Tamás többgenerációs értelmiségi családba született, és le sem tagadhatja arisztokrata neveltetését. „Anyai nagyanyámnak báró volt az apja, akinek az anyja volt grófnő. Így lett a nagymamám bárónő, aki a losonci rabbi fiához ment hozzá.” Apja családja református, nála is vannak nemesi felmenők, és nagygazdák voltak a háború utáni időkig. Édesanyja szép karriert csinált, egy szocialista nagyvállalat vám- és devizagazdálkodási igazgatói posztjáig vitte, édesapja pedig keményen dolgozó mérnökember volt. „Én egyke vagyok, mert egy szerencsétlen véletlen folytán nem születhetett testvérem.”

Szülei ötvenkét évig éltek boldog házasságban, fiukat gyerekkorától szolid elegancia, nagypolgári miliő vette körül – persze a mindenben igényes szülők poroszos nevelési elveinek nem minden eleme volt a szabad alkotásra vágyó kamasz kedvére. Mindenesetre mára belátta: szüleinek tökéletesen igazuk volt például abban, hogy ragaszkodtak hozzá, fiuk az érettségi után külkereskedelmet tanuljon művészetek helyett. „Az első lépésben meghiúsult volna minden tervem, ha nem úgy történik, ahogy ők javasolták. Például el se kerülhettem volna Párizsba, ha nem beszélek franciául” – mondja ma már.

A főiskola után – szülei nagy megnyugvására – közgazdaság-tudományt tanult az egyetemen, már ekkor a zsebében egy állásajánlattal az Artex külkereskedelmi vállalattól, ami a 80-as évek elején különös kiváltságnak számított. Fegyelmezett volt, vinni akarta valamire, és a céljaiért kész volt az áldozatokra. „Azt, hogy az lettem, aki ma vagyok, én a nőknek köszönhetem” – jelenti ki egyszer csak, miközben az Artexről mesél.

Merthogy ott volt Pop Kati, az artexes főnöke, aki beíratta a posztgraduális ipari formatervezői tanfolyamra, sőt még előtte az osztályfőnöke, aki visszavette a gimnáziumba, miután a túlzott igazságérzetéért és a szemtelenségéért kirúgták. Meg persze a francia Ted Lapidus művészeti vezetője, Arianne Nabarro, aki nagyon hamar felfedezte a tehetségét. „Annyiszor nyúltak a hónom alá nők, hogy meg kellene engem égetni, ha erről elfeledkeznék. Nők voltak a munkatársaim és a vásárlóim is, hát, lényegében az ő pénzükből épült a karrierem.”

Elég hosszú út vezetett a pesti belvárosi szalonig a divat, az esztétika iránt gyerekkorától érdeklődő Tamás életében. Majdhogynem abszurd történet, ahogyan a 80-as évek közép-európai export-import szcénájából az haute couture fellegvárába került. „Az igazgató elvtárs ki akart utazni Londonba” – vonja meg a vállát, ennyi a magyarázat. Az történt ugyanis, hogy felkérték egy nemzetközi pályázatra az egyik hazai textilcéget, ahol persze nem volt se saját kollekció, se kreatív, nyitott tervező. Tamás ekkor már végzős volt a posztgraduális iparművészeti képzésen, őt bízták hát meg, hogy szálljon be a projektbe.

A pályázat különdíjasaként Tamás a Ted Lapidus divatház ösztöndíjasa lehetett. Végigjárta a szamárlétrát, a pinceszinten dolgozó szabászsablon-másolótól a tervezőasszisztensi rangig. Párizsban mindig elmondták az ambiciózus fiataloknak, hogy minden utcasarkon negyven ugyanolyan tehetségű ember várja, hogy ők feladják, és a helyükre léphessenek. És hogy ne felejtsék el: Párizs nem a szomszédos kerületekből, hanem az egész világról válogat.

Mindenki, még az őt nyilvánvalóan hazaváró szülei is le akarták beszélni, amikor a rendszerváltás környékén a pozitív változásokat látva úgy döntött, hazajön Párizsból, mert előbb-utóbb saját brandet szeretne alapítani. „Meg is kaptam érte a megfelelő büntetést, hogy a könnyebb utat választottam. Mert azt hittem, hogy itthon könnyebb lesz” – nevet, és már nem érezni keserűséget a hangjában a hosszú idő távlatában nyilvánvaló tévedésnek nevezett lépés miatt. „Nem lennék az az ember, aki ma vagyok, szokták ezt mondani nagyon bölcsen, ha mindez nem történik meg velem.”

Miután hazatért Párizsból, ahol már a világ minden tájaira szóló divatbemutató-szervezésekkel bízták meg, itthon komoly gonddal elkészítette képes portfólióját, ám úgy néztek rá a ruhacégek vezetői, mint egy ufóra. Alázatosan beállt azért a honi korlátozott ízléssel és anyagi lehetőségekkel bíró áruházi és vállalati rendezvényszervezésbe, majd modelliskolát nyitott, és éveken át ő koreografálta a nagy nemzetközi luxuscégek – többek között a Boss, a Liska, a Joop, a Triumph, a Wolford vagy az Yves Saint Laurent – hazai divatshow-it is.

Kellett hat-hét év, mire vette a bátorságot, és 1996-ban első kollekciójával előrukkolt. Azonnal óriási siker lett. Teljesen új megközelítést, merész anyagtársításokat, friss vonalakat hozott – ezt a franciás sikket csak nemzetközi divatlapokból ismerhették addig az igényes öltözködésre vágyók. Onnantól húsz éven át évi négy kollekciót dobott piacra, közben megarendezvények koreográfusa volt, és színházi jelmezeket is tervezett. 2002-ben az Ybl-palotában nyitotta meg első szalonját, aztán 2010-ben már Spanyolországban, az USA-ban és Dubajban forgalmazták az általa tervezett ruhákat, 2011-ben pedig önálló szalont nyitott Berlinben.

Szinte a hazai kereskedelmi televíziózás kezdetétől, 1998-tól tizennégy éven át az RTL Klub tévécsatorna művészeti tanácsadója volt. „Tulajdonképpen véletlenül kerültem oda, mert a kezdő csapatot jól ismertem, és amikor szóltak nekik külföldről, hogy kell egy vezető stylist, aki megmondja, hogy a műsorvezető fekete muszlinban legyen vagy kékben, persze, hogy én jutottam eszükbe. Emlékszem, az elején még egymásról tépkedtük ott a zakókat, attól függően, hogy éppen kire milyen stílusú kellett.”

Úgy 2006 körül már tudta, hogy neki „nem terem itt paszuly sem”. Az alaptörvény-módosítás, a melegek vegzálása végleg feldühítette. Az utolsó kollekció 2015–16-ban készült, de akkor már nem érezte azt az izgatottságot, vibrálást a színpadon a függöny mögött, a modellek bevonulásakor, amit korábban mindig. Ezt intő jelnek vette. „Félig nem lehet baszni” – válaszolja, amikor azt kérdezem, mi lett volna, ha egyszerűen lassít, netán kevesebb kollekciót dob piacra.