1994. december 3-án a világ örökre megváltozott, de akkor még nem tudta senki. A Sony ezen a napon dobta piacra az első Playstation játékkonzolt, ami aztán harminc év alatt szép lassan maga alá gyűrte az egész iparágat. Harminc pontban meséljük el a konzolcsalád legendáját.
1. A Sony eredetileg nem is akart játékkonzolt, teljesen idegenül mozgott az akkoriban a Nintendo, a Sega és az Atari által uralt szektorban. A cég annak idején a Nintendónak fejlesztett külső CD-olvasót, csakhogy a Nintendo a megállapodást felrúgva végül a Sony akkori legnagyobb konkurensével, a Philipsszel állapodott meg. A Sony iszonyatosan felbőszült az áruláson, az izzó dühtől elvakítva úgy határoztak: kerül, amibe kerül, csak azért is saját gépet dobnak piacra. A többi már történelem.
2. A Sony–Nintendo-együttműködés alatt kétszáz prototípus készült a Nintendo Playstation projektnév alatt futó termékből. Közülük csupán egyetlen példány maradt meg.
3. Japánban az említett decemberi napon került boltokba az első Playstation, a világ többi részén majdnem egy évet kellett rá várni, az Egyesült Államokban és Európában is csak 1995 szeptemberében lett kapható a konzol. Őrjítő lehetett a várakozás! Ezt élelmes kereskedők ki is használták, Japánon kívül a szürke- és feketepiacon is megjelentek a konzol és a játékok, annak ellenére, hogy hiányzott a regionális támogatás, így például a garancia vagy a nyelvválasztás lehetősége.
„Könyvelő Ruthie.”
Egymás között így nevezték az FBI-ügynökök Ruth Madoffot. Találóan, hiszen Bernie Madoff felesége – majd hatvankét éven át voltak házasok – úgy hazudott a 60 Minutes hírmagazinban, mint maffiózó a tanúk padján. Ritka alkalom volt, férjénék 2008-as halála óta nemigen adott interjút.
Írta: Richard Behar / Fordította: Zsadon Béla
A 2011-ben sugárzott műsorban azt mondta Morley Safernek, hogy 1961 és 1963 között ugyan recepciós és könyvelő volt a Bernard L. Madoff Investment Securities (BLMIS) vállalatnál, de aztán csak fiainak felnevelésével foglalkozott. „Aztán amikor a fiúk ott kezdtek dolgozni – mondta –, és a közelben laktunk, lett ott egy irodám, onnan intéztem lakberendezési meg háztartási dolgokat, hajóbérleti számlákat, ilyesmiket. De 1963 után sohasem voltam én a könyvelő.”
A Ponzi-módszernél szokásos módon Bernie Madoff is a korábbi „befektetők” által bezsebelt gigantikus nyereségeket lengetve csalogatta a friss pénzt. De ahhoz, hogy az évről évre átvert ügyfelek mégis elégedettek legyenek, több ügykezelői fifika kell, mint gondolnánk. És egyes (Ruth kézírását tartalmazó) pénzügyi dokumentumok mellett akkori alkalmazottak is tanúsítják, hogy Ruth bizony rengeteget foglalkozott néhány zűrös ponzis bankszámla karbantartásával évtizedekkel 1963 után is – egészen 2008 elejéig, a buborék kipukkanásáig. „Emlékszem, a 60 Minutes-adást nézve azt gondoltam, te jó isten!, ez hazudik, letagadja a cégben betöltött szerepét” – csattan fel Lisa Baroni, a Madoff család és alkalmazottaik ügyében folyó nyomozást éveken át felügyelő egykori ügyész. „Nem mondott igazat!”
Akkoriban senki sem gondolt bele „Könyvelő Ruthie” TV-nyilatkozatába, de a zsaruk már legalább 2009 óta tisztában voltak az igazsággal. Legfontosabb informátoruk Madoff kulcsembere, Frank DiPascali volt. „Amikor arról kérdeztük, mi volt Ruth dolga a BLMIS-nél, Frank rájött, hogy Ruth volt az, aki a Chase 703-at »egyeztette«” – figyelte meg a DiPascalit 2009-ben kihallgató FBI-ügynök, aztán feljegyezte egy bizalmas összefoglalóban, ügynökségi zsargonban 302-esben. (A Madoff-piramis tizenöt évig tartó kutatása alatt legalább százoldalnyi ilyen 302-eshez jutottam hozzá.) A „703” annak a JPMorgan Chase-folyószámlának volt a fedőneve, amiről gyakorlatilag az összes Ponzi-pénz kiáramlott. (Az „egyeztetés” – reconciliation – ebben az összefüggésben a bankszámlakivonatok, illetve a be- és kifizetések vállalati nyilvántartásainak összeigazítását jelenti.) Más szóval Ruthnak kellett gondoskodnia róla, hogy a számok stimmeljenek, a könyvelés rendben legyen. Bár Bernie is, Ruth is váltig erősködtek mindig, hogy Ruth nem tudott semmiről semmit, érdemes felidézni, hogy Madoff 703-as számlája volt a Ponzi. Csak 1986 és 2008 között a 703-as számla körülbelül 150 milliárd dollár betétet és átutalást fogadott, majdnem az egész összeg befektetőktől jött. (Madoff piramisjátéka mindazonáltal 68 milliárd dolláros Ponzi-rendszernek számít, mert amikor végül bíróság elé állították, ekkora összeg kísértett az ügyfelek számlakivonatain.)
Egyetlen nap legalább százmillió dollár sasszézott veszett tempóban a Chase-számla és Madoff egyik legnagyobb befektetője között oda-vissza. Mi járt Ruth fejében, amikor nap mint nap ellenőrizte – állítása szerint „lakberendezési meg háztartási dolgok és hajóbérleti számlák intézésére” használt – céges irodájának számait? Középiskolás kora óta kiváló matekos hírében állt, az a veszélyesen záporozó pénzforgalom szemet kellett, hogy szúrjon neki. Sohasem kérdezte erről a férjét? Erről sohasem beszélt. DiPascali emlékei szerint Ruth gyakran „kérdezett rá beváltatlan vagy rossz sorszámú csekkekre”. De 2008-ban, hónapokkal a Ponzi összeomlása előtt DiPascali meglátása szerint Ruth visszavett szerepvállalásából.
DiPascali ugyan korrupt volt – tízrendbeli csalásban vallotta magát bűnösnek, ítéletre várva vitte el a tüdőrák 2015-ben –, de mint informátort, nagy becsben tartották a zsaruk. Több mint négy éven át, legalább hetvenöt hosszú kikérdezés tapasztalatai alapján a nyomozók azt mondták, hogy sohasem kapták hazugságon. És egyáltalán nem ő volt az egyetlen alkalmazott, aki elmondhatta, hogy Ruthnak sokáig volt köze a 703-as számlához. 2018-ban Eric Lipkin, egy magát okirathamisításban bűnösnek valló BLMIS-alkalmazott arra a kérdésre, hogy 1992-es belépése után mennyi ideig végezte Ruth a könyvelést, azt válaszolta: „Végig. Meglehetősen sokat volt bent az irodában.”
A „Könyvelő Ruthiet” beáruló BLMIS-alkalmazottak nem mindegyikét találták bűnösnek. A Madoff Five [a bűncselekményekért elítélt öt alkalmazott] perében volt egy tanú, aki ellen sosem emeltek vádat. Winifred Jackson több mint tíz évig dolgozott a Madoff Securitiesnél, és besegített a 703-as könyvelésénél. Jackson szerint amikor 1987-ben belépett, Ruth volt a legfőbb egyeztető. „Értett a számok átvezetéséhez, és ha kellett, kiigazításokat hajtott végre.” Ebből persze nem következik, hogy Ruth tudta, hogy férje egy Ponzi-rendszert működtet. Erre nincs bizonyíték. Akkor miért hazudott a könyvelésről a 60 Minutes-interjúban? És tekintettel erre a hazugságra, hogyan és miért adjunk a szavára bármi lényeges ügyben?
„Nem volt benne az üzletben – erősködött Bernie a szerzőnek abból a börtönből, ahol százötven éves büntetését töltötte. – Nem vádolták meg semmivel. Még csak nem is nyomoztak a dolgai után.” Az igazság azonban az, hogy nagyon is folyt nyomozás Ruth Madoff ellen.
Bár lehet, hogy Ruthnak csekély szerepe volt a csalásban, apja, Saul Alpern könyvelő lépten-nyomon felbukkan a Ponzi eredettörténetében. Első befektetői közül nem egynek Saul mutatta be Bernie-t az 1960-as évek elején. „Saul volt az inkubátor – mondja a Madoff letartóztatása után a családot nyomozó akkori FBI-ügynök, Steven Garfinkel. – Ahogy egy szilícium-völgyi kockázatitőke-befektető hozza össze a tech embereket, úgy szedte össze Saul a széltolókat.” Ruth és fiai, Mark és Andrew ragaszkodtak hozzá, hogy először 2008. december 10-én – a Bernie letartóztatása előtti napon – hallottak a csalásról, állítólag akkor vallotta be nekik a cég ünnepi partijára indulóban. Elbeszélésük szerint Bernie azt mondta, hogy valamikor a következő héten feladja magát, mire a fiúk azonnal feladták magukat. Bár sok nyomozó kamunak tartotta a sztorit – Madoff azért rendezte volna meg, hogy fiai törvénytisztelő polgároknak tűnjenek –, soha semmi sem mutatta, hogy hazugság volna.
Akárhogy is volt, az biztos, hogy Ruth nem viselkedett valami hősiesen. Azonnali reakcióképpen felvett 10,5 millió dollárt az egyik BLMIS-hez kapcsolt számlájáról. (Három héttel korábban már kivett ötmilliót.) Nyilván nem fogta fel – vagy nem törődött vele –, hogy férjének beismerése azzal jár, hogy a játékot azonnal abba kell hagyni, nincs több céges hitelkártya, nincs több pénzfelvétel a becsapott befektetőknek visszajáró tőkéből.
A „fiúk”, ahogy általában beszéltek róluk, hasonlóképpen rá se hederítettek az apjuk által megkopasztott ártatlan, bár kapzsi befektetőkre. Mindketten a végsőkig hangoztatták ártatlanságukat – Mark 2010-ben öngyilkos lett, Andrew-val limfóma végzett 2014-ben – tízmilliókért küzdve Irving Picarddal. Picard volt az a bíróság által kinevezett vagyonkezelő, aki az ellopott milliárdok zömének visszaszerzését felügyelte. Sőt: ahhoz is ragaszkodtak, hogy több mint százmillió dollár elmaradt kártérítésre is jogosultak. Csak 2017-ben, nyolc évvel azután, hogy apjuk beismerte bűnösségét, állapodtak meg örököseik Picarddal abban, hogy kipengetnek 23 millió dollárt.
Bernie letartóztatása után a Madoff család egyetlen tagja sem kereste fel az ügyészséget, és nem ajánlották fel együttműködésüket. Bernie állítólagos vallomása után se Ruth, se Peter Madoff, Bernie testvére, a vállalat megfelelőségi főnöke, nem csinált semmit.
Az akkor FBI-ügynök Garfinkel nyomozott a Madoff fiúk ügyeiben is, és szerinte az ügyészségnek vádat kellett volna emelnie ellenük. „Ó, ez nyilvánvaló – mondja ma is. – Mark öngyilkossága előtt közel jártak a vádemeléshez. Azt hittem, megvan hozzá a bizonyíték. Nem feltétlenül arra, hogy tudták, ez egy Ponzi-piramis, de arra igen, hogy tudták, hogyan hasznosítsák a befektetési tanácsadói [Investment Advisory, IA] számláikon folyó tranzakciókat.” Mark és Andrew számláin rendszeresen bukkantak fel hamis vagy visszadátumozott értékpapír-adásvételek. Hamisított számlakivonatok is készültek, valahányszor jelentős vagyoni fedezetet kellett személyes ingatlanvásárlásaikhoz felmutatniuk. Ezeket a hamis iratokat a BLMIS-es trading deskjüknél adták ki a fivéreknek.
***EXCLUSIVE ACCESS*** Financier Bernard Madoff (R) and his wife Ruth Madoff at their Montauk beach house during July 1980 in Montauk, NY. (Photo by GI/BM/Getty Images)
***EXCLUSIVE ACCESS*** Financier Bernard Madoff (R) and his wife Ruth Madoff at their Montauk beach house during July 1980 in Montauk, NY. (Photo by GI/BM/Getty Images)
Szerelem és pénz
„Ruth nem volt kimondottan szívélyes – mondja egy egykori Madoff-alkalmazott. – És ha beszélnek valamelyik barátjával, ők is ezt fogják mondani. Nem volt ölelkező típus. Nagyon előkelő tudott lenni. Nem volt híján minden melegségnek, de távolságtartó, szertartásos volt.”
Szerelem és pénz „Ruth nem volt kimondottan szívélyes – mondja egy egykori Madoff-alkalmazott. – És ha beszélnek valamelyik barátjával, ők is ezt fogják mondani. Nem volt ölelkező típus. Nagyon előkelő tudott lenni. Nem volt híján minden melegségnek, de távolságtartó, szertartásos volt.”
Végül azonban az ügyészek úgy ítélték meg, hogy nincs elég minden kétséget kizáró bizonyíték rá, hogy a Madoff fiúk tudták: gazdagságuk egy hatalmas csalásból fakad. A „szándékos vakságot”, vagyis bűncselekmények tudatos figyelmen kívül hagyását nehéz a bíróságon bebizonyítani. Az azonban tagadhatatlan, hogy minden bizonnyal tudhatták. Mindketten rendelkeztek reális piaci tapasztalatokkal. Mi több, dokumentálva van, hogy a BLMIS fennállásának utolsó évtizedében majdnem 800 millió dollárt tettek át a kamu befektetési üzletágból a fiúk által – Peter nagybácsi felügyelete alatt – személyesen kezelt, feltehetően törvényes kereskedelmi egységekbe. Ezek az üzletek aztán még azokban az években elvéreztek. A BLMIS egységeit egyre jobban átjárta a pénzügyi vérfertőzés, és végül semmi sem maradt tiszta.
2005-ben az értékpapír- és tőzsdefelügyelet (a SEC), egyik vizsgálatának részeként, iratokat kérő faxot küldött Bernie-nek, többek között néhány alkalmazott elektronikus levelezését kérték, köztük a fiúkét is. Erre buzgó iratmegsemmisítő szeánsz következett, mesélte DiPascali a nyomozóknak. A „problémás” mailek megsemmisítésének Andrew, Mark, Peter és utóbbi Shana nevű lánya (a cég megfelelőségi szakértője) láttak neki. Problémás volt minden olyan mail, határozta meg DiPascali az FBI-nak, amelyik IA-ügyfélre utalt, vagy amelyik további vizsgálatra késztethette az auditorokat. Peter Madoff végül bűnösnek vallotta magát adócsalásban és abban, hogy hamisan vallott a SEC-nek. (Tízéves börtönbüntetéséből nagyjából kilenc évet húzott le, 2020-ban szabadult.) Shana éppenhogy, de megúszta a vádemelést. Év elején sikerült elérni telefonon, de nem volt hajlandó semmit sem elárulni a BLMIS-es napokról. „Túlvagyok rajta – mondta. – Most nagyon jó helyem van, és nem hiányzik, hogy visszagondoljak arra az időre.”
DiPascali azt is hangsúlyozta az FBI-nál, hogy a Ponzi-piramis működtetésének mindennapi dolgait gyakran „Andrew, Peter és Mark, sőt bárki más BLMIS-es előtt” beszélték meg Bernie-vel. „Nem voltak tabutémák. Nem használtunk titkos nyelvet, kódolt kifejezéseket.” DiPascali emlékei szerint, ha szólt Madoffnak, hogy gondban van az ügyfeleknek kívánatos kamu nyereség összehozásával, Bernie közölte, hogy „hát, menj vissza, nézd meg a tegnapi nyitót, és használd azt!”. Aztán Andrew-hoz fordult, és megkérdezte: „Mit művelt tegnap a piac?” Minden tapasztalt trader tudta, hogy a részvények utólagos összeszedegetéséről beszél, és hogy ezekre a korábbi árakra alapozza csalárd „adásvételeit”.
„Ennyi volt, kifújtam” – mondta Bernie DiPascalinak 2008-ban, a letartóztatása előtti napokban. „Az egész biznisz átverés volt.” Egy héttel később DiPascali benyitott Bernie irodájába, és mint az FBI-nak elmondta, tanúja lett Bernie és Peter beszélgetésének a BLMIS történetéről. „És arról hogyan nyúlik vissza a csalássorozat egészen [az első két nem családtag befektetőig a 1960-as években]. Peter nem látszott meglepődni semmin.”
Ami a most nyolcvanhárom éves Ruth Madoffot illeti, egy New York környéki idősotthonban él, és ma is vannak támogatói. „Szeretem Rutht” – mondta 2011-ben Elaine Solomon, Bernie egykori titkárnője, aki később Peter Madoffnál dolgozva fejezte be pályafutását. „Szerintem ebben az egészben Ruth volt a legnagyobb áldozat. Ezek az emberek, akik azt mondják, hogy Ruthnak tudnia kellett… Hát, tudod, kerülj az ő helyzetébe, mielőtt ilyeneket mondasz valakire. Elveszített mindent. Életének ötven évig tartó szerelmét. A fiait, a barátait.”
Még szociopatának minősített férje is kijelentette, hogy nagyon sok mindent megbánt. „Borzasztó, mit műveltem” – mondta Bernie az egyik börtönbeli interjún. „Sose bocsájtom meg magamnak. De nem így terveztem. Ha így lett volna – tette hozzá kuncogva –, jobban csináltam volna.”
A luxusipar az egyik legkülönösebb logikájú iparág: minél kevesebbet adsz el, annál értékesebb a céged, minél többet kell várni a termékedre, annál jobban nő az árfolyamod, és minél régebbi egy luxusholmi, annál többet fizetnek érte a másodpiacon. Orbók Ilonával, az ország nagybetűs luxusipar-szakértőjével a Forbes Money Summit színpadán beszélgettünk. Íme, hat fontos tanulság.Mennyi pénzről beszélünk?
1500 milliárd euró. Ekkora a globális luxusipar mérete, nagyjából ennyit költenek a világon a fogyasztók luxusipari termékekre, szolgáltatásokra vagy részvényekre. A vásárlók, befektetők számát 400 millióra becsülik, de a vagyonfelhalmozás nagyon koncentrált: hat–nyolcmillióan vannak, akik a teljes iparági árbevétel negyven százalékát adják. Vagyonuk válságálló, többségük leginkább termékekbe fektet: órát, táskát, ékszert, autót, műtárgyakat vásárol, vagy luxusutazásokra, luxuséttermekre költ.
Az iparág sajátossága, hogy részvényekben és árucikkekben egyaránt többszörözhető a vagyon, ami pedig magát a luxuscégek értékelését illeti, kimagasló iparági szorzók jellemzők. Míg más ágazatokban az EBITDA egy számjegyű felszorzásával dolgoznak a vagyonbecslők, itt nem ritka, hogy harminc–negyvenszeres szorzót használnak.
Hol van a luxusvilág központja?
Földrajzilag is erős a koncentráció: a luxusmárkák nyolcvan–kilencven százaléka Franciaországból és Olaszországból származik, a maradék tíz-húsz százalékon Svájc, Amerika és Ázsia osztozik.
Nagy konglomerátumok uralják a piacot, a három legnagyobb szereplő az LVMH Moët Hennessy Louis Vuitton, a Kering csoport és a Richemont. Mindegyik cégcsoport több tucatnyi márkát tömörít, cégértékük öszesen több száz milliárd euróra rúg.
A luxus luxusa
Ha egyetlen márkát (monobrandet) kell megnevezni, mint a luxus luxusát, az egyértelműen az Hermés. Ennek a cégnek az értékelésénél tényleg negyvenszeres az iparági szorzó, az Hermés ugyanis kizárólag a luxuspiramis tetejére, a már emlegetett hat–nyolcmillió topfogyasztóra fogad.
Tipikusan az a márka, ami nemcsak mint részvény lehet jó befektetés, hanem például a táskáival is nagy profitra lehet szert tenni. „Tíz perc alatt háromszoros hasznot realizálhatsz” – mondja Orbók Ilona, ám ez kevesek kiváltsága. Termékeinél nagyon magas a belépési küszöb (női táskáknál mondjuk négy–tízezer dollár, 1,5–3,7 millió forint), és rendkívül nehezen is lehet hozzájuk jutni.
A paradoxonok világa
A luxusipar logikája teljesen más, mint bármely más ágazaté. „Hol van az, hogy úgy kell nagyobb árbevételt elérned, hogy kevesebbet adsz el? Hol van még olyan, hogy minél régebbi a termék, annál értékesebb?” – teszi fel a költői kérdéseket Orbók Ilona.
A luxuscikkeknél teljesen általános, hogy akár többéves várólisták vannak, így például az az alapszabály sem állja meg a helyét, hogy az autószalonból kigördülő autó rögtön a felét éri csupán. A Ferrari legújabb városi terepjárójához például hiába lenne meg a pénzed, roppant nehéz újonnan hozzájutni, ezért van az, hogy egy használt luxusautó még több pénzbe kerül, mint az új.
De az órák, táskák, ékszerek másodpiacán sem ritka az új árak többszöröse, kérdés, befektetésnek ez már mennyire éri meg. „Az értékét valószínűleg őrzi – mondja Ilona –, de igazán nagy értéknövekedés akkor következik be, ha elsőként tudsz hozzájutni ezekhez a termékekhez.”
Mit mutat a tőzsde?
Érdemes ránézni a három legnagyobb piaci szereplő árfolyamára. A párizsi tőzsdén jegyzett LVMH Moët Hennessy Louis Vuitton az utóbbi öt évben hatvan százalékot emelkedett, grafikonja – az iparági sztenderdekhez képest – viszonylag stabil. Az ugyancsak Párizsban forgó Kering csoport közben 514-ről 234 euróra, gyakorlatilag a felére esett, és ha csak az elmúlt évet nézzük, akkor is majdnem lefeleződött. A zürichi tőzsdén forgó Richemont megint csak 69 százalékos pluszban van ötéves távlatban (és az elmúlt éve is plusz húsz százalék), ha meg még ráadásképpen megnézzük az Hermés grafikonját is, ott egyenesen 216 százalékos felívelést látunk, vagyis több mint megháromszorozódott a részvények értéke.
Ebből azt lehet leszűrni, hogy a nem a legfelső, legszűkebb, legvagyonosabb réteget, hanem az úgynevezett aspiráló fogyasztókat megcélzó cégek erősen ingadozó árfolyammal mozognak. Az ő fogyasztóik évente csak egyszer-kétszer vásárolnak luxuscikkeket, gazdasági válságok, bizonytalanságok, a geopolitikai kockázatból fakadó negatív kilátások idején lejjebb adják. Olyankor (és ez van egy ideje most) már nem a luxus-, hanem a prémium szegmensben vásárolnak – ez látszik például a Kering csoport árfolyamán.
Azoknak viszont, akik arra a bizonyos hat–nyolcmillió emberre, a csúcsok csúcsfogyasztóira lőnek, nagyon jól és stabilan nagyon jól megy válságoktól, inflációtól vagy háborús aggodalmaktól függetlenül.
Honnan tudod, hogy nem hamis?
A hamisított luxustermékek piacát is mérik, mert mérhetően nagy: négymilliárd euróra becsülik. És nemcsak gagyi replikák vannak, hanem az eredetihez megszólalásig hasonló utánzatok, ráadásul drágák is, körülbelül az eredeti felébe kerülnek. Ennek a biznisznek Kínában van a központja, és már arra is vannak szakosodott cégek, akik bevizsgálják a luxustermékeket. Igaz, megvásárlás után.
Nagyon körültekintőnek kell tehát lenni, ha nem első kézből (márkaboltból, gyártótól) vásáról valaki, és nagyon utána kell nézni az egyes márkák sajátosságainak. Ilona egyik bennfentes intelme: „Ha egy Hermés táskát úgy hirdetnek, hogy van hozzá certifikát és garancia, az egész biztos, hogy hamisított. Az Hermés sosem ad ki ilyet.” Mennyi pénzről beszélünk?
1500 milliárd euró. Ekkora a globális luxusipar mérete, nagyjából ennyit költenek a világon a fogyasztók luxusipari termékekre, szolgáltatásokra vagy részvényekre. A vásárlók, befektetők számát 400 millióra becsülik, de a vagyonfelhalmozás nagyon koncentrált: hat–nyolcmillióan vannak, akik a teljes iparági árbevétel negyven százalékát adják. Vagyonuk válságálló, többségük leginkább termékekbe fektet: órát, táskát, ékszert, autót, műtárgyakat vásárol, vagy luxusutazásokra, luxuséttermekre költ.
Az iparág sajátossága, hogy részvényekben és árucikkekben egyaránt többszörözhető a vagyon, ami pedig magát a luxuscégek értékelését illeti, kimagasló iparági szorzók jellemzők. Míg más ágazatokban az EBITDA egy számjegyű felszorzásával dolgoznak a vagyonbecslők, itt nem ritka, hogy harminc–negyvenszeres szorzót használnak.
Hol van a luxusvilág központja?
Földrajzilag is erős a koncentráció: a luxusmárkák nyolcvan–kilencven százaléka Franciaországból és Olaszországból származik, a maradék tíz-húsz százalékon Svájc, Amerika és Ázsia osztozik.
Nagy konglomerátumok uralják a piacot, a három legnagyobb szereplő az LVMH Moët Hennessy Louis Vuitton, a Kering csoport és a Richemont. Mindegyik cégcsoport több tucatnyi márkát tömörít, cégértékük öszesen több száz milliárd euróra rúg.
A luxus luxusa
Ha egyetlen márkát (monobrandet) kell megnevezni, mint a luxus luxusát, az egyértelműen az Hermés. Ennek a cégnek az értékelésénél tényleg negyvenszeres az iparági szorzó, az Hermés ugyanis kizárólag a luxuspiramis tetejére, a már emlegetett hat–nyolcmillió topfogyasztóra fogad.
Tipikusan az a márka, ami nemcsak mint részvény lehet jó befektetés, hanem például a táskáival is nagy profitra lehet szert tenni. „Tíz perc alatt háromszoros hasznot realizálhatsz” – mondja Orbók Ilona, ám ez kevesek kiváltsága. Termékeinél nagyon magas a belépési küszöb (női táskáknál mondjuk négy–tízezer dollár, 1,5–3,7 millió forint), és rendkívül nehezen is lehet hozzájuk jutni.
A paradoxonok világa
A luxusipar logikája teljesen más, mint bármely más ágazaté. „Hol van az, hogy úgy kell nagyobb árbevételt elérned, hogy kevesebbet adsz el? Hol van még olyan, hogy minél régebbi a termék, annál értékesebb?” – teszi fel a költői kérdéseket Orbók Ilona.
A luxuscikkeknél teljesen általános, hogy akár többéves várólisták vannak, így például az az alapszabály sem állja meg a helyét, hogy az autószalonból kigördülő autó rögtön a felét éri csupán. A Ferrari legújabb városi terepjárójához például hiába lenne meg a pénzed, roppant nehéz újonnan hozzájutni, ezért van az, hogy egy használt luxusautó még több pénzbe kerül, mint az új.
De az órák, táskák, ékszerek másodpiacán sem ritka az új árak többszöröse, kérdés, befektetésnek ez már mennyire éri meg. „Az értékét valószínűleg őrzi – mondja Ilona –, de igazán nagy értéknövekedés akkor következik be, ha elsőként tudsz hozzájutni ezekhez a termékekhez.”
Mit mutat a tőzsde?
Érdemes ránézni a három legnagyobb piaci szereplő árfolyamára. A párizsi tőzsdén jegyzett LVMH Moët Hennessy Louis Vuitton az utóbbi öt évben hatvan százalékot emelkedett, grafikonja – az iparági sztenderdekhez képest – viszonylag stabil. Az ugyancsak Párizsban forgó Kering csoport közben 514-ről 234 euróra, gyakorlatilag a felére esett, és ha csak az elmúlt évet nézzük, akkor is majdnem lefeleződött. A zürichi tőzsdén forgó Richemont megint csak 69 százalékos pluszban van ötéves távlatban (és az elmúlt éve is plusz húsz százalék), ha meg még ráadásképpen megnézzük az Hermés grafikonját is, ott egyenesen 216 százalékos felívelést látunk, vagyis több mint megháromszorozódott a részvények értéke.
Ebből azt lehet leszűrni, hogy a nem a legfelső, legszűkebb, legvagyonosabb réteget, hanem az úgynevezett aspiráló fogyasztókat megcélzó cégek erősen ingadozó árfolyammal mozognak. Az ő fogyasztóik évente csak egyszer-kétszer vásárolnak luxuscikkeket, gazdasági válságok, bizonytalanságok, a geopolitikai kockázatból fakadó negatív kilátások idején lejjebb adják. Olyankor (és ez van egy ideje most) már nem a luxus-, hanem a prémium szegmensben vásárolnak – ez látszik például a Kering csoport árfolyamán.
Azoknak viszont, akik arra a bizonyos hat–nyolcmillió emberre, a csúcsok csúcsfogyasztóira lőnek, nagyon jól és stabilan nagyon jól megy válságoktól, inflációtól vagy háborús aggodalmaktól függetlenül.
Honnan tudod, hogy nem hamis?
A hamisított luxustermékek piacát is mérik, mert mérhetően nagy: négymilliárd euróra becsülik. És nemcsak gagyi replikák vannak, hanem az eredetihez megszólalásig hasonló utánzatok, ráadásul drágák is, körülbelül az eredeti felébe kerülnek. Ennek a biznisznek Kínában van a központja, és már arra is vannak szakosodott cégek, akik bevizsgálják a luxustermékeket. Igaz, megvásárlás után.
Nagyon körültekintőnek kell tehát lenni, ha nem első kézből (márkaboltból, gyártótól) vásáról valaki, és nagyon utána kell nézni az egyes márkák sajátosságainak. Ilona egyik bennfentes intelme: „Ha egy Hermés táskát úgy hirdetnek, hogy van hozzá certifikát és garancia, az egész biztos, hogy hamisított. Az Hermés sosem ad ki ilyet.”
Az influenszerek véleménye, különösen a nagy elérésű tartalomgyártóké, sok esetben nagyobb befolyással bír bizonyos márkák, események megítélésére, mint a hagyományos média. A talent menedzsmenttel is foglalkozó PFR csoport ezt az trendet már 2014-ben felismerte. Csiszár Gergő vezetésével egy olyan működési modellt alakítottak ki, amiben bár a kreátorok kapják a központi szerepet, az együttműködések hatása mind […]