Hogyan kezeled, ha első számú vezető vagy, és rákos leszel? Mit mondasz a kollégáknak? Hogyan és mennyit adsz le a munkádból? Mikor térsz vissza, hogyan találod meg újból a motivációd és új helyed a cégben, ami amúgy nélküled is jól elműködött? Gazsi Zoltán Eisberg-főnök betegségének és gyógyulásának tanulságai.
Sürög-forog óbudai konyhájában, még épp befejez egy telefont, de már kávét csinál nekem. Ismerem a történetét, tudom, hányszor, hányféle rákbetegségen, műtéten és durva kezelésen esett át az elmúlt néhány évben, de nem látom rajta. Energikus, mosolygós és pozitív, mint mindig, rám is olyan hatással van, mint azokra, akik közösségi médiás posztjait követik, friss könyvét olvasták, vagy üzleti közösségekben beszélni hallották: feltölt. Tavaly ősz óta negatív CT-leleteket produkál, és igen hosszú távú tervei is vannak, olyan kék zónává szeretné tenni Magyarországot, ahol átlagon felüli arányban érik meg a százéves kort. De előbb még megajándékoz egy gluténmentes zsömlével, amint megtudja, hogy lisztérzékeny vagyok.
„Néha érdemes az életünkre úgy tekinteni, mint egy nagy szabadulószobára. Tele van megoldandó izgalmas rejtélyekkel, utcákkal és zsákutcákkal. Időnként zárt ajtókat találunk, de ha megfejtjük a kódokat, mindig tovább tudunk haladni, és végül érdekes, értékes, szeretettel teli élet lesz a jutalmunk. Életem aktuális fejezetének, az elmúlt négy évnek a Betegség-szabadulószoba címet is adhatnám. Igyekeztem jó döntéseket hozni, megváltoztatni a működési módomat, időt nyerni és kiszabadulni. Súlyos ajtókon félelmetesnek tűnő lakatok függtek, de összekapaszkodtunk a családommal, és végül megtaláltuk a kijáratot. Az én szabadulószobám nagyszerű példa rá, mennyivel többek vagyunk együtt.” (Idézet a könyvből)
Amikor diagnosztizálták nálad a rákot, műtét és kemoterápia előtt álltál, majd amikor időről időre a tested újabb részén ütötte fel a fejét a betegség, akkor mint cégvezető, milyen gondolatok kavarogtak benned? Mennyire voltál kész rá, hogy elengedd a munkád, hogy átadd az irányítást, és egyáltalán, megfordult a fejedben, hogy meddig tudod vagy akarod ezt csinálni? Én mindig mindent úgy próbáltam megoldani, hogy legyen B tervem. Olyan esetekre, amikor nem jön be a kamion, amikor át kell szervezni az embereket, áramszünet van, kiesik egy beszállító, bármi előfordulhat, ez a vezetők élete. Egy betegségnél viszont, és ez nagy tanulság volt, nem tudsz előre gondolkodni. Mindig CT-ről CT-re, orvosról orvosra haladsz, és hiába kérdezed, hogy doktor úr, mi lesz majd, ha a CT ezt vagy azt mutatja, senki sem válaszol. Majd megnézzük, ha odaérünk.
Tehát el kellett fogadnom, hogy nem tudom úgy alakítani és szervezni a dolgokat, ahogy megszoktam, mert az emberi szervezet egyszerűen túl bonyolult. Nem lehet látni, hogy pontosan mekkora az a folt mondjuk a májon, hogy hova terjed át, szóródik, nem szóródik, ezer fontos részlet van, nem tudod az összes vonalat felfejteni. És ilyenkor nem tehetsz mást, fölfekszel a szörfdeszkára, és hagyod, hogy vigyen a víz, majd meglátod, merre sodor.
„A jobb élethez való alanyi jog nem létezik. Azt mindenki magának teremti meg” – idéztük 2022. tavaszi Life különszámunk címlapsztorijában Náray Tamást. Ő így teremtette meg először, még mint divattervező. Részletek akkori portrénkból.
Tamás többgenerációs értelmiségi családba született, és le sem tagadhatja arisztokrata neveltetését. „Anyai nagyanyámnak báró volt az apja, akinek az anyja volt grófnő. Így lett a nagymamám bárónő, aki a losonci rabbi fiához ment hozzá.” Apja családja református, nála is vannak nemesi felmenők, és nagygazdák voltak a háború utáni időkig. Édesanyja szép karriert csinált, egy szocialista nagyvállalat vám- és devizagazdálkodási igazgatói posztjáig vitte, édesapja pedig keményen dolgozó mérnökember volt. „Én egyke vagyok, mert egy szerencsétlen véletlen folytán nem születhetett testvérem.”
Szülei ötvenkét évig éltek boldog házasságban, fiukat gyerekkorától szolid elegancia, nagypolgári miliő vette körül – persze a mindenben igényes szülők poroszos nevelési elveinek nem minden eleme volt a szabad alkotásra vágyó kamasz kedvére. Mindenesetre mára belátta: szüleinek tökéletesen igazuk volt például abban, hogy ragaszkodtak hozzá, fiuk az érettségi után külkereskedelmet tanuljon művészetek helyett. „Az első lépésben meghiúsult volna minden tervem, ha nem úgy történik, ahogy ők javasolták. Például el se kerülhettem volna Párizsba, ha nem beszélek franciául” – mondja ma már.
Epres Panni és az ikonikus Náray-kiskosztüm.
A piros mindig is Tamás egyik kedvenc színe volt.
A főiskola után – szülei nagy megnyugvására – közgazdaság-tudományt tanult az egyetemen, már ekkor a zsebében egy állásajánlattal az Artex külkereskedelmi vállalattól, ami a 80-as évek elején különös kiváltságnak számított. Fegyelmezett volt, vinni akarta valamire, és a céljaiért kész volt az áldozatokra. „Azt, hogy az lettem, aki ma vagyok, én a nőknek köszönhetem” – jelenti ki egyszer csak, miközben az Artexről mesél.
Merthogy ott volt Pop Kati, az artexes főnöke, aki beíratta a posztgraduális ipari formatervezői tanfolyamra, sőt még előtte az osztályfőnöke, aki visszavette a gimnáziumba, miután a túlzott igazságérzetéért és a szemtelenségéért kirúgták. Meg persze a francia Ted Lapidus művészeti vezetője, Arianne Nabarro, aki nagyon hamar felfedezte a tehetségét. „Annyiszor nyúltak a hónom alá nők, hogy meg kellene engem égetni, ha erről elfeledkeznék. Nők voltak a munkatársaim és a vásárlóim is, hát, lényegében az ő pénzükből épült a karrierem.”
Elég hosszú út vezetett a pesti belvárosi szalonig a divat, az esztétika iránt gyerekkorától érdeklődő Tamás életében. Majdhogynem abszurd történet, ahogyan a 80-as évek közép-európai export-import szcénájából az haute couture fellegvárába került. „Az igazgató elvtárs ki akart utazni Londonba” – vonja meg a vállát, ennyi a magyarázat. Az történt ugyanis, hogy felkérték egy nemzetközi pályázatra az egyik hazai textilcéget, ahol persze nem volt se saját kollekció, se kreatív, nyitott tervező. Tamás ekkor már végzős volt a posztgraduális iparművészeti képzésen, őt bízták hát meg, hogy szálljon be a projektbe.
A pályázat különdíjasaként Tamás a Ted Lapidus divatház ösztöndíjasa lehetett. Végigjárta a szamárlétrát, a pinceszinten dolgozó szabászsablon-másolótól a tervezőasszisztensi rangig. Párizsban mindig elmondták az ambiciózus fiataloknak, hogy minden utcasarkon negyven ugyanolyan tehetségű ember várja, hogy ők feladják, és a helyükre léphessenek. És hogy ne felejtsék el: Párizs nem a szomszédos kerületekből, hanem az egész világról válogat.
Mindenki, még az őt nyilvánvalóan hazaváró szülei is le akarták beszélni, amikor a rendszerváltás környékén a pozitív változásokat látva úgy döntött, hazajön Párizsból, mert előbb-utóbb saját brandet szeretne alapítani. „Meg is kaptam érte a megfelelő büntetést, hogy a könnyebb utat választottam. Mert azt hittem, hogy itthon könnyebb lesz” – nevet, és már nem érezni keserűséget a hangjában a hosszú idő távlatában nyilvánvaló tévedésnek nevezett lépés miatt. „Nem lennék az az ember, aki ma vagyok, szokták ezt mondani nagyon bölcsen, ha mindez nem történik meg velem.”
Miután hazatért Párizsból, ahol már a világ minden tájaira szóló divatbemutató-szervezésekkel bízták meg, itthon komoly gonddal elkészítette képes portfólióját, ám úgy néztek rá a ruhacégek vezetői, mint egy ufóra. Alázatosan beállt azért a honi korlátozott ízléssel és anyagi lehetőségekkel bíró áruházi és vállalati rendezvényszervezésbe, majd modelliskolát nyitott, és éveken át ő koreografálta a nagy nemzetközi luxuscégek – többek között a Boss, a Liska, a Joop, a Triumph, a Wolford vagy az Yves Saint Laurent – hazai divatshow-it is.
Kellett hat-hét év, mire vette a bátorságot, és 1996-ban első kollekciójával előrukkolt. Azonnal óriási siker lett. Teljesen új megközelítést, merész anyagtársításokat, friss vonalakat hozott – ezt a franciás sikket csak nemzetközi divatlapokból ismerhették addig az igényes öltözködésre vágyók. Onnantól húsz éven át évi négy kollekciót dobott piacra, közben megarendezvények koreográfusa volt, és színházi jelmezeket is tervezett. 2002-ben az Ybl-palotában nyitotta meg első szalonját, aztán 2010-ben már Spanyolországban, az USA-ban és Dubajban forgalmazták az általa tervezett ruhákat, 2011-ben pedig önálló szalont nyitott Berlinben.
Szinte a hazai kereskedelmi televíziózás kezdetétől, 1998-tól tizennégy éven át az RTL Klub tévécsatorna művészeti tanácsadója volt. „Tulajdonképpen véletlenül kerültem oda, mert a kezdő csapatot jól ismertem, és amikor szóltak nekik külföldről, hogy kell egy vezető stylist, aki megmondja, hogy a műsorvezető fekete muszlinban legyen vagy kékben, persze, hogy én jutottam eszükbe. Emlékszem, az elején még egymásról tépkedtük ott a zakókat, attól függően, hogy éppen kire milyen stílusú kellett.”
A bemutatókra sokszor külföldről is hazarepültek a Náray-modellek.
Ördög Nórával, az egyik modelljével 2012-ben.
Úgy 2006 körül már tudta, hogy neki „nem terem itt paszuly sem”. Az alaptörvény-módosítás, a melegek vegzálása végleg feldühítette. Az utolsó kollekció 2015–16-ban készült, de akkor már nem érezte azt az izgatottságot, vibrálást a színpadon a függöny mögött, a modellek bevonulásakor, amit korábban mindig. Ezt intő jelnek vette. „Félig nem lehet baszni” – válaszolja, amikor azt kérdezem, mi lett volna, ha egyszerűen lassít, netán kevesebb kollekciót dob piacra.
A befektetők dollármilliárdokat szórtak el hiába használt luxusruhák forgalmazásával foglalkozó veszteséges cégekre. Egy teljesen valószerűtlen litván cég viszont megtalálta a kulcsot – a minap például azzal került be a magyarországi hírekbe, hogy egy szállítási akciója a Foxpost csomagküldő automatáit megbénító rohamot generált. A Vinted története az amerikai Forbesból.
Bajnai Gordon világraszóló karriert fut be Londonban, miközben Magyarországon senki sem tud róla. Wortmann Gabriella, az ELTE Bölcsészkarán kínai szakon végzett, most a világ egyik legsikeresebb sportszermárkájának, a New Balance-nek az alelnöke, és a globális ellátási láncokért felel. Gauder Milán már eddig is említésre méltó karriert épített a Mastercard globális vezetésében alelnökként, és most egy Európa-szerte ismert litván startup, […]
Talán sohasem volt még annyi új terepjáró a piacon, mint manapság, és bár a SUV-ok és a felezővel is felszerelt négykerék-hajtású erdőjárók között továbbra is hatalmas a különbség, a globális kereslet rámutat, hogy valójában senkit sem aggaszt eléggé a belvárosi parkolóhelyek átlagos mérete. Közben a fogyasztási hatékonyság lassan vallási kérdéssé emelkedik a hibridek és az eltérő elektromos autós tapasztalatok miatt, ám az biztos, hogy a fizika törvényei szerint egy nagy fémdoboz továbbra is sok levegőt tol maga előtt.
A 2000-es évek elején, az internet szárnypróbálgatásakor online saleses pozícióba akartak felvenni Magyarországon egy céghez. A kínált deal egyértelmű volt, alacsony fix fizetés mellé teljesítmény alapján tudnak jutalékot adni. Jeleztem, hogy egy tartalom nélküli weboldalon még nincs mit árulni, ezért már az induláskor fix fizetést szeretnék kérni, hogy egyáltalán felépítsük az oldalt. (Végül megkaptam, plusz a jutalékot is.) […]
