Felbolydult a magyar gazdaságpolitika nyár végén és ősszel, hirtelen az egyik legfontosabb téma lett a gazdaságfejlesztés. Alacsonyan kezdtek repkedni a nagy tervek és mondások, hogy mire újra jön a választási osztogatás ideje, legyen miből szórni a pénzt a nép lába elé.


A nyilatkozatok és változtatási javaslatok sorrendje alapján az történhetett, hogy az egyszemélyes vezetésű ország szinte teljhatalmú gazdasági tótumfaktuma, Nagy Márton nyárra kénytelen volt belátni, hogy idén is mélyen alulteljesíti a magyar növekedés a tervezettet. Néhány hétig a magyarázkodás és értetlenkedés dominált, de elég gyorsan a tettek mezejére lépett, így őszre eljutottunk a szárnyaló magyar gazdaság jövőképéig (három–hat százalékos éves növekedés) és az ezt megalapozni hivatott huszonegy pontos javaslatcsomagig.


De érdemes még leragadni ott, hogy mi tréfálta meg amúgy nemcsak a minisztert, de (kevésbé) a piaci elemzőket is. A vártnál egyértelműen rosszabb teljesítmény egyik okára mondhatni, hogy tőlünk független külső tényező, az exportpiacaink, mindenekelőtt a német gazdaság vergődése. Ipari termelésünk hónapról hónapra a várt alatt maradt, de ez a magyar gazdaság irányultságának a következménye is.