Sajttál, szőlő, dió, eper, guacamole, csokis süti és prosecco – úri fogadtatásban van részünk, amikor késő este megérkezünk Náray Tamásék nyaralójába Sant Pere de Ribes tengerpartjára Krasznai Zoli címlapfotóssal és asszisztensével, Novák Marcival. Barcelonától délre, a Costa Doradán április közepén a bátrabbak már úszkálnak a tengerben, de a lakóparkhoz tartozó medencét is választhatnánk, ahol kora reggel már javában sürgölődnek a karbantartók. A teraszról pont a vonatalagút tetejére épült Masia Casa del Marra látunk rá – valaha Franco tábornok is szívesen vendégeskedett a kúriában. Lehet, hogy csak helyi legenda, de mi máris elkezdünk azon spekulálni, van-e titkos földalatti járat, amin át a diktátor egyenesen az alagútba, a vonathoz tudott menekülni.

A sitgesi TamistArte galériában is jártunk.

A tüchtig lakóparkból kora délelőtt lesétálunk a partra, a síneken kelünk át, így keresztezzük a pár percenként mellettünk elzakatoló elővárosi vonat útját. „Olyan, mint a gödöllői HÉV” – mondom később viccből Tamásnak, hogy talán valami hasonló elhelyezkedésű házat keresett, amikor még Gödöllőn éltek, és Spanyolországban nyaralót vettek maguknak. Aztán 2019-ben ebben a sorházban kezdtek új életet Gyenes Istvánnal, aki több mint huszonöt éve a társa a vállalkozásban is, és az életben is.

„Ebben a fotóban benne van az egész életem” – mondta Tamás, amikor meglátta a képet fotózás után Krasznai Zoli gépének kijelzőjén.

Mindössze tíz kilométerre van innen TamistArte nevű galériájuk, a C32-es autópályán alagutakon át vezet az út a régen melegparadicsomnak mondott, ma már luxusnyaralóhely Sitgesbe. „Negyven év után nemrég majdnem az összes autópályakaput lebontották Spanyolországban, de pont ezen a szakaszon maradtak meg” – mutatja István, miközben előveszi a sztrádabérletét.

A kétszintes nyaralóban minden szobához önálló terasz tartozik. Itt még meg tudom számolni, hány van belőlük, de Tamásék néhány településsel délebbre levő, hegyteteji házában másnap már képtelen vagyok rá, párszor el is tévedek a hatszáz négyzetméteren. Pazar – foglalom össze egyetlen szóban, amikor hazatérésem után megkérdezik, milyen volt a Náray-birtokon töltött napunk.

Az infinity medence partján, a fedett teraszon beszélgetünk, közben gyümölcssalátát szervíroz a nap közepén Zulema, a kolumbiai származású házvezetőnő. Ő, a hidzsábot viselő, Marokkóból jött Kadicha és Souhib, a kertész hetente négy-négy napon jönnek a ház körüli teendőket ellátni. Ma mindhárman körülöttünk sürögnek, mosolyogva, szinte észrevétlenül. Nem zavarnak, de amikor a szél felborít egy napernyőt, és eltörik egy pohár, egy pillanat alatt ott vannak.
„Mindig volt személyzetünk, már gyerekkoromban is” – mondja Tamás, miközben letörli a konyhapultot a könnyű vacsora után, amit már ő tálalt fel nekünk. Úgy tartja, a rendet nem rakni kell, hanem megőrizni. Az ebédet is ők ketten főzték: Tamás vichyssoise-t (francia póréhagyma-krémlevest), István faszénen sült csirkét és grillezett zöldségeket készített a nyári konyhában, aztán jön a felejthetetlen citromkrém – természetesen házi citromból.

Komoly gyümölcsösük van: a citromon kívül sevillai narancs, pomelo, gránátalma, kumquat (koktélnarancs), grapefruit, naspolya, őszibarack, ringló, mandula, dió, cseresznye, banán, két tő szőlő, amiken 25-25 kiló szőlő termett. „Hónapokig ittam a narancsdzsúszt, amikor érett, aztán a maradékot kivittük a piacra, és elosztogattuk” – mondja Tamás.

A gyümölcsfákat mindig maga metszi. „Van bennem egy kis gazdálkodóvér is. Jó, hát nem viszem túlzásba, nem erről szól az életem, de ha már van kertünk, ne csak muskátli meg dísznövény legyen benne, hanem haszonnövény is. Ahol a medence túlcsorgója van, oda szeretnénk majd magaságyásokat, hogy a salátakérdés is meg legyen oldva.”

István pedig, villamosmérnök végzettségével, maga építette meg a gyümölcsös öntözőrendszerét, és egy ponton az építkezés felügyeletét is átvette. Füvet tilos Barcelona és Tarragona megyékben telepíteni a vízkorlátozások miatt, így mindent műfű borít, és nagyjából Tamáséké a legutoljára megépült (vagyis átalakított és felújított) medence is a környéken, azt sem lehet már létesíteni a kritikus szárazságban.

Az oldalsó kertben három hatalmas Washington­pálma vet árnyékot nyár közepén a medence fölé – nagyjából ennyi maradt meg az előző lakótól. Aztán Tamásék még ültettek melléjük két méretes királynőpálmát, no, meg számos virágos díszbokrot, olajfát és dracénát. A házban minden szobában igényes dísztárgyak és könyvek, utóbbiak közt Máraitól a Szabó Magda-regényeken át a művészeti albumokig tart a skála, meg persze Tamás kötetei mindenütt. Ebéd után együtt lapozgatjuk a desszerteskönyveit, és nehezen, de megállom, hogy ne kezdjek el kifotózni egy-két receptet a legelsőből, Az utolsó reggeli Párizsban címűből, ami nincs meg a házi gyűjteményemben. Rég nem kapható, úgy elkapkodták.

„A berendezés nagy része megvolt már Gödöllőn is, csak néhány dolgot vásároltunk itt. Képzeld el, hogy ez mind évekig egy raktárban állt. Egyetlen autót, egy-egy bőröndöt és a három kutyát hoztuk magunkkal, amikor 19-ben kijöttünk” – meséli Tamás.
A háromból már csak két tibeti terrierjük van meg, Karl tavaly ősszel megbetegedett, és nem tudták megmenteni. Ott van a sírja a gyümölcsfák alatt, azóta egyfolytában virágzik rajta a mézvirág és a fehér szegfű.

„Hát megjöttél, Csini!” – kiált fel Tamás az interjú egy pontján, amikor Muccia Prada és Oscar de la Renta hazaérnek Istvánnal a heti kutyakozmetikából. Nekik a földszinten külön szobát alakítottak ki, és a legnagyobb meglepetésemre szeretik a kávét, bár csak keveset kapnak, István szerint ennyi nem pörgeti fel őket.

Délután felerősödik a szél, így fotózás után a felső szinti nappaliba húzódunk be, aminek az ablakán szinte mindig lehúzva tartják az árnyékolót, olyan erősen süt be rajta a déli nap. A hatalmas üveget két daru emelte be ide. Tamás azt mondja, azért a legtöbb időt a konyhában töltik, és ha sok náluk a rokon vagy barát, a dolgozót is átalakítják vendégszobának. És úgy rendezték be az életüket, hogy erre gyakran sort kerítenek.

---

Egy kelet-európai Katalóniában
Átvettétek már a mediterrán életritmust? Csak minket hagytatok pihenni, hogy 11-kor kezdtük az interjút, vagy már ti is későn keltek, ebéd után sziesztáztok, és este tízkor esztek, mint a spanyolok?
Ó, az itteni átlaghoz képest mi nagyon virulensek és aktívak vagyunk! Ők nem nagyon sietnek semmivel sehová. Sőt, nem is vezetnek gyorsan. Én sem, de hozzájuk képest egy Fittipaldi vagyok. Valamennyire igazodnunk kell azért az itteni szokásokhoz, és miután a közért tízkor nyit, nincs értelme felkelni hétkor. Na jó, nyáron talán kilenckor már kinyit. Hiába akarsz elmenni egy étterembe este hatkor, legkorábban félnyolc-nyolckor tudsz.

Mondjuk én amúgy is éjszakai bagoly vagyok, bármeddig fent tudok lenni. Amikor építkeztünk, rettenetesen frusztrált, hogy már déli fél egykor azt mondogatták a munkások, ha valamit kértünk tőlük, hogy mañana, vagyis holnap. Aztán csütörtökön már azt hajtogatták, ha újabb feladat merült fel, hogy el lunes, vagy semana próxima, azaz hétfőn, illetve jövő héten.
Egy idő után kikészültem az állandó várakozástól. Sosem tartozott a türelem az erősségeim közé. Aztán egyik reggel jöttem kiosztani a napi feladatokat, és láttam, hogy csak lassan szivárogtak befelé, mondtam az építésvezetőnek – akitől aztán meg is váltunk, mert nem volt elég dinamikus –, hogy ha mindenki itt van, sorakozó! Elébük álltam, és magamra higgadtságot erőltetve elmondtam, hogy ez itt a kapu, ezt most jól nézzék meg, ezen én jövök be utoljára reggel kilenckor, és aki utánam ér ide, az kint marad, aznapra nem kap bért.

Nyilvánvalóan meglepte őket a nyers erőszak, csodálkoztak és némelyikük méltatlankodott is, de fogyott az idő, fogyott a pénz. Aztán ha már lúd, hozzátettem: én Kelet-Európából jövök, ott nem kérdeznek, ott lőnek. Sokáig azt gondolták, orosz vagyok. (Nevet.) Mindenesetre ezek után másfél év alatt fel is húztunk egy olyan házat, amiről mindenki azt mondta, hogy három–öt évig épülne meg Spanyolországban.

Nehezebben megy bármiféle ügyintézés, mert kelet-európaiak vagytok?
Az, hogy te ki vagy, honnan jössz, itt egyáltalán nem számít. Egy dolog számít: élj becsületesen, és fizess adót. Nagyon segítőkészen állnak hozzánk mindenhol. Azt nem mondom, hogy gyorsak, de barátságosak, és onnantól, hogy van rezidenskártyád meg adószámod, amit bárki láthat, és normálisan éled az életedet, nincsenek kérdések. Itt, ha nem is örülnek nyilvánosan más sikerének, nem is irigykednek. Gratulálnak, ha szép lett a házad, vagy ha kiállításra kapsz meghívást. Biztos a napsütés teszi, nem más miatt van így. (Nevet.)

Mennyire tanultatok meg spanyolul?
Amikor eljöttünk, annyit tudtunk, amennyi ránk ragadt a spanyol üzleti életben. Bíztunk benne, hogy mivel mindketten beszélünk angolul, én meg még franciául és németül is, ezzel a három nyelvvel csak tudunk majd valamit kezdeni. De nem, mert a spanyolok nem beszélnek különösen nyelveket. Igaz, minek is kellene nekik, hiszen több százmillió ember ért a világban spanyolul. Más a helyzet itt, mint egy olyan nyelvileg elszigetelt országban, mint Magyarország: ha kétszáz kilométerrel odébb mész, már nem magyarul beszélnek. Persze gyakorolni kellene a spanyolt, de nem nagyon van lehetőségem rá, mert vagy írok, vagy festek, és mindkettő magányos dolog.

István: Azért magadban szoktál néha beszélgetni festés közben.
Igen, de az nem ugyanaz.

Egyáltalán, tudják rólad a környéken, hogy ki voltál Magyarországon?
A közelebbi barátaim tudják, de nem roadshow-ztam ezzel sosem, nem is tartottam fontosnak. Teljesen új egzisztenciát kellett felépítenünk, amikor ideköltöztünk, hiszen a divattól végleg elköszöntem. Amikor kijöttünk, még fogalmunk sem volt, hogyan és miből fogunk megélni.
Az volt a nagy szerencsém, hogy egy régi párizsi iskolatársam – ő menedzsment szakos volt, én meg dizájn szakra jártam – mára az egyik nagy spanyol ruházati konszern gazdasági vezérigazgatója lett. Neki köszönhetően úgy volt, hogy el fogok helyezkedni Barcelonában senior dizájnerként, mivel elegánsabb, drágább vonalra akartak éppen váltani, én meg járatosnak mondhattam magam az haute couture-ben.

Közben már tervben volt, hogy nyitunk majd egy galériát, hiszen régóta festettem. Valami csoda folytán az icipici, körülbelül kétszer tíz méteres galériánk Sitgesben az első pillanattól működött. Amint megnyitottunk, és kitettünk nyomatokat és plexiképeket, azonnal megvették az összeset, pedig semmit sem tudtak rólam. Na jó, nyilván utánam nézegettek az interneten.

A művészellátóban, ahol vásároltam, van egy hirdetőtábla, oda kiplakátoltuk, hogy megnyílt a galériánk, így hamar jött az első kiállításmeghívás is az Art Barcelonára. Emiatt végül nem kellett elhelyezkednem alkalmazottnak, amúgy sem volt nagy kedvem hozzá, ezt bevallhatom, de ha nem lett volna más lehetőség, megtettem volna.

Korábban már mintegy húsz éve festettél, hol tartottál, amikor kijöttetek? És szerinted fejlődtél azóta, festőművésznek tartod már magad?
Húsz éve festettem, csak ugye, amikor először megmutattam Jerger Krisztina művészettörténésznek a képeimet, azt mondta, még gyakoroljak vagy tíz évet. És ezt is tettem, de 2018 nyarán már lehetett kiállításom Magyarországon. Én nem jártam festő szakra, nem volt mesterem, aki megtanított volna bármire is. Ez egyrészt hátrány, mert mindent magadnak kell kitapasztalnod, és vagy eljutsz az eredményig, vagy nem.

Előnye viszont, hogy nagyobb önállóságra szoktat, másrészt pedig csak magadra tudsz hatni, nem veszed át valaki másnak a forma- és kompozícióvilágát, a stílusát és a technikáját. Vagyis nagyobb esélyed van rá, hogy egyedivé váljon, amit csinálsz. Kétféle festő van, az improvizatív, aki odaáll a vászon elé, és ami hirtelen az eszébe jut, azt megfesti, illetve a másik, aki előre megfontolt szándékkal hajtja végre a „tetteit”. Én utóbbiak közé tartozom, a számítógépen aprólékosan megtervezek minden képet.

Az biztos, hogy néhány év alatt nem válhattam lényegesen jobb festővé. Csak az van, hogy itt nem csupán tetszik az embereknek a munkám, hanem többen meg is tudják vásárolni. Sitgesben sok kortárs művészeti galéria van, a szomszédban például csak afrikai művészek alkotásait tartják, aztán van olyan, ami csak tájképfestőket képvisel.

De egészen abszurd és morbid helyzetbe is kerültünk egyszer: a kollégáim bementek egy galériába, azzal a szándékkal, hogy működjünk együtt. Megkérdezték tőlük, hogy a művész él-e még, mert ha igen, akkor sajnos nem tudunk, hiszen ők csak halott művészekkel foglalkoznak. Szóval ott legfeljebb a várólistára kerülhetek fel. Elindult a visszaszámlálás.

Annyiban nem a vakvilágba indultatok el, hogy megvolt már a nyaralótok itt évek óta. Hogy teltek az első napjaitok a kiköltözés után?
Barátokkal jöttünk, és mivel nekik nem volt hol lakniuk, az első időben három kutyával, négyen laktunk száz négyzetméteren – azért idegen embereknek ez szoros. A ruhatáram, ami régen öt gardróbot is kitett volna, két évig kínai boltokban vásárolt cipzáros textilzsákokban hevert a kicsike nappali sarkában feltornyozva. Szatyorból húztam elő az elegáns cipőimet, ha mentünk valahova, és fel akartam venni őket.

És mindenen szorongtunk, például mert nem volt a kutyáknak állatorvosuk. Aztán hamarabb lett nekik, mint nekünk háziorvosunk! Jó, jó, könnyű most már nevetgélni ezeken, de azért nem szeretném az első másfél évet újraélni.

Mi volt a legnehezebb?
Talán az, hogy rengeteg kulturális program van ugyan errefelé, de magyar nyelvű színházi előadás nyilván nincsen. Maradt az Operaház. Meglepően erős a nemzeti öntudat, úgyhogy nem is angolul, de katalánul megy a feliratozás. Persze az operairodalmat viszonylag jól ismerjük, így nem kellett böngésznünk a szöveget.

István: Meg hát elmaradtak a nagy baráti összejövetelek, és nem volt social life, amit régen pezsegve éltél.
Amíg kis lakásban laktunk, nem is tudtunk vendégeket hívni, aztán tavaly nyáron, a költözés után bepótoltuk, és három hónapon át heti váltásban jöttek a barátaink. Mindig csütörtökön volt a turnusváltás, pont, mint a szállodákban.

Azért lettek már itteni barátaitok is?
Vannak, de hosszú, harminc–negyven éves barátságok itt már nem szövődnek.

A nyaralótok közel van a tengerhez, ez a ház viszont a hegytetőn áll – bár a kilátás páratlan. De mik voltak a fő választási szempontok?
Sitgesben, ahol a galériánk is van, a gödöllői ház eladása után vettünk egy csodálatos telket, de két évig nem kaptunk építési engedélyt. Itt ilyen a tempó, meg hát közbejött a covid is, talán részben amiatt. Nem akartunk tovább várni, és ráébredtünk, hogy amúgy is túl közel lennénk a tengerparti nyüzsgéshez, meg arrafelé hatalmas villaépületek állnak, kicsit luxusrezervátumszerű a környék. Eladtuk inkább. Jólesik, hogy itt messzebb vagyunk mindentől.
Egyébként elképesztő véletleneken múlt, hogy a miénk lett ez az ingatlan. Amikor kiderült, hogy egyhamar nem fogják megadni az építési engedélyt, dührohamot kaptam, és azt mondtam Istvánnak: két heted van, hogy találj valamit, különben én nem tudom, hogy hova megyek, Berlinbe vagy Bécsbe, de hogy elköltözöm innen a fenébe, az biztos, mert megőrülök attól, hogy semminek nincs helye, oldalazva közlekedek a lakásban, és a konyhában saját magamtól nem férek el. Szerencsére meglátta ezt a hirdetést, és nekem megtetszett a fotók alapján a kilátás. A ház kívülről kevésbé, de gondoltam, az nem érdekes. Érted, bulldózer mindenhol van, sőt jobb, ha áll a telken valamilyen épület, mert akkor elég átépítési engedélyt kérni, az meg állítólag könnyebben megy, mondták, és lehet is anélkül kezdeni a bontást.

Éppen hétvége volt, mondtam Istvánnak, hogy azonnal menjünk oda, ő meg csodálkozott, hogy hiszen nincs megadva a cím. Keresd meg, mondtam neki, végül is a Costa Doradán megtalálni egy telket teljesen sima ügy. Szegény, azt tudta kitalálni, hogy a Google Mapsen ment telekről telekre, és fürkészte a furcsa formájú medencét, ami a házhoz tartozott. Meg is lett, mondom, oké, akkor menjünk oda. De hát minek, mondja, hiszen be sem látunk, zárva a kapu. No, hát csak odaautóztunk a hétvégén, és nem hiszed el: a kerítés előtt ott állt egy rozzant Volkswagen, benne ült egy ember. Kiderült, hogy ő a Remax-ingatlanügynök. Éppen várt valakit, aki nem jött el megnézni az ingatlant.

Így be tudtunk menni a házba, és olyan adottságai voltak, hogy a rezervációs díjat fél órán belül át is utaltuk. Egy itteni építészmérnök barátunkat kértük fel, hogy tervezze át kívül is, belül is, mert szerettem volna, ha valamelyest azért magán viseli az új épület a helyi jellegzetességeket. Így nem csak az én ízlésem, hanem valamennyire autentikus, spanyolos stílusú lett, bár azt nem akartam, hogy teljesen mediterrán hangulatú legyen, inkább picit modern. A minimál dizájn nem az én világom.

Fő szempont volt az is, hogy a szomszédság jó legyen. Vagy még jobb, ha nincs.

Itt azért van. Hogy derítettétek ki, kik a közvetlen szomszédok? Bekopogtatok hozzájuk?
Igen. Még a tényleges vétel előtt. Egyébként ez itt szokás, három-négy házzal arrébbról is eljöttek megismerni bennünket.

Hihetetlen nyugalom van itt, mennyi időt töltesz pihenéssel?
Nem igényelem a pihenést, nem tudok vele mit kezdeni.

István: Ha sokáig ücsörögnél, még a végén kitalálnád, hogy burkoltassuk át a házat.

Egy-egy órára sem ülsz le a gyümölcsfáidban meg a kilátásban gyönyörködni?
Dehogynem. Rendszeresen taposok legalább húsz percet az ellipszisgépen, utána úszom egy fél órát, aztán napozom egy keveset. Nekem ez rekreációnak elég is. Tudod, sokáig azt hittem, hogy én jól kezelem a nyomást. Egész életemet nyomás alatt éltem, hol a kollekciók, hol más miatt. Azt hittem, könnyedén veszem a dolgokat – hát, a nagy lószart. Az igaz, hogy az erőm és a teljesítményem megsokszorozódik ilyenkor, a stressz nem veszi el az erőmet, inkább inspirál.

Ugyanakkor rosszul kezelem, különböző egészségi problémáim voltak és vannak tőle, az IBS-től a látászavaros migrénen és a fülzúgáson át a nyak- és vállfájásig mindenféle nyavalyám kialakult. De hát, édes istenem, nem lehet folyton ezekre koncentrálni, az élet zajlik. Persze vannak pillanatok, amikor úgy érzem, ezek benyelnek, és régi pszichés problémáim is előjönnek, pedig nem iszom, és nem élek tudatmódosító szerekkel sem. A munka, az nagyon jó barát, ha szarban vagy, bármikor bekopoghatsz az ajtaján.

Aztán tavaly májusban elkészült a ház. Naná, hogy végül csak a két főfal maradt meg, azok is csak részben, mindent újragondoltunk, a kertet is gyönyörűen megcsináltuk, minden szebb és jobb lett. Éppen csak beköltöztünk, amikor egy kora nyári este, emlékszem, gyönyörű csillagos volt az ég, csillogott a tenger, égtek a lámpák a kertben, susogtak a pálmafák köröttünk, és István megszólalt: „Na, akkor itt most már lehet szenvedni, lesz hozzá tér.” (Nevet.)

Amíg az előző lakásban laktatok, az egyik szobában festettél, aztán most már a műtermedben, ami ott van a nyaraló mellett, egy külön lakásban. Milyen gyakran autózol át oda festeni?
Hetente többször, és valójában jó, hogy el tudok járni itthonról, ha festeni akarok. Régen, amikor a szobában festettem, éveken át olajfestékszagban éltünk, és mindenünk foltos volt. Hát, kibírtuk. De vannak írós és festős periódusaim, a kettő együtt nem megy. Amikor írok, egész nap pizsamában vagyok itthon. (Nevet.)

Könyvekről, képekről, rokonokról
Mit szóltál a Libri tulajdonosváltásához? Úgy tudom, azonnal haza is utaztatok, tisztázni, mi lesz az ott megjelenő könyveiddel.
Igen, mivel a híradásoknak ma már nem lehet mindenben hinni, éppen ezért személyesen kellett tájékozódnunk, hogy lesz-e ennek bármiféle hatása rám, mint szerzőre nézve. És azóta sincs semmi hatása. Egyébként nagyon meglepte az embereket, amit ezzel kapcsolatban eleve gondoltam és mondtam: azt, hogy igazából ehhez nincs közöm.

Hogy ki egy cég tulajdonosa, az engem nem kell, hogy érdekeljen. A könyveimet ugyanazok szerkesztik továbbra is, akik belőlem írót csináltak, ha mondjuk Sárközy Bence vagy Gyuricza Eszter elmennének, az más helyzet volna, akkor én is átgondolnám, mit lépjek. De nem azért, mert a tulajdonos ellen van kifogásom, hanem mert bennük, az ő értékrendjükben bízom. Természetesen ezért a kijelentésemért kaptam hideget-meleget, méghozzá olyan szerzőktől, akik évek óta nem is adtak le új kéziratot. Persze, ha semmid nincs, arról könnyű lemondani.

Mennyire követed még a magyarországi eseményeket? A Facebook-csoportodban azért néha kemény kritikát fogalmaztál meg például az államfő ruhájának a minőségéről vagy Herczeg Zoltán marihuánafogyasztás miatti büntetéséről.
Néha muszáj, mert a csoportom tagjai igénylik, de igazából egyre kevésbé. Próbálom magam ahhoz tartani, hogy nem kötelező mindenről véleményt formálni, és főleg nem kötelező azt nyilvánosan elmondani. Azonban nehéz betartani, tudod, mert egy sereg minden annyira abszurd, és távolabbról meg még abszurdabbnak látszik.

Én sose értettem ezt az állandó békétlenkedést, ami Magyarországon annyira jellemző. Mindenki mindenki ellen. Minket, művészeket is például gyakorta bolondnak tartanak otthon, szeretnek lekezelgetni, hogy „szevasz, Tomikám, festegetsz még?” Ott valami miatt mindig gyanús, ha több mindenben sikeres vagy, itt inkább felnéznek rád ezért.

Amióta 2022 májusában a Life-címlapsztorihoz beszéltünk, megírtál egy trilógiát. Most jelenik meg a Barbara utolsó része. Mi jön ezután?
El sem tudom neked mondani, mekkora boldogság, hogy amikor legutóbb hazautaztam pár napra, a repülőn három ember kezében láttam különböző regényeimet. Tavaly nyáron lementünk a családdal itt a tengerpartra, ott is pont hárman olvasták valamelyiket.
Most, hogy Budapesten voltam, beültem egy kávézóba, jött egy ember a kutyájával, és megszólított, hogy ő most visszaviszi a kutyát, nem baj, ha az bepisil, és lehozza a könyvemet, mert a felesége éppen olvassa, és milyen boldog lesz, ha aláírom. Amíg ott vártam, jött egy másik nő, akinek éppen a szatyrában volt az Anyám szerint. Most ezt elhiszed?

Nem akarok példányszámokról beszélni, mert nem publikusak, és úgyis lenne, aki meghazudtol, de nekem most kilenc könyvem van a piacon, ez éves szinten százezer fölötti példányt jelent. És akkor a három cukrászkönyvet nem is számoltam. Ráadásul a Barbarával átléptem a Rubikonon. Eddig az olvasó nők írójának tartottak, most viszont az derült ki a visszajelzésekből, hogy jelentős számú férfi olvasta el a trilógiát a háborús történelmi háttér miatt. Úgyhogy újabb tábort sikerült ezzel megfognom. Nem volt tudatos, de jól sikerült. Most pihenni fogok, később jön majd az Anyám szerint nyomán az Apám szerint című novelláskötet, azzal is inkább a férfiak ízlésének kedvezek majd, legalábbis a vázlataim alapján ezt mondhatom. A férfias könyveket szeretik a nők is, így aki ilyet ír, jobban jár, mert viszont a férfiak általában nem szeretik a női könyveket.

Említetted, hogy rendszeresen vendégül látjátok a családtagjaitokat.
Összetartó családunk van mindkét oldalon, Istvánnak és nekem is. Ezt láttuk a szüleinktől. Anyukám egyedüli gyerek volt, apukámnak született egy öccse, ők ketten szimbiotikus viszonyban voltak. Ráadásul anyukám és az ő felesége is nagyon jól kijöttek egymással. Apám öccsééknek két lányuk született, akikkel ha édestestvérek volnánk, se lehetne közelebbi a kapcsolatunk. Nekik három gyerekük van, az egyiknek én vagyok a keresztapja. Amikor Magyarországra utazom, én is náluk lakom. Istvánék is hárman testvérek, náluk is van három gyerek, a nagyoknak már párjuk is van, szóval vagyunk elegen.

Imádjuk, amikor mindenki itt pezseg, még jobban megtelik élettel a ház, azért is lett ekkora! Tavaly nyáron előfordult, hogy a medencében tizennégyen voltunk, és két turnusban ebédeltünk. Nekünk természetes az is, hogy mindig meglepjük valami aprósággal egymást, és minden segítséget megadunk a másiknak. Az egyik unokahúgom például gyógyszerész. Ő, ha itt van, leellenőrzi és pótolja a gyógyszereinket, amire esetleg szükségünk lehet, de első dolga volt covid idején is kijuttatni a teszteket és a megfelelő tablettákat. Mindenben támogatjuk egymást, még a gyerekek tanítgatásában is.

A varrodában is természetes volt, hogy a munkatársaim behozták a gyerekeiket, volt olyan csecsemő, aki ott nőtt fel a szabászasztalon. Én sosem csináltam ebből nagy ügyet, mert aki nőkkel dolgozik, és mesterkedik a várandós anyák kipenderítésében, annak tudomásul kell vennie, hogy a nők időnként szülnek. Aki ezt nem tudja kezelni, az a szánalmas kategóriába sorolandó.

Amúgy a gyerekek is szerettek nálunk bent lenni suliszünetben is, voltak persze szabályok, például hogy nem lehet bemenni a vasalószobába, mert az veszélyes. Viszont ennyi nő közül valaki mindig szemmel tartotta őket. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobb teljesítményt nyújtottak, hiszen nyugodtak voltak, hogy a gyerek a szomszéd szobában játszik, ahelyett, hogy izgultak volna, mikor kell elindulni, hogy időben odaérjenek valahova.

Na tessék, kiderül, hogy önzőségből tetted.
Mindenki azt hitte, ez részemről áldozat, holott én voltam a legnagyobb haszonélvezője, mert soha olyan gyorsan és hibátlanul nem dolgoztak az anyák, mint amikor maguk mellett tudták a gyerekeiket.

Nem hiányzik a csapatmunka?
De. Én nagyon szerettem csapatban dolgozni, az volt a legfantasztikusabb. Például 2015-ben nyolcan varrtuk Katarina Witt ruháját a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Egy kristályokkal díszített ruha volt, utólag illesztettük bele a középső részt, és a produkció közepén kellett ráadni. Együtt varrtuk rá akkor az applikációkat, ki volt számolva, hogy hány flitterre, öltésre van lehetőség az adott idő alatt, és tudtuk, ha nyolcból egy ront, a ruha nem megy ki.

István: Volt olyan is, hogy a Szépművészeti Múzeumban az egyik divatbemutató végén kiküldted magad helyett az összes varrónőt.

Tényleg. Mind a harmincan fehér köpenyben voltak, és megbeszéltem velük, hogy két oldalról kivonulnak a kifutóra, és felállnak egy sorba. Megtapsoltattam őket. Én csak kihajoltam és kiintegettem.

Nagyon féltek a szituációtól, nem is mindenkinek volt hirtelen a kedvére, de utólag kiderült, mennyire jólesett nekik, hogy elismertem a munkájukat. Az egy nehéz kollekció volt, nagyon sokat dolgoztak, megérdemelték.

Mi meg tudtuk tölteni a Royal Szálló ötszáz fős báltermét a vásárlóinkkal, egy nap kétszer egymás után tartottunk bemutatót, mert nem fértek be egyszerre. Volt üzletünk Berlinben a Kurfürsterdamm sugárúton, közös boltunk Barcelonában a Gratacós divatmárkával a Passeig de Gràcia és a Diagonal sarkán, és szállítottunk többek között Dubajba is.

De az egyéni ruhatervezés egyáltalán nem hiányzik. Különben, ha nem hagyom időben abba, akkor a saját dugámba dőltem volna. Én ugyanis klasszikus, elegáns ruhadarabokat terveztem, olyanokat, hogy ha valami véletlen folyamán nem teszi tönkre őket a tisztító, bennük halnak meg a viselőik. Annyira örök és tartós volt a dizájnjuk és a minőségük. Ezzel szemben olyan irány jött be a divatba, ami sem az ízlésemnek, sem a személyiségemnek nem felelt meg: össze nem párosítható anyagokat, formákat, mindent mindennel kezdtek viselni, mondjuk, műanyag rózsával díszített gumicsizmát meztelen testre felvett kockás tweedkabáttal.

Meg amúgy is, én olyan leköszönős fajta vagyok. Egyik pillanatról a másikra szüntettem meg például a minap a 288 ezer követős Insta-oldalamat, megnyomtam a delete gombot, és kész.
István: Egyszer a nyolcvanezres Facebook-csoportot is kómában tartottad egy hónapig, mert besokalltál tőlük.

Közülük néhánytól. István azt is szokta mondani, hogy én vagyok a határhúzás fekete öves nagymestere. Nem szeretem, ha leereszkedő modorban vállon akarnak veregetni. Főleg, ha az személyeskedésbe is torkollik. Nem azért, mert elszálltam, hanem azért, mert tudom, hogy ki vagyok. Amúgy sem igazán komfortos nekem idegen emberekkel a magánjellegű dolgaimról beszélgetni, vagy arról posztolgatni. Pláne, ha velem kapcsolatban úgy fogalmaznak meg véleményt, hogy ibolyántúli segédlila fingjuk sincs az életemről. Ki kíváncsi erre? Aztán ha szólok, az nem tetszik nekik. De ez meg engem hagy hidegen.

Utálnék közösségimédia-függővé válni, folyton fényképezgetni magamat, meg élőzni még a vécéről is. Azok az emberek, akik ezt teszik, szerintem óriási tévedésben vannak. Azt hiszik, valakiknek fontosak. Egyébként a dohányzásra meg a kábítószerre is azért nem szoktam rá, mert nem akarok függő lenni. Én a magánéletemet nem megosztani, hanem élni szeretem. Csak hát a közösségi média azért fontos, mert ott adhatok hírt a kiállításaimról, könyveimről, ott tudom valamelyest tartani a kapcsolatot az olvasóimmal. Egyébként az írást is bármikor abba tudnám hagyni.

És a festést? A jövedelmed nagyobb része nyilván a képeid eladásából jön.
Azt nem biztos, hogy abbahagynám, de nem a pénz miatt, hanem mert nagyon jó terápiás foglalkozás, az ember hasfájását is el tudja mulasztani. Baromi egyszerű: nem arra figyelsz. Nem veszed észre, hogy balták állnak ki a hátadból, annyira fáj a gerinced, csak amikor kész a kép, akkor eszmélsz rá. Meglehet, hogy ez csak rám hat így, nem mindenkire, mert én nagyon szeretem csinálni. Már gimnazista koromban is szerettem festeni, de a szüleim nem engedték, hogy képzőművészeti pályára menjek. Akkor ezt terrornak éreztem, azonban utólag hálás vagyok nekik, mert mindenre szükségem is lett később, amit megtanultam vagy megtapasztaltam.

Kik veszik a képeidet? Gondolom, nem a tengerparti nyaralóhelyen lévő galériába betévedő turisták.
Nem, valóban, bár volt olyan eset is. Az online térben vagyunk igazán erősek, és fontosak a kiállítások is. A helyzet az lett mostanra, hogy gyakorlatilag nem tudok eleget festeni, itthon is csak néhány munkám van a falon, ráadásul épp most érdeklődtek rá arra, ami a dolgozószobámban van. Eddig huszonkét országba adtunk már el a festményeimből, Ausztráliától az Egyesült Államokig.

A magyar piac nagyon jelentős maradt továbbra is, mert ott vagyok a legismertebb, ma is nagyjából ötven százalék az ottani eladási arány. Amint megjöttek az első nemzetközi elismerések, úgy a magyar gyűjtők is egyre nagyobb hajlandóságot mutattak a vásárlásra. De ezt nem elítélően mondom, természetes, hogy nekik is kell a visszaigazolás. Ha 2015-ben háromszázezer forintért vett valaki egy festményt, 2023-ban ugyanaz a kép pont egy nullával ért többet, így rájöttek, hogy befektetésnek is jó. Noha nem volt még példa rá, hogy valaki is tovább adott volna egy-egy művet.

Mennyi volt a legmagasabb ár egy festményedért?
Talán A római császárság kora sorozat egyik nagyobb méretű képéért adtak eddig a legtöbbet, 29 ezer eurót.

Minek kell mégis a galéria?
Minden magára valamit adó művésznek kell, hogy legyen, ha nem is saját, de egy őt képviselő galériája. Az üzletben főleg alacsonyabb árfekvésű termékeket árulunk, például papír- és vászonnyomatokat, plexiképeket, kártyákat, levelezőlapokat, ajándéktárgyakat, amiket festményrészletek díszítenek. Lényegében zarándokhely, nagyon sokan felkeresik Magyarországról is. Ha találkoztak már egy-egy munkámmal, ideutaznak Barcelonából, hogy megnézzék.

Szóval inkább presztízsértékű, hogy van, egyfajta bemutatóhely, meetingpoint. Azonban nem egyszer megesett, hogy strandpapucsos betérő választott magának komolyabb értékű műtárgyat. A könyveimmel is a jól kereső szerzők közé tartozom, csakhogy azokból sokat kell eladni, hogy milliókat hozzanak.

Magyarországról
Hogyan gondolsz öt év emigráció után Magyarországra?
Hosszú az út, amíg az ember félre tudja tenni a csalódottságát, a dühét, a haragját, a megbántottságát, az igazságtalanságot. Amíg békét tud kötni a helyzettel, másokkal és ezáltal önmagával is. Őszintén megmondom, és ezt a környezetem is tudja, hogy én egyáltalán nem akartam eljönni Magyarországról. Nekem ez sosem volt opció, akkor Párizsból se költöztem volna vissza. Nem akartam elhagyni az addigi életemet, csak nem volt más választásom, ha élni szerettem volna. Megélni és boldogulni.

Mi volt az utolsó csepp, ami miatt eljöttetek?
A kultúrharc, pontosabban a szegedi kiállítás, ami után a jobboldali média és a sleppje nekem esett. Jerger Krisztina tíz évig nem hagyta, hogy bemutassam a festészetemet, azt mondta, időt kell adni magamnak, amíg kibontakoztatom a képességeimet. Összeállt az Aranykor című anyag, addigra már jó ideje dolgoztam aranylemezekkel, és amikor megnézte, azt mondta, hogy na, ez rendben van, most már jöhet egy kiállítás. A szegedi szecessziós Reök-palota lett a helyszín, Nátyi Róbert művészettörténész hívott oda.

Harmincezren nézték meg, meg is kellett hosszabbítani az eredetileg négyhetesre tervezett tárlatot további két héttel a nagy érdeklődés miatt, utána lehet járni. Talán se előtte, se azóta nem volt ilyen, hogy egy kortárs képzőművészeti kiállítás Szegeden ekkora nyereséget termeljen. Boldogok voltunk a sikerrel, ez volt az első nyilvános megmutatkozásom, és a közönség Jerger Krisztina jóvoltából nem egy szárnyait próbálgató, hanem egy érőfélben lévő művésszel találkozott. Berobbantam.

Úgy volt, hogy Budapesten is lesz egy kiállítás, amire több művésszel együtt meghívtak, aztán egyszer csak Szakács Árpád jellegzetes fideszes szófordulatokkal megírta, hogy a középszerű félképzőművész Náray migránssimogató kiállítást rendezett az NKA pénzén Szegeden. Nem nagyon tudtuk értelmezni, hogy lehet egy képzőművészeti kiállítás migránssimogató, talán az ellenzéki polgármester Botka László miatt. Egyébként sosem találkoztunk, nem is tudom, hogy látta-e a kiállítást, vagy egyáltalán tudott-e róla, és az NKA természetesen nem tett pénzt a kiállításba, a Reök-palota maga finanszírozta, remélve, hogy lesz belőle bevétele.

Aztán egyszer csak telefonáltak a pesti múzeumból, hogy mondvacsinált okokkal lemondják a részvételemet a majdani kiállításon, és végül Krisztina megtudta, hogy az a döntés született, hogy én állami kiállítótérbe nem kerülhetek többé. Ez elvette volna a megélhetésem egy részét, illetve olyan energiákat követelt volna, amiket nem akartam minderre rászánni. Borzalmas érzés volt. És mélyen igazságtalan, csak mert úgy vélték, hogy én egy másik táborhoz tartozom.

Melyikőtök mondta ki, hogy menni kell?
István. Egyébként sokan azt gondolhatják, hogy én irányítok. De bevallom, eddigi életünk minden fontos döntését ő hozta meg. Például azt is, hogy nyissunk nekem ruhaüzletet. Én jól elvoltam a bemutatókkal. Különben amolyan bennragadós típus vagyok, talán mégis küzdöttem volna tovább, de ő határozott, és azt mondta, hogy akkor mi most innen elköltözünk. Hitt bennem, hitt kettőnkben. Komoly veszély volt, hogy mindenből kiiktathatnak.

Közben az a szóbeszéd is járta, hogy NER-feleségek házi szabója vagy.
Ó, hát velem kapcsolatban rengeteg szóbeszéd volt. Amúgy a szoknyának nincs politikai meggyőződése, egy fő jellemzője van: eladó. Igen, közülük is odajártak hozzánk ruhát csináltatni már 2010 előtt is, amikor még a kanyarban sem volt, hogy egykor NER-feleségek lesznek. Aztán jött az alaptörvény, és legitimálta a szexuális kisebbségek vegzálását, én meg felkérdeztem némelyiküket, hogy mit gondolnak erről, miközben velem terveztetnek ruhát. Nem nagyon akarták érteni, mi a bajom. Én meg sosem voltam beszari, elmagyaráztam. Erre jött rá a kiállítási történet.

Tudod, ha kalandvágyból hozom meg a döntést, hogy kiköltözöm, az egy teljesen másik helyzet lett volna. Csakhogy én megalázottnak és kiközösítettnek éreztem magam, olyannak, akin a sorstársaival együtt lehet mindenféle jöttmentnek gúnyolódnia, akiknek a nyakukat behúzva kell a fal mellett osonniuk, akiket meg lehet szégyeníteni, és pellengérre lehet állítani olyanért, amiről nem tehetnek. A gúny a viccelődés legalantasabb formája. Ez lett Magyarországon a gyakorlat, ami rendkívül méltatlan helyzetekbe sodorja az érintetteket.

Én, mindazzal a tudással, és mindazzal, amit már letettem az asztalra, erre az életre nem vágytam. És harcolni sem szerettem volna azokkal, akiket mindezért megvetettem. Mert még egy magamfajtának is van méltósága, még akkor is, ha ezt a választott hatalom nem akarja elfogadni. Akkor persze nem is gondoltam bele, milyen bátor tett ötvenkilenc évesen ezt meglépni, amikor mások abban a korban már javában készülnek a nyugdíjas betegségeikre, én meg akkor kezdek új életet.

Mindegy. Túl vagyunk rajta. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy lelkileg könnyű volt. Én országosan ismert ember voltam Magyarországon, ha kimondták a nevemet, tízből szerintem nyolcan tudták, ki vagyok, és talán ma is igaz, hogy ha megállítasz valakit az utcán, hogy mondjon három magyar divattervezőt, egyiknek az én nevemet fogja említeni.
Ha elköltözöl egy idegen országba, huszonnégy óra leforgása alatt leszel senki, és nem nagyon kell képzelőerő, hogy be tudja lőni az ember: ez szar érzés.

Mi nem turistának jöttünk ide, hanem rögtön rezidens státuszért folyamodtunk. Amikor a helyi idegenrendészeti hivatalból kijössz egy fénykép nélküli papírfecnivel a kezedben, amire még a nevedet is rosszul írták le, akkor megérted, hogy mostantól csak egy sorszám vagy, aki ha rendesen viselkedik, maradhat. Ennek az elviseléséhez erő és bátorság kell. Nem is kevés. Mondjuk az is igaz, hogy az ember kevesebbszer bánja meg, ha bátor, mintha gyáván viselkedik.
De azért kárpótolt a sors végül bőven, bár a legbelső lelkifájdalmat nem tudja elvenni a pénz, a jólét meg a szép ház, az örökké megmarad. Megbocsáthatsz, kezelheted a haragodat, megtanulhatsz technikákat, amivel ezt kivezeted magadból, vagy épphogy energiává alakítod a benned lévő dühöt, és az alkotásba szublimálod. Valószínűleg velem ez történt. Ám ahogy a latin-amerikai mondás tartja: a gettóból ki tudod venni a lányt, és adhatsz neki szép életet, de a lányból nem tudod kivenni a gettót.

Azért ugye nem deprimált hangulatban telnek a napjaid egy ilyen szép helyen?
Nem vekengek én ezen, most felvetetted, én válaszoltam, de nyilván eltart egy ideig, míg tovább lép az ember, éppen ezért a Magyarországhoz fűződő viszonyom kicsit olyan, mint egy bántalmazó kapcsolat. Szeretted, de bántott. Ugyanakkor nem szeretnék viszont én igazságtalan lenni, mert az tény, hogy nagyon sokan elismertek, de valahogy az emberben ez ugyanúgy rögzül, mint hogy magunkat is folyton ostorozzuk, csak a hibáinkat látjuk, ahelyett, hogy azt is látnánk, ami bennünk nagyszerű.

Mindenki nehezen viseli a rosszindulatú kritizálást, nekem ebből is jócskán kijutott. Azt mondták, ez az építő kritika. Ó, hát persze! Mint egy puncslila flitteres kombinéba öltöztetett sziszegő csörgőkígyó. Ha valóban segíteni akarsz valakinek, négyszemközt teszed, és azt úgy hívják, hogy jótanács. Nem, ez nem az volt. Ez a lejáratásról szólt.

István: Nyilván ez fájdalmas emlék mind, de nem sikerült nekik, mert nem álltál bele, és nem kezdtél el velük harcolni.

Ösztönösen olyan voltam, mint az angol királyi ház, nem vegyültem, nem nyilatkoztam, nem reagáltam semmire. Ez valóban bosszantó lehetett, olykor olaj a tűzre. De az embert a vitapartnere is minősíti. Nem szükséges mindenkivel leállni, aki kötözködni akar, vagy fogást keres.

Most békén hagynak?
Egyrészt már nem vagyok annyira érdekes. Szerencsére. Másrészt meg van az az eredményességi szint, ami már nem kérdőjelezhető meg. Amikor a pocskondiázás már arra nézve ciki a többiek szemében, aki csinálja. Például mert már van kilenc sikeres regényed. Jó, azért erről is megírták, hogy nem is én írom őket, csak a nevemet adom hozzájuk, és le vannak szerződtetve bölcsészek. Az mondjuk rejtély, hogyan sikerült több bölcsésznek ugyanabban a stílusban megírnia tizen év alatt kilenc könyvet. A képeimhez meg kezdő festőművészeket bástyáztattam körbe szerződésekkel. Én csak aláírom őket.

Teljes abszurditás és teljes mentális deficit. Egyébként meg masszív hitelrontás, ám a jognak már régen nincsen szerepe, ha védelmezni kell, csak ha bántani. Tényleg röhejes egyébként, de az ember valahogy mégsem nevet rajta. Pláne, ha róla szól. De hát volt már műfogsorom is a hírekben, és amíg sötétbarna volt a hajam, az paróka volt, mert a zsidó nők parókában járnak, így mondták. Na, ez már annyira Titanic-mélyen van, hogy nitroxos merüléssel sem érhető el. Persze ilyenkor mindenki azt harsogja, hogy felejtsd már el, ami veled történt, most már csak élvezd az életed, amit kialakítottál. Csakhogy egy művész lelke nem úgy működik, mint egy faék.

Mañana
Beszéljünk a jövőről inkább!
Helyes. Inkább arról beszéljünk!

Júniusban Alicantéban, a Museo del Mar Santa Polában lesz önálló kiállításod, közben Magyarországon megjelenik a Barbara harmadik része. A sűrű hónap utánra mik a tervek?
Ha mindezen túlleszek, és a fülemet meg a nyakamat is rendbe hozatom, akkor nagyon szeretnék huzamosabb időt eltölteni három helyen, mert nem Katalóniával érzem a rokonságot. Sevilla, Granada és Cádiz. Arra gyúrok most, hogy elutazzunk ezekbe a városokba, mondjuk egy-egy hétre. Van valamiféle furcsa kötődésem a rózsákhoz, régen az összes flamenco vonalú estélyi ruhámon rajta volt a rózsa mint motívum.

Buliból csináltattam egy DNS-tesztet, és kiderült, hogy bőven van bennem szefárd gén. Ők itt éltek, a mai Spanyolország területén, amíg Kasztíliai Izabella királynő és II. Aragóniai Ferdinánd házasságával Aragónia és Kasztília nem egyesült, mert akkor menekülniük kellett. Egyébiránt ez a házasság hozta létre végül a ma ismert Spanyol­országot, miután kiűzték délről a mórokat, és visszafoglalták Granadát. Na, de nem akarok két lábon járó történelemkönyvvé válni.

István: Jól jön majd ez a tudás az állampolgársági vizsgán, három év múlva.

Ó, én örökre megjegyeztem, hogy a holnap sem biztos. Pontosabban soha semmit sem vehetsz biztosra az életben. Majd kiderül, ha ott tartunk. Amúgy is akkor volna jelentősége csak, ha mondjuk Katalónia végül önállósodna, és kilépne az EU-ból. Mert Magyarországra visszamenni már nem fogok. Talán ez az egy, ami viszont biztos.

El Nacimiento – festmény az új, Hispánia – A korona évszázada című sorozatból. Tamás majdnem mindig történelmi témájú, nagy korszakokon átívelő civilizációk történetét dolgozza fel, ilyen volt például a Mezopotámia – az antik világ legendája vagy a Bizánc – a halhatatlanság bölcsője című kollekciója is.

Lehet, hogy egyszer még tovább költöztök Spanyolországnak ebbe a távolabbi részébe?
Dehogyis, nem megyünk innen el. Arrafelé már nagyon meleg van, és nincs tenger. Cádizban van ugyan, de oda végképp elér Marokkóból a vörös homok, amitől olykor itt is szenvedünk.
István: Jobb is, ha maradunk, mert ott nem győznéd törölgetni a fehér asztalokat.