikai nyomásnak ellenállva kell képviselnünk a fák érdekeit.”

Mindennap benne van a pakliban, hogy nem jössz vissza
Marci évekig sziklát mászott, majd a covid alatt először egy ismerőse vállalkozásában kezdett „földizni”. Az ipari alpinista szakzsargonban ez a földi kiszolgáló személyzet munkáját jelenti, ők segítenek a levegőben dolgozó kollégának mindenben. A legjobb földi maga is mászik, ismeri a kötéltechnikákat, így átlátja, hogy mi történik ott fent.

„Ez súlyosan bizalmi jellegű munka, hiszen mindenki követ el hibákat, és ilyenkor azért van a földi, hogy megmentsen. Amikor a hatodik fádon vagy fönn, és már nagyon vége a napnak, de még mindig hátra van egy nagy ág, az is előfordul, hogy nem viszed magaddal a mászókötelet.”
Mert a beülőn van egy munkahelyzet-pozicionáló, amit a felfelé mászáshoz használ az alpinista – éppen ahogyan a via ferratában és a kalandparkban, maga fölé rakosgatva őket felváltva –, és megtörténhet, hogy a kötél lejjebb marad. „Ha a földid egy mezei senki, nem biztos, hogy fel tudja neked juttatni. És olyan is volt, hogy elvágtam a kötelemet, meg olyan is, hogy kidőlt alattam a fa” – nevet. (Engem meg a hideg ráz.)

Azt meg már csak poénból említi, ami gyakran megesik ebben a szakmában. „Egész nap dolgozol egy hatalmas fán, nem ettél, sőt nem is ittál, és kerülgetsz egy rossz állású, befelé növő ágat, mert nem akarod levágni. Ha beáldoznád, két órával hamarabb végeznél, de nem teszed. Aztán amikor ereszkedsz a végén lefele, véletlenül letöröd.”

Az alpinista faápolás igencsak megfeszített figyelmet igényel, semmit sem lehet reflexből csinálni. „Egyszer egy szakmai Facebook­csoportban olvastam egy kollégától, hogy mit érezhetsz abban a pár másodpercben, mielőtt elkezded lefűrészelni sok méter magasan a csúcságat. Olyankor átfut az agyadon, hogy aznap reggel elköszöntél-e rendesen a gyerekeidtől, megölelted-e a feleségedet, és elmondtad-e nekik, hogy szereted őket. Mert mindennap benne van a pakliban, hogy nem jössz vissza.”

Mivel kertek a járvány alatt is voltak, sőt a bezártságban egyre többet foglalkoztak velük az emberek, Marciék munkájára megnőtt az igény. A keresetüket azonnal visszaforgatták a mászófelszerelésbe. „Amit most itt látsz, a kötelek, dobózsákok, fűrészek, nagyjából hárommillió forintba került. Pricey” – jegyzi meg az autójára mutatva. A hátsó ülés tömve van szerszámokkal. Beszélgetés közben jó párszor angolra vált egy-egy kifejezéssel, felesége ugyanis ausztrál, ezért is költöznek most félig-meddig haza. És nyilván a zenélés miatt is gyakran használja az angolt.

Vállalkozásának nyilván előnyére vált, hogy eléggé ismert mint zenész, így szájhagyomány útján gyorsan elterjedt a hírük. „Azt volt csak nehéz megtanulni, hogy a szolgáltatásunknak ára van, hiszen komoly szakmunka. Mert én alapvetően olyan családi kultúrából jövök, ahol a beárazás nem megy nagyon jól, abban a miliőben apám sem tudott sokáig a zenélésért jól pénzt kérni, az öcsém, Lőrinc most tanulja.” Kapásból harmincezerért mennek fel a fára, „ha csak a macska gumiját is kell lehozni”. Egy nagyobb fa ápolása hatvan–hetvenezer forint, többnapos munkáknál sok százezer forintra rúghat a költség.

Fakultúra néven dolgoznak, először egyéni vállalkozók voltak, majd tavaly ősszel Nyerges Márton barátjával megalapították a 2M Faápoló Kft.-t. 2023-ban összesen ötvenmillió forint bevételt értek el, és ma ők gondozzák a fákat több budapesti strandon, magánkertben, egyházi szervezetek kertjeiben és nagy beruházási cégeknél is. Havi tizenöt–tizenhét napra jut munkájuk, és a csapatban négyen dolgoznak fixen, a két Marci mellett földiként Ozsváth Bálint és Sándorfi Zoli. Utóbbi a Pünkösdfürdői Strandon is segített Marcinak a standolásban (amikor a fa törzsére rögzítik a kötél végét), és mellesleg tervezőgrafikus, évekig reklámügynökségeknél dolgozott, ám jobban élvezi a kinti munkát az irodai görnyedésnél.

A Budapest Gyógyfürdői és Hévízei Zrt.-hez (BGYH) úgy jutottak be fát ápolni, hogy a Király Gyógyfürdő előtt állt egy mézgás éger, arra adtak favizsgálati szakvéleményt. „Kimentem, és leírtam, hogy ki kell vágni, hiszen az a fa egy éve halott. Ez volt a kapudrog” – így Marci. „Egyszerűen bekopogott hozzánk, kért egy időpontot, és elmesélte, hogy sokat jár a Római Strandfürdőre, és lennének szakmai ötletei a fákkal kapcsolatban – mondja az előzményekről Lazay Gyula, a BGYH üzemeltetési igazgatója. – Hatalmas küldetéstudattal és lelkesedéssel jött. Meggyőző volt, de mondtuk neki, hogy mi transzparens cég vagyunk, figyelje a pályázatainkat. És a következőt meg is nyerte. Azóta tanácsokat is kértünk tőle, több strandunkon dolgozik rendszeresen, és ad hoc munkákban is lehet rá számítani.”

Csitrilliárd fajta fabetegség
Ma úgy lehet valaki minősített faápoló, ha elvégzi a Magyar Faápolók Egyesületének képzését – feltéve, hogy van iparialpinista- vagy kosarasemelőgép-kezelői papírja. Nagyjából négyszáz faápoló van az országban, de nincs meg mindenkinek a minősítése, vagy nem tartja fenn. (Sima fakitermelő sok van.) A faápolás viszonylag fiatal szakma, és nagy ellentmondás, hogy miközben nagyon macsó munka, a fák hosszú távon igényelnének gondozást, törődést.

„Onnantól, hogy hozzányúlsz egy fához, a nevedre veszed azt. Ha egyszer kapcsolatba kerültél vele, nem engedheted el” – vallja Marci. Szerinte nagy kérdés, hol ér véget a szakmai felelősség, ha egy faápoló végigmegy egy faállományon, és ott az előzetes favizsgálat csak bizonyos fákat jelölt ki, amikhez hozzá kell nyúlni, ám ő látja, hogy több is igényelné az ápolást. „Ilyenkor vajon kötelességem-e elvégezni a többi munkát, amit én látok? A Pünkösdfürdői Strandon például önhatalmúlag úgy döntöttem, még három-négy fát megcsinálok, mert az emberélet biztonsága fontosabb.”

„Marci örökbe fogadta már az egész Pünkösdfürdői Strandot – nevetnek a BGYH-nál. – Néha nem győzzük követni a ritmust, amit diktál.” Marciék ezzel a munkájukkal nyerték el egyébként Az év faápolója 2023 címet. Éppen ezért jobban szeretik, ha a vizsgálatot is ők végezhetik, ehhez egy magyar műszert használhatnak, a Fakopp nevű akusztikus tomográfot. Fabetegség csitrilliárd fajta van. A legtöbb bajt a klímaváltozás hozta. Az aszály miatt legyengült immunrendszerű luc- és ezüstfenyőket például előszeretettel támadja meg a betűzőszú. Lerakja a kéreg alá a petéit, majd elrágja a szállítószöveteket, így nem tud tovább áramolni a tápanyag, és elszárad az egész fa.

Néha azért szentimentális okokat is figyelembe vesznek, mielőtt ítélkeznek egy fa sorsáról. „Édesanyámék kertjében például van egy százéves jegenyenyár, ragaszkodnak hozzá, még én is, mert a gyerekkoromat ott töltöttem. A biztonsági mutatója harminc százalék, vagyis egyáltalán nem javasolnám átlagos körülmények közt, hogy maradjon meg. De vissza lehet vágni huszonháromról hat–kilenc méteresre, és megmaradhat habitatfának, kisebb állatok beleköltözhetnek, még az is lehet, hogy sokáig elél.” Ugyanezt egy óvoda vagy egy iskola udvarán nem javasolná, mert az édesanyjánál ő maga biztosan évente meg fogja vizsgálni a fa állapotát, de egy intézményfenntartó ezt nyilván nem garantálja.

„Pártolnék egy kávét” – mondja Marci néhány óra fotózás és alpinista bemutató után, és egy jó kapucsínó mellett elmeséli, hogyan fogadta az Efrém (egyben a család) költözési szándékának hírét. „Hitetlenkedéssel, főleg apám. (Bubnó Tamás, az együttes alapítója – a szerk.) Addig kellett eljutnunk, hogy azt mondjam, akkor sem folytatom, ha valami véletlen folytán itthon maradnánk.”

Huszonegy éves volt 2002-ben, amikor énekelni kezdett az együttesben, aztán 2007-től tizenkét éven át az Anna and the Barbiesban dobolt. „Amikor a fiam megszületett, és közben az Efrém már nagyon nagy munkát igényelt, leadtam a Barbiest, mert nem akartam, hogy Nándi apa nélkül nőjön föl, mint én. Az is hasonló volumenű döntés volt, mint a mostani.”

A szeptemberi Efrém-búcsúkoncertje másnapján repül ki (közben a zenekar már keresi az új tagot), és alapvetően faápolásból szeretne Sydney-ben megélni. Magyar cége azért megmarad, „szerencsére a többiek egyre több munkát meg tudnak nélkülem csinálni”, és Ausztráliában először valószínűleg betagozódik egy meglévő vállalkozásba. A zenélést viszont nincs kedve a semmiből újra elkezdeni kint, igaz, azt mondja: „Azért ha elém kerül valami fasza zenészállás, nem fogok elugrani. Hát annyira azért nem utálom én a pénzt.”