Csavarok kilátással

Szigliget belső részén járunk, nemcsak a Balaton déli vagy a Tihanyig tartó északi rész terepjárókkal megszórt sikerzónáitól távol, de aki csak a Várudvar – kitűnő – fagylaltozójáig tér le a főútról, az sem jut az apró félsziget tó felőli oldaláig, ahol szokatlanul egységes és jó ízléssel épült nyaralók sorakoznak. Ide néz le egy domb nyergéből a Villa Kabala is. Az egykori művészvilla korábbi műtermében most ambiciózus étterem, emeletén meg néhány panziószoba működik.


Díjaikon túl én egy év eleji sajtótúrán találkoztam először velük. Aznapi programunk erős csúszásban volt, és csak kétségbeesetten lelkesnek tudnám leírni, ahogy a stáb a beszűkült időkeretben igyekezett átadni mindent az ottani élményből. Egyrészt remek húsos és halas kóstolófalatok jöttek, másrészt egy olyan fermentált italsor, ami először győzött meg, hogy lehet teljes értékű, valódi ívet bejáró alkoholmentes menükíséretet alkotni. (Ebben az ügyben a korábbi trend – nem itt, a világban – a dzsúzpárosítás volt, de úgy voltam vele, hogy örök ötéves legyen a talpán, aki fogásonként meg tud és akar fürdeni fruktózban.)


Szóval határozottan kíváncsi voltam, hogyan fest ez egész estés kiadásban. Egy szerviz van fix időpontban, állandó étlap nincs, az ételsor napi – Budapesten ez a fajta szerzői konyha leginkább a néhai Olimpiából lehet ismerős. Azt a korábbi benyomások meg a plecsnik alapján is sejtettem, hogy a stábon nem fog múlni semmi. A díjak közül az egyiket a kiszolgálásért adta a Michelin, azt meg nem osztogatják csak úgy. Egy májusi pénteken összesen hatan vagyunk (ez a szám telt háznál is legfeljebb úgy húsz lehet odabent), a közvetlen házigazda a jókora táblát egyesével az asztalokhoz fordítva háromszor egymás után elmeséli a menüt.