Két és fél évvel ezelőtti nyitása után nem sokkal már írtam az N28-ról. Emlékszem az estére, a parádés borlapra (pázmándi és tokaji illetőségű borászok mozognak a háttérben és a lapon is, de nekem egy mátrai vörösbor íze, Barta Annáé vésődött a nyelvembe, amit azóta sem találok sehol máshol), a vendégteret uraló delikátpultra, és másra, sajnos, nem. Azaz az ételekből semmire, vissza kellett olvasnom, hogy a húsos pintxók (bárételek) működtek nekünk akkoriban leginkább.

De mostanra híre ment, hogy a szó összes értelmében megváltozott a konyha, amit egy ­– a menzaliga fölötti, nem akármilyen hétköznapra szánt ebédek viszonylatában ­­­– igen vonzóan árazott ebédmenü is képvisel. A sonkáspult eltűnt, helyette félszigetszerűen a konyha tálaló része türemkedik be a bisztrósra vett vendégtérbe. Kihalófélben lévő fajtát képviselő, a betérő turistákat is kifogástalan angolsággal informáló főúr fogad, már a tekintetével egyértelművé teszi, hogy a jelenlétében nem fog megtörténni az a becstelenség, hogy a szék támlájára kerüljön a kabát.

Az opciók ígéretesen szezonálisak és értelmesen szűkre szabottak: az előétel és a leves kérdése egy igen-nem kérdés, öt főétel, háromféle desszert van még az ebédlapon. Lehetne vadas nyulat vagy resztelt kacsamájat is kérni, szerintem szerencsés az irányváltás a nyitáskori baszkos vonalhoz képest, és az erős magyar boros háttérrel is természetesebb egységet képez.

Az aznapi előétel parasztsajt-ropogós. Sajtkrémmel és citrusos töksalátával jön, és a „mondd, hogy tavasz, anélkül, hogy kimondanád: tavasz” feladvány egyik helyes megfejtése. (A sajt érdemben nagyáruházakon túl mutató beszerzési forrásokról is árulkodik.) A leves egy több ponton kiemelkedő kacsaleves. Egyrészt felismerhetően kacsaízű, másrészt – alighanem a lepirított csontok révén – megvan az a szükséges mélysége, amitől az ember egyszerre egy elképzelt kandalló mellett, a tápláléklánc egy szerencsés pontján érzi magát, ami nem triviális egy ebédlevestől.

A vékony hasábokra vágott zöldségek tankönyvi módon roppannak benne, az omlós hússal töltött tésztabatyu tökéletes komfort­étellé teszi, de igazán emlékezetessé attól válik, hogy a főúr megkérdezi, amit az asztalszomszéd külföldiektől nem: „jöhet hozzá egy kis házi csípős?” Ez egy erőspaprikás olajat jelent, amiből a kávéskanál hegyére jutó cseppek is megadják azt a dimenziót, amit a Rendes Magyar Férfi származású étteremlátogatók nem sok abroszos helyen találnak meg.

A főétel makrélafilé és burgonyapüré, utóbbi korlátosan érdekes (szerintem ez műfaji adottság, amit csak úgy lehet meghaladni, ha az arányok annyira elbillennek, hogy már krumplis vaj a helyes megnevezés), ellentétben a vaszabis káposztasalátával, aminek globálisan elterjedt dolognak kellene lennie, az ideális kiszerelése pedig a vödör volna.

A lezárásnál is újszerű érzésekkel kell megküzdenem: mint csokoládéreceptor és általában véve az édes száj hiányával együtt élő ember, többnyire tanult megértéssel figyelem, ahogy mások izgalmi állapotba kerülnek a desszertválasztástól, de itt a napi lehetőségek mindegyike van annyira ígéretes, hogy nem azon kell gondolkodni, legyen-e egyáltalán zárófogás. Végül az epres túrókrém és a málnasorbet-val kínált máktorta fölé kerekedik a turbolyás-szedres joghurthab.

Kellemesen füves ízvilágú zöldfűszerrel még nem találkoztam tojásételes környezeten kívül, és tök jó ötletnek bizonyul: szépen összejátszik a joghurt és a gyümölcs fanyarságával, egyedül a szeder szottyos állagáért kár. De ez legyen a legnagyobb baj, mint ahogy az N28 legnagyobb problémája is az legyen, hogy annyira kedvező árú, flottan pörgetett és végig érdekes az ebédmenüje, hogy látatlanban inkább javasolnék két-három ebédet, mint egy szintén ígéretes, de értelemszerűen vacsoraárban mért vacsorát. Ha ennél jobb dologra is el lehet költeni mostanság ételfronton hét–nyolcezer forintot Budapesten, tudni akarok róla.

N28
Budapest VI., Nagymező utca 28.
A teszt időpontja:
2024. április 26.
Ezt ettem:
Négyfogásos ebédmenü:
7250
Szervizdíj:
870
Összesen:
8120 forint