Előre mondom, hogy a nagyvárosi napernyő legalább három értelmezést fog nyerni a következő kilencezer karakterben: mint magaslati menekülőút a sevillai nyárból a portugál határ irányába, mint az új Renault Rafale (ejtsd: rafal) szeletenként elsötétíthető óriás panorámateteje és mint a Metropol Parasol nevű faszerkezetes objektum Sevilla központjában.

Május közepén még ideális turistaidő volt Sevillában és Córdobában is, de a helyiek esküsznek rá, hogy néhány hét, és nemhogy a 40, de az 50 fok sem lesz ritka, Andalúzia Spanyolország legtikkasztóbb tartománya. A hőség ellen többféleképpen szeretnek védekezni. Naphosszat valamilyen légkondis helyen ücsörögnek, és csak este 10-kor mennek ki az utcára. Le- vagy felvonulnak a vízhez: óceánhoz, tengerhez, háztetőkre épített medencékhez. Minden mindegy alapon büszkén flangálnak flamenco ruháikban a forró flaszteren, vagy kocsiba ülnek, és elhagyják a várost úgy egyórányira északnyugatra a hegyek felé.

„Itt mindig tíz fokkal hűvösebb van” – mondja egyik vendéglátónk a Sierra de Aracena y Picos de Aroche nemzeti park romantikus albergójában, nyolcszáz méterrel a tengerszint felett. A reggelek és esték itt májusban még kifejezetten hűvösek, a felhők gyorsan és néha harapósan kergetőznek, a táj zöld és kissé vadregényes, a kanyargós utak meg tapinthatóan arra vágynak, hogy kissé megcsikorogtassuk rajtuk egy Renault Rafale kerekeit.

Monsieur Jarre és a halkan ketyegő pingponglabda
Burguillos nevű településtől délre (Sevillától úgy harminc kilométerre északra) van egy hangár. A kedvünkért – egy nemzetközi újságírócsapat kedvéért – most kitoltak belőle egy kisrepülőgépet, a Caudron-Renault C460 Rafale nevű jószágot. Eredetijét 1934-ben gyártotta a Renault-Caudron, miután Louis Renault, a repülés és az autóversenyzés szerelmese egy évvel azelőtt felvásárolta az addig is már Renault motorokkal dolgozó Caudron repülőgépgyártót. Átnevezte a manufaktúrát és az általa gyártott modelleket: a legkisebb sportgép a széllökést jelentő Rafale nevet kapta, és egyre-másra döntögetve a világrekordokat hamarosan 505,85 km/órás sebességgel szárnyalt.

Az ő tiszteletére hívják most a Renault megújuló autópalettájának egyik legfrissebb darabját Rafale-nak, egy szép testű full hibrid SUV-t. Egyébként az észak-spanyolországi Palenciában gyártják, és onnan nagyjából 17–18,5 milliós árkategóriában éppen mostanában kezd megjönni a magyarországi szalonokba.

„Figyeld majd a hangját, az nem lesz szép!” Ezt kaptam útravalóul még idehaza, merthogy a háromhengeres motor és a hibrid hajtás elektromos összetevői nem adják a klasszikus közízlés szerint szép fokozatosan felhördülő motorhangot az automatikus fel- és leváltásokkor, ehelyett inkább egyenletes zümmögés hallható.

Bevallom, ezen elég hamar túl tudtam lendülni, amúgy is inkább a külső-belső dizájn, a kényelem, a beépített anyagok és eszközök igényessége, és úgy általában a vezetés élménye köt le. Márpedig ezek több mint megfeleltek az ízlésemnek, volt legalább nyolc apróság, ami feldobta a hangulatomat a dimbes-dombos kanyarulatok látványán, az összkerék-kormányzáson és az autó kellemes útfekvésén túl is.

Az egyik kedvencem a teljes tetőt uraló napfénytető volt. Ezt egy gomb – a francia kollégák egyszerűen imádnivaló angolját visszaidézve: böttön – nyomogatására csíkonként lehet sötétíteni, ha támad a nap, jöhet a tejüveg.

Ami a dizájnelemek közül azonnal magára vonja a figyelmet, az az autóra pingált Rafale elegáns kézírása, az üléskárpitok kék-fehér-piros trikolór varrása, a fentről és lentről lapított kör alakú kormány textilbőr borítása (újrahasznosított Alcantara szintetikus szövet), az ajtózsebek sötétkék kárpitja (legalábbis a kék színű Esprit Alpine modellben), és az első ülések szövetében beszálláskor diszkréten felvillanó Alpine-logó (ami ugye a Renault kifejezetten sport márkája).
Kívülről mustrálgatva aztán a járművet, a hűtőrács trükkös formája és fényezése a leghatásosabb látványelem: szemből fekete, oldalról kék (vagy a szürke Techno modellben szürke) Renault-rombuszok csillognak a felületen, a színjáték szikrázó napsütésben igazán pompás.

Ha jól számolom, ez eddig hét apró kis részlet, a nyolcadik legyen mondjuk a hang, mert ha a motor tényleg nem is azon a belevaló harapós orgánumon pörög, azért itt is minden részleten sokat dolgozott ráadásul nemcsak a Renault csapata, hanem a francia elektronikus zene nagyatyja, Jean-Michel Jarre is.

Azt nem tudom, hogy egy puha pingponglabda kellemes ketyegésére emlékeztető indexhangot is pont ő hangszerelte-e, de ahogy az elmúlt években már más teljesen elektromos vagy hibrid Renault modelleknél is tette, ő segített annak beállításában, hogy például mit halljanak a járókelők – hogy egyáltalán halljanak valamit – a tisztán elektromos módban amúgy nesztelenül közeledő autóból. És Monsieur Jarre-nak mindig van egy gesztusa a sofőr felé is, induláskor külön idekomponált elektromos dallamfutam üdvözli őt és utasait.

Édes élet Sevillában
Sevillában aztán már nem érdemes kocsikázni. A belváros nagy részéből ki is vannak tiltva az autók, ahol meg járhatnak, abban sincs sok köszönet, visszapillantó tükröket behúzásra kényszerítően szűkek az utcák, rajtuk hömpölyögnek a turisták, máshol zötyög a villamos, és furikáznak a lovaskocsik is. A gyalogszernek sokkal több haszna van, amúgy is szinte minden ház olyan, aminek szépségét és állapotát küszöbtől kéményig muszáj megbámulni, a kisebb-nagyobb kiszélesedő tereken meg úgyis akad majd egy (sok) tapaszbár és bodega, hogy magunkhoz vegyük a legfőbb helyi specialitásokat.

Egy biztos, szeretik az édes életet: sangríát, vermutot, jerezt (likőrbort), narancsbort minden napszakban gond nélkül fogyasztanak, mellé, elé, utána jöhet egy tipikus street food, a papírtölcsérbe tuszkolt ibériai sonka, a kolbászkák vagy a manchego sajtszeletek – köretekkel nem nagyon bíbelődnek.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt Sevillában jártam, az akkor is elképesztően ápolt homlokzatok és persze a világ legnagyobb katedrálisa mellett a királyi palota, az Alcázar hagyta emlékeimben a legmélyebb nyomot. A tengernyi kőcsipke, a boltívek, kertek ritmikus ismétlődése cseppet sem vesztett pompájából, sőt újat is tud mutatni. Egy elsüllyedt kertet például csak 2004-ben kezdtek el feltárni, sokáig márványlapok borították, de most már látogatható, és plusz látványosság az amúgy ma is működő királyi palotakomplexumban.

De Sevillában az az extrán jó, hogy nemcsak ezeréves történelmi emlékek vannak, hanem menő kortárs dolgok is. Miután a kötelezőket kipipáltuk, és félredobtuk az útikönyvet, a melyik kis utca néz ki jobban elve alapján kanyarogtunk valamerre, mígnem kijutottunk egy egyébként igencsak központi térre (a nulla kilométerkő terére), ahol nem várt látványosság fogadott.

Ha előre jobban felkészülünk a városból, persze tudhattuk volna, hogy Jürgen Mayer német építész alkotott itt egy érdekeset: a helyi fikuszok és a katedrális boltozata ihlette építmény a világ legnagyobb fából épült szerkezete. Napernyőnek, gombának, felhőnek is nevezik – ránézésre olyan, mint egy óriási moduláris fajáték, amit ha összelegóztál, fel is mászhatsz rá. A tetején kanyargó gyalogos „hullámvasútról” körbe belátni a várost, lefelé sétálva meg azon lehet álmélkodni, hogy a tizenhatmillió csavarral összekapcsolt három és fél ezer faelem hogyan bírja ki a szélsőséges hőmérsékleti ingadozásokat, tűző napot, esőt, párát, bármit. (Úgy, hogy mikrolaminált fából épült, a 80 fokos meleget is tűri.)

Bikák a tévében
Ha már a repülő elvisz Sevillába, az autó a hegyekbe, a lábad a belvárosi sikátorokba és narancsligetekbe, érdemes kipróbálni a 240-nel suhanó gyorsvasútat is, negyven perc alatt eljuttat Córdobába. Maga a vonatozás is élmény, halkan, tisztán, pontosan (nem olcsón) üzemel, reggeltől késő estig egy-két óránként. Az andalúziai háromszög csúcsai közül így kettő néhány nap alatt könnyen befutható – a harmadikra, Granadára szerintem érdemes külön egy-két napot rászánni, már csak azért is, mert meg kell emészteni a tömény csodákat, amiket csak e három város bármelyike kínál.

Kilátás a córdobai mecset minaretjéből.

Córdobában természetesen a világ legmonumentálisabb mecset-katedrálisa, a Mezquita és annak megmászható minaretje az első számú célpont, de ráhangolódásnak és levezetésnek legalább akkora élmény az egykori zsidónegyed szűk utcáiban lődörögni. A mór hatás – boltívek, csempék, vasrácsok, zárt kőfalak és csipkék látványa – itt is dominál, és gond nélkül keveredik a spanyol tradíciók kortárs őrzésével.

A Mezquita egy apró belső részlete.

Kifent-kikent férfiak és nők, párban, nagycsaládos felállásban vagy baráti társaságban vonulgatnak népviseletben pusztán a maguk szórakoztatására, és állítólag nem azért, mert éppen Pünkösd vasárnap volt. Az egyik specialitást, a rabo de torót, vagyis ököruszályragut felszolgáló pincérünk szerint még csak vasárnapnak se kell lennie, hogy a córdobaiak így beöltözzenek, a hét bármelyik napján büszkén állják a napot és a bámészkodó tekinteteket.
Apropó, toro, lehet, hogy a spanyol futballnemzet, de ha szezon van – tavasztól őszig –, Andalúziában inkább a bikaviadalok mozgatják a helyieket. A ház vermutját kortyolók tekintetét kivétel nélkül a bajnokság aktuális madridi meccse szegezte alkalmi bárunk képernyőjére, és azon két esetben is, amikor megnyomtuk az on-t szállodánk tévéjén, elsőre matadorok, picadorok és felszarvazott bikák táncát láttuk a küzdőtérről. Sokáig nem néztük, de az alatt egy bika biztosan kimúlt.

Helyi lányok ünneplőben.