Stadionkoncert, Európa-turné, ruhakollekció, mozifilm. Azahriah portréját nehéz megírni, mert még íródik. A huszonkét éves Baukó Attila naponta ér új csúcsokra, rajongóival alapjaiban változtatta meg a hájpkultúrát. „Róla közvetít a tévé meg a Blikk, Bors meg a sok más suttyó címlapsztori, bocsáss meg, ha most egy darabig nem hívlak vissza, sorry!” – énekli új dalában. Minket visszahívott. Ilyen még nem volt: leültünk vele és menedzsmentjével, a magyar zenepiac másik sikertörténetével, a Supermanagementtel, és a Puskásba is bejutottunk. Tripla telt ház, 140 ezer vendég, két és fél milliárd forint. A sztori üzleti és emberi oldala, ahogy sosem olvastad.
Ez már túl magas lesz – jöttek rá egy hét építés után a Puskás stadionban koncert előtt egy nappal. Pardon, nem koncert, koncertek.
A boltív két oldalán levágott zombikezek lógnak, mellettük gigászi LED-falak tornyosulnak. A küzdőtéren külön emelvényt kap a versenyzongora, és égig érő delay-tornyok viszik a hangot, hogy két–háromszáz méterrel odébb se legyen visszhang. Alattuk mintha különféle kasztok keringenének, építők, hang- és fénytechnikusok, zenészek, táncosok, fotósok, filmes stábtagok, valtonosok. Utóbbiból durván másfél ezren vannak, amikor focimeccsen telik meg a 69 ezres stadion.
A kifutó félpályáig nyúlik a harminc–negyven méter magas és dupla olyan széles színpadból. Fehér izompólós, rövidnadrágos, Vans cipős, agyontetovált metálzenés forma gurul e-rollerrel a pályára – már napokkal korábban leburkolták.
Írta: Iglódi Csaba Néhány kilométer volt csak hátra a határig. Már amennyiben határnak lehet nevezni, ami Szlovénia és Olaszország között húzódik. Meredeken emelkedő, éles kanyarokkal teli szerpentin kezdődött. Kopott és ütött, vagyis rendeltetésének megfelelően használt szalagkorlát mutatta, hogy nagylegények is koccantak már erre, ezért csak óvatosan duhajkodtam. Négyfős véleménycsapat váltotta egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven […]
Írta: Iglódi Csaba
Néhány kilométer volt csak hátra a határig. Már amennyiben határnak lehet nevezni, ami Szlovénia és Olaszország között húzódik. Meredeken emelkedő, éles kanyarokkal teli szerpentin kezdődött. Kopott és ütött, vagyis rendeltetésének megfelelően használt szalagkorlát mutatta, hogy nagylegények is koccantak már erre, ezért csak óvatosan duhajkodtam.
Négyfős véleménycsapat váltotta egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át. A 2023/24-es évad a végéhez ért, hamarosan új szerzők jönnek!
Sok száz méter magasan voltunk, jólesett lenézni a gyufásdobozzá zsugorodó házakra. Gyönyörködtető volt a keskeny utakkal behálózott völgy, az elszórt falvak és a csillogó vízfelületek földöntúli harmóniát sugároztak. Balról szakadék, jobbról sziklafal – nem ideális körülmények ahhoz, hogy szemből feltűnjön egy őrülten nagy betonkeverő. Pedig így történt. Mindketten fékeztünk, és perceknek tűnő pillanatokig farkasszemet néztünk. Lehetetlenség volt elférni egymás mellett.
Valami isteni szerencse folytán senki sem állt (még) mögöttem, így menekülőre fogtam. Tolatva, persze. Az első kanyart elrontottam, sikerült korrigálni, de a magabiztosságomnak nyoma sem maradt. Reménykedve néztem hátra hol megfordulva, hol a tükörbe pillantva, hol a tolatókamerát nézve, de se egy pihenő, se egy öblösebb ív, nem tudtam elbújni. A betonkeverő követett, már ha a szemből jövő agresszív rám mászást egyáltalán követésnek lehet hívni. Kivert a víz. Próbáltam szemkontaktusba kerülni a sofőrrel, de ahogyan David Mann-nak Steven Spielberg első komolyabb filmjében, a Párbajban nem sikerült az őt üldöző kamionsofőrt meglátnia, nekem sem jött össze. Nem lassított a pulzusomon, hogy ebben a szorongatott helyzetben jelenetről jelenetre visszajöttek a képkockák a végeláthatatlan utakkal, az iskolabusszal és a sokáig pörgő kerekekkel.
Közben más filmek is elindultak. Ahol menekülés közben meredek lejtőkön és éles kanyarokban vezet a hős, természetesen hátrafelé. Közben vagy lő, vagy őt lövik, de a sminkje hibátlan, haja szála sem görbül, arcán mosoly, és csak pörgeti a kormányt és nyomja a gázt, hogy jobban csikorogjanak az abroncsok.
Na, Szlovéniában, azon a keskeny hegyi úton tolatni nem ilyen élmény volt. Igaz, közben haladtunk már vagy egy kilométert, már ha a haladás visszafelé útra is helyes kifejezés. (Nem az.) Fejlődtem is, mert egyre ritkábban kellett korrigálni, büszke is voltam magamra, és arra gondoltam, hogy a kitartóan támadó betonkeverő vezetője elismerően nyugtázza, amit lát. Ez azért visszaadott valamit az elveszített önbizalmamból.
Szuggeráltam a Google Térképet, és láss csodát, feltűnt rajta egy bekötő út. Elképzeltem, ahogy megkönnyebbülve befordulok rá, és így kitérek végre a jármű útjából. De nem így történt, mert a tolatókamera egészen mást mutatott. Azon egy családi egyterű közeledett, a benne ülők gyönyörködtek a tájban, talán éppen az uzsonnát majszolták, a gépkocsi vezetője pedig egy helyi híreket sugárzó adót kereshetett a rádión. Nem tudok eléggé hálás lenni neki, hogy a megosztott figyelme is elegendő volt, hogy elkerülje velünk az ütközést. A teli gázt satufék váltotta, én is beletapostam, meg persze a monstrum is előttem. Álltunk néhány másodpercig. Elégedetten konstatáltam, hogy mostanra mi lettünk a szalámi a szendvicsben, védve voltunk mindkét oldalról. Aztán újra tolatni kezdtünk, immár konvojban. Az első komolyabb kanyarban a toyotás leradírozta a jobb oldali visszapillantóját, de ennél nagyobb baj nem történt.
Sok kilométer tolatás után már tíznél is többen haladtunk ráklépésben. Aztán a szerpentinbe végre becsatlakozott a magánút. Befordultam, leállítottam a motort és a kormányra dőltem. „Itt, ha vesztettem is, jól jártam” – zakatolt a fejemben Müller Péter Sziámi sora az URH előadásában. Jól jártam, mert a tolatás megtanította, hogy jöhet olyan akadály, amit se lerombolni, se megkerülni, se átugrani nem lehet, és a legjobb válasz rá, ha kitérek az útjából. Megtanította, hogy a tükör a legjobb barátom. És megtanította, hogy nem minden helyzetben az „előre” a helyes út, olykor vissza kell menni addig az elágazásig, ahol újra lehet tervezni.
A szerző szenior vezetési tanácsadó, a Your Way Consulting alapítója, valamint pályakezdő regényíró.
A Forgó tagjai voltak: Nemes Dániel, Litkai Gergely, Sásdi Helga és Iglódi Csaba.
Az alpinista favágás az egyik legveszélyesebb szakma a világon – és az egyik legmacsóbb is. A faápolóknak mégis van lelkük, legalábbis Bubnó Márknak bizonyosan, aki szerint onnantól, hogy hozzányúlsz egy fához, a nevedre veszed. „Marcika” – ahogy zenésztársai emlegetik – évekig dobolt az Anna And The Barbiesban, és alapító tagja a Szent Efrém Férfikarnak. Ősztől Ausztráliában folytatja – a faápolást.
A Heavy Tools® víziója egyértelmű: szeretnék, ha a brand a közép-európai régió piacán egy általánosan ismert, meghatározó ruházati márka lenne, mely prémium minőséget és kifinomult stílust kínál az aktív életmódot kedvelő célközönségnek. A 27 éves Heavy Tools® most újabb szintet lép, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Paralimpiai Bizottság megbízásából ők készítik a magyar […]
Nádudvari Élelmiszer Kft.
2024 Június Támogatói tartalom Nádudvari Élelmiszer Kft.
Egy mezőgazdasági nagyvállalattól érkezett a Nagisz Csoporthoz tartozó Nádudvari Élelmiszer Kft.-hez bő három évvel ezelőtt Nagy Ádám ügyvezető igazgató. A vállalat az elmúlt években látványosan fejlődött: tavaly árbevételi rekordot ért el, ma már az exportpiacokra lépésen dolgozik, és a neve is egyre jobban cseng a hazai piacon. Egy új kezdet Nagy Ádám 2020 őszén beszélgetett […]