Amikor első sétámon a hosszú homokos parton mellém szegődött egy kedves helyi srác, hogy gyöngyökből fűzött karláncokat és különböző szigettúrákat ajánlgasson, majd azzal jött, hogy ha ő nem is, de a bátyja flottul beszél magyarul, még megmosolyogtam. Biztosra vettem, hogy minden turistának ugyanezt mondja, ez a strandmarketing része.

Aztán másnap, amikor a keleti parton fekvő Paje városka esőtől felázott utcáit járva a magyar hangoknak örvendező bentlakók „nyugi-nyugi” felkiáltással – kifogástalan ennyekkel – adták tudtunkra, hogy pontosan levették, honnan jöttünk, már kezdtem aggódni, hogy valami kimaradt a suliban, és átaludtam a Zanzibár magyar gyarmat fejezetet.

Pedig még nem is találkoztam Hassannal, az csak pár nappal később következett el. Egy fűszerfarm bejáratánál várt minket csodálatos szubszaharai valóságában és ezzel szürreális kontrasztban álló makulátlan magyar beszédével. Nem, nem gombáztam be a farmon, Hassan nem délibáb. Csak egy kedves különc huszonéves a déli féltekéről, aki életében nem hagyta el Zanzibárt, de három éve beleszeretett a nyelvünkbe, és Youtube-videókról magába szívta. Pörgősen és választékosan beszél, szinte hibátlanul ragoz, a kiejtése zseniális, és nem betanult mondatokat mond, hanem rendesen beszélget.

Órákig magyaráz vaníliáról, szegfűszegről, avokádóról meg arról a rengeteg fűszerről és hatalmas gyümölcsről, ami még megterem a szigeten, miközben az is kiderül, hogy Budapest kicsit sem érdekli. Ha valaha felülne a repülőre, akkor Debrecenben akarna leszállni (képeken látta), de egyébként vidáman elvan odahaza, nem feszíti a világjárás vágya.

Állítólag nem ő az egyetlen, aki felszedte a magyart a szigeten. A Facebookon bizonyos Szulejmánról is keringenek beszámolók, ezeket most már el is hiszem. Mintha tényleg lenne egy rákattanásuk és különösen jó fülük a helyieknek a nyelvünkre, a mostanában csapatostul odaözönlő magyar turisták meg cserébe három dolgot biztosan megtanulnak szuahéliül. Landolás után azonnal megkapja mindenki az első leckét: köszönni úgy kell, hogy jambo (ejtsd: dzsámbó), minden másra meg ott van a pole-pole (nyugi-nyugi) és a hakuna matata (minden rendben). Ezzel a szókinccsel néhány hétig el is lehet lenni, Zanzibár nem egy stresszes hely. Itt mindenre van idő, itt mindenki lelassul, a nagy stresszkioldásban legfeljebb azon fogsz néha tépelődni, hogy jön-e már a szél.

Unguja, Pemba és Bill Gates
Zanzibár nem egyetlen sziget, hanem több mint ötven Tanzánia partjainál az Indiai-óceánban, nem sokkal az Egyenlítő alatt. A csoport két legnagyobbja Unguja és Pemba, az egyik leghíresebb meg Mnemba, ahol Bill Gates annyira szeret időzni, hogy állítólag meg is vette. A főváros – Zanzibárváros – Unguján van (ezt a szigetet emlegeti nagyjából mindenki úgy, mint Zanzibár), a repülő itt száll le, itt csapja meg először a télből idecsöppenőket az extrém párás meleg.
Ez igényel is némi átállást, például meg kell szoknod, hogy ottléted alatt sohasem fogod magad száraznak érezni. Hiába van harminc fok, és süt a nap, a hajad vagy a fürdőruhád csak a hotelszobában tud majd szikkadni, ha épp működik a légkondi, mert nincs áramszünet.

Márpedig áramkimaradások előfordulnak, nem mindig bírja a hálózat a terhelést, amit vagy a turisták zúdítanak az infrastruktúrára, vagy a természet, mondjuk egy irdatlan trópusi eső formájában. Ilyenkor két megoldás van. Beizzítják a szállodák és éttermek az aggregátoraikat, vagy ha ilyenük nincs, akkor igazán romantikus vacsorákat költhetsz el gyertyafényben, és reméled, hogy volt valami helyi trükk a hal hidegen tartására, mielőtt kisütötték neked.

A táj mesébe illő. Az óceán sokszor tényleg türkizkék, ha meg nem, akkor minden más kék felvonul, és az sem csúnyább. A víz már-már forróba hajló kádmeleg (a 35 fok nem költői túlzás), az apály-dagály jelenség meg olyan látványos, hogy egy életre megtanulod, hogyan dolgozik a Hold. Dagálycsúcskor még a partmenti szállodák és bungalók küszöbét nyaldossa a víz, hat órával később apokaliptikus a látvány, mintha kiszáradt volna a bolygó, ülnek a homokban a hajók, és több száz métert sétálsz befelé, hogy ne térdig érjen a víz.

Dagály idején aztán ellepik az óceánt a kite-szörfösök és az ezzel rokon sportokat űzők, Zanzibárra ugyanis nagyon sokan épp ezért jönnek. A keleti part kifejezetten arról híres, hogy mindig erős és jó a szél, miközben a már emlegetett árapály miatt bőven vannak kényelmes tanulóidőszakok, amikor leér a kezdő kite-os lába.

Szél és szél között persze óriási különbségek vannak, ami a strandolónak már túlzás, az egy kite-osnak még nem elég. Ráadásul bármikor jöhet egy fricska a természettől, amikor például vihar után úgy megáll a levegő, hogy a mangótál felett reppenő legyek szárnyát is huzatnak érzed. Így aztán tipikus jelenet, hogy a színes kite-ernyők a homokban, gazdáik a bárban pihennek, és kémlelik az eget, hogy majd a kellő időben egyszerre birtokba vegyék az óceánt.

Azért el lehet ütni az időt akkor is, ha szélcsend van. A fősziget ugyan aprócska (nagyjából hetven kilométer hosszú, és legfeljebb negyven kilométer széles), de mivel nem itt a világon a legjobb az úthálózat, viszonylag lassan fedezhető fel. El lehet persze hajóval is indulni többfelé. Vannak bejáratott búvárhelyek, delfinleső, teknőssimogató kirándulások, vagy himbálózhatsz egész nap egy kis bárkában a vizeken, hogy figyeld, kifogd, és akár rögtön meg is süsd a tenger gyümölcseit. (Utóbbit a helyiek kék szafarinak hirdetik.)

A sziget különleges formájú, itt-ott beomlott cseppkőbarlangjai két-három órás kiruccanásokra ideálisak. Látványos természetes úszómedencék a buja erdők ölelésében, a beszűrődő fénycsóvák által megvilágítva és az óceánnál frissítőbb vízzel. A Kuza-barlangé szép tiszta is, bátran lehet benne fürdeni. A hozzá közeli Szuahéli-barlang opálos vize már nem csábító, cserébe ott lakik egy különleges arc.

Ottjártunkkor ugyan csak a nyomát láttuk, a barlang egyik száraz szegletében rendezte be nappaliját: fapad párnákkal, kis asztal piros terítővel és egy puff két egymásra rakott kiszuperált gumiabroncsból. Később, megint Paje partján sétálva egy másik kedves helyitől az is kiderült, hogy a barlanglakó ismert figura szigetszerte. Állítólag vidám, rasztahajú ember, folyton füvezik.

Fűszerfarmból rengeteg van, mi a fővárostól kicsit északra fekvő Dole mellett voltunk, ott találkoztunk a már emlegetett Hassannal. Sokat hozzátett ahhoz, hogy maradandó élmény legyen, mindenesetre máshogy nézek azóta a vaníliára, hogy elmesélte, mennyi törődést, kézi munkát és vizet igényel, vagy a kókuszra, amit tíz–húsz méter magasból mezítláb felmászva szüretelnek le a helyiek a pálmáról. Egy banánlevélből font lábszíjat is bevetnek, de így sem könnyű mutatvány, Hassan fogja is a hasát, amikor az európaiak megpróbálkoznak vele. A banán amúgy nagyon sokoldalú, főznek és sütnek vele, a leveléből ékszert, kalapot, kosarakat, tálakat, batyut fonnak, és a kunyhóik falát is azzal burkolják be.

A város mint olyan, ritka fogalom. Komolyabban tekeregni a főváros történelmi központjában, Stonetownban lehet. Itt vannak a szigeten egyedül régi kőépületek, csak itt találkoztam könyvesbolttal egész Zanzibáron, itt született és élt Freddie Mercury, mielőtt Angliában befutott. Inkább izgalmas, mint szép hely, kalandos múlttal, kaotikus jelennel. A portugál gyarmatosítók, a kétszáz éves ománi uralom és a brit fennhatóság nyomai keverednek indiai hatásokkal és a természet pusztító erejével.

A Csodák Palotája egykor biztosan varázslatos volt, például amikor itt rendezkedett be az ománi szultán, és egy bizonyos Salme hercegnő is a szigeten élt. Memoirs of an Arabian Princess from Zanzibar címmel könyvet is írt életéről (vannak benne érdekes fejezetek, de azért nem egy Harry Potter). A város sok más épületéhez hasonlóan a palota ma düledezik a tengerparton, sokat kiharapott belőle a pára, a penész és a pénzhiány, és mivel több mint tíz éve leomlott az egyik erkélye, nem is lehet belülről megnézni.

Ettől még különleges és zajosan élő hely Kőváros. Az emberek az utcán élnek, tévéznek (ott jártunkkor angol bajnoki focimeccset), sütnek-főznek akár éjjel is, a part menti éjszakai piacon. Gusztusos dolgokat is, de azért alkalmi kísérőnk jó tanácsa kísérjen minden európait: „Halat, rákot itt ne.”

Koncentráltan és békében
Tanzánia más világ. Ahogy a kisrepülő leszáll Arushában, az európai nyárba érkezel. Szárazabb, frissebb a levegő, este és reggel hűvös van, percről percre tisztul a tüdőd. Sokat számít a magasság: közel a Kilimandzsáró hatezres csúcsa, de a környéken is két–háromezres hegyek vannak. Háromnapos szafarival szakítjuk meg a zanzibári tétlenkedést, Ahmed dzsippel vár a reptéren, és visz minket három napon át három nemzeti parkba.

Tarangire jó bemelegítésnek, a Manyara-tó levezetésnek, a kettő között az igazi attrakció a Ngorongoro kráter. Az útikönyvek toplistás csúcsnak emlegetik a szomszédos Szerengetit is megelőzve, és igazuk lehet. Amikor a dzsip megáll a kráter peremének egy kilátópontján nagyjából 2300 méteren, leginkább az artikulátlan felnyögés a megfelelő válasz az előtted elterülő természeti csodára. A már nem működő vulkán krátere (a világ egyetlen nem vízzel telített kalderája) fél Balaton nagyságban, kör alakban hever a lábad előtt, a peremén végig 400–600 méteres meredek magasparttal. Mindenhol zöldeket látsz, kisebb tavak, vízfolyások csillogó felületét, és itt-ott apró fekete pontokat.

Midőn leereszkedsz (csak terepjáróval, és mindent összevéve 450 dollárért két főre és sofőrrel), a fekete pontok egyszerre életre kelnek. Elefántok, zebrák, gnúk, bivalyok, zsiráfok, gazellák, impalák, oroszlánok, szurikáták, vízilovak, hiénák, varacskos disznók, páviánok, majmok, bölények, flamingók és mutatóba néhány orrszarvú. A Ngorongoro titka épp ez: olyan ideális élőhely ez a 270 négyzetkilométer az afrikai szavannák minden állatának, hogy nagyon keveseknek jut eszébe odébb migrálni. Koncentráltan és békében élnek a maguk törvényei szerint, napjuk nagy részét, mintha megállt volna az idő, a legteljesebb semmittevéssel töltik. A dzsipek hada csendben figyelheti őket akár intim helyzetben is, interakció legfeljebb majmok és emberek között fordul elő. Például oly módon, hogy egy szemtelen példány felülről érkezve elrabolja a banánodat a nyitott tetejű autóból.

Sűrű élmény, jó utána visszatérni az amúgy hivatalosan Tanzániához tartozó Zanzibárra. Ha ma terveznék meg két hetet, az arányokat talán fordítva alakítanám a szárazföld és sziget között, bár nehezen engedném el, hogy kellő idő maradjon a szigetlakók hakuna matata tempójának átvételére. Vagy arra, hogy a helyi kisgyerekek őszinte kíváncsisággal hallgassák Hemingwaytől A Kilimandzsáró havát – magyarul.

Szúnyogok
A helyiek azt mondják, kevés a szúnyog és nincs maláriaveszély, de mindig hallani egy-két esetről. Trópusi riasztóval (30% DEET) időnként befújtuk magunkat, de egy-két szúnyogcsípést így is beszereztünk. Malária elleni gyógyszert (Malarone) vittünk, de végül nem vettük be.
Kukacok
Már itthon derült ki, hogy csapatunk több tagjába férgek vagy azok lárvái költöztek. Ez viszketéssel és a bőr alatti kis kanyargós kidudorodásokkal jelentkezett már itthon, többnyire a lábfejükön vagy a talpukon. Volt, akinél egy tabletta hatására elmúlt, más hetekkel később is küzdött velük.
Hasmenés
Vizet csak palackban ittam, fogat is csak azzal mostam, és óvatosan is ettem, de három-négy napra így is elkapott valami kisebb fertőzés, és ezzel nem voltam egyedül. Nem volt vészes, gyógyszer nélkül, sok folyadékpótlással elmúlt.
Oltás
Kötelező oltás nincs, én hepatitis A és C ellenit azért kértem.