„Jött a Járvány, ő meg beszorult otthonra, és azzal kellett dolgoznia, amit a konyhában talált. Vagyis zöldségekkel és gyümölcsökkel.” Szily László újságíró így nyitotta meg szeptember végén Horváth Tibor Ehető legjobb című pécsi kiállítását – meg persze még sokkal viccesebben, bázisdemokrata trash arttal, beaperolspriccezett káderfeleségekkel és teknősön rágott lyukkal.
A tizedik éve Berlinben élő képzőművészt társadalomkritikus, botrányos műalkotásiról lehetett ismerni korábban, most igazi összművészeti tárlatot hozott össze a Művészetek és Irodalom Házában. A gyümölcs- és zöldségfaragványairól készült fotóiból hatvankilenccel körberakott egy öt méter átmérőjű asztalt, és miközben a sötét kiállítótérben szól a zene, mindig egy-egy képre esik a fény. Arra, amelyik az éppen lejátszott zenei hangnak felel meg.

A demokrácia perselye
„Minek?” Lényegében ezt az egyszerű, cinikus kérdést tette fel magának Tibor, amikor 2013-ban úgy döntött, végleg Berlinben marad. Merthogy úgy érezte, a magyar közéletben ő már rákérdezett mindenre, amire csak lehetett, ám reménytelen szélmalomharcot vívott. Feladta azt a szokását, hogy a maga eszközeivel kritizálja, kigúnyolja a magyarországi társadalmi és hatalmi viszonyokat – mindegy, hogy éppen milyen kormány volt hatalmon.

Készített például műalkotást The Prime Minister of Hungary címmel: a fekvő ládába egy résen benyúlva meg lehetett simogatni a benne fekvő, életnagyságú Orbán Viktort. Nem alaptalan provokáció volt, az inspirálta, hogy korábban a Vakok Intézetében gipszbe öntötték a miniszterelnök arcmását, hogy a vakok tapintásukkal megismerhessék a vonásait – és a fej még mesélt is magáról.

Az utolsó magyarországi éveiben Tibor már annyira renitens pozíciót töltött be, hogy az őt néhány évig képviselő acb Galériából is kilépett. Pedig a galériával eljutottak többek között Hongkongba is, ahol egy nagy nemzetközi ingatlanbefektető megvásárolta a kifordított bankautomatát ábrázoló, A demokrácia perselye című installációját. „Egy nagy fémlemez volt, rajta bedobóval érmének és papírpénznek, ha felesleged van, bedobhasd, akinek pedig kell a pénz, az lehajolhat érte, és felveheti” – mondja Tibor.

Egy másik, porcelánból készült kedvencét Rotterdamban adták el egy washingtoni ügyvédnek, aki mellesleg Marcel Duchamp botrányos, 3,6 millió dolláros vécécsészéjének egyik darabját is birtokolja (összesen hét van belőle a világon) – sőt használja is. Tibor felvásárolt több ezer porcelán nippet, és összeragasztotta huszonöt centi magas betűkké, a betűk a For Export Only szöveget adják ki, három és fél méter hosszan. Vevője több ezer dollárt fizetett érte, és egy Andy Warhol-alkotás alá rakta ki a fürdőszobájába.

Nem lehet a két csávót szétszedni
„Furcsa széllökések sodortak a művészi pálya felé, és már a főiskolán feszegettem a határokat” – meséli Tibor, amikor kéthetes pesti látogatásán leülünk beszélgetni. Összekötött, félhosszú hajával, szemüvegével és kötött pulcsijában pont úgy néz ki, mint aki a berlini undergroundból konszolidált, középkorú értelmiségi figurává érett. Szinte várom, hogy németül szólaljon meg.
Jól kitárgyaljuk a Fekete pont című filmet, a kirepülő gyerekeket, a gyökér nélküli külföldi létet és a 90-es évekbeli dunaújvárosi művészeti szcénát, aztán elmeséli, hogyan lett a szülővárosa olyan, amilyen. „Amikor az idetelepített iparhoz felhúzták a sok lakóházat, nem volt elég lakossága a városnak, így leköltöztették az amnesztiával elengedett kisstílű bűnözőket, a tolvajoktól a prostituáltakig, és még azt is megtervezték, hogy mondjuk száz emberre hány művész jusson.”

Tibor egészen az érettségi évéig nem is hallott a Képzőművészeti Főiskola (ma Egyetem) létezéséről, a felvételi előtti utolsó fél-háromnegyed évben kezdett Kaszás Tamás barátjával mindenféle anyagból műalkotásokat készíteni. „Aztán pofátlanul csoportként, vagyis egy helyre ketten jelentkeztünk intermédiára, abban az időben az volt a legnépszerűbb szak – nemcsak a Képzőn, hanem egész Magyarországon is.

Mindkettejüket fel kell venni, nem lehet a két csávót szétszedni – így állt ki mellettük a felvételin az egyik tanár, Szentjóby Tamás. „Vidéki srácként elkezdtem asszimilálódni a művészvilághoz egy végtelen cinikus tanszéken” – nevet Tibor. Félév végi vizsgamunkái rendre megúszásnak tűntek. Volt, hogy begyűjtötte a tanszéken talált különféle tiltótáblákat (ne kapcsold ki, ne nyiss be, ne nyúlj hozzá), és kirakta a bizottság elé a húsz–harminc A4-es papírt, azzal a magyarázattal: ez a legszabadszelleműbb tanszék, paradox, hogy mégis tele tiltótáblával. Ki akarták rúgni, de ez csak olaj volt a tűzre.

Az övé lett a világ legrövidebb diplomavédése is. „Tisztelt Vizsgabizottság! Diplomamunkám a világ legrövidebb diplomavédése kategóriában indul Guinness világrekord-kísérletként. Kérem, ehhez járuljanak hozzá, és kérdés nélkül fogadják el ezt az eseményt a munkámnak. Köszönöm.” Kérését végül egy közepessel díjazták. „Aznap nyolckor született meg a fiam, én meg tízre mentem vizsgázni, de eltitkoltam, nem akartam, hogy részrehajlók legyenek” – nevet.
Gyorsan sikerült betagozódnia a művészeti életbe, a társadalom- és rendszerkritika volt a munkái fókuszában. „Nem nagyon kerestem kompromisszumokat” – von vállat. Például amikor 2008-ban Hiller István kulturális miniszter jelentős összeget adott Kovács Gábor bankár kortárs művészeti gyűjteményének gyarapítására, ő körkérdést tett fel Derkovits-ösztöndíjas kollégáinak, hogy hajlandók lennének-e műveket eladni a Kogartnak. A többség nemmel felelt. Egy-két művész személyes sértésnek érezte, hogy miért nyúlkál a zsebükben. Pedig csak a szisztéma működésére akarta felhívni a figyelmet, mondja.

A 2000-es évek második felében a magyar gyűjtők is megszerették, vásárolt tőle például Gattyán György az egykori il Bacio di Stile luxusáruházába, sőt Bajnai Gordonnak is van Tibortól egy I Talpra Magyar feliratú különleges faéke. „Aztán jött a Fidesz, és tudtam, hogy úthenger szabadul az országra, ami mindent le fog taposni.” Azért hozzáteszi, már 2008–2009 körül érezte az előszelét, hogy valami el fog romolni.

Jobbik taxi és turul
Ekkoriban hívták meg Sepsiszentgyörgyre is kiállítani. Három művészbarátjával (Antal Balázzsal, Farkas Rolanddal és Radics Márkkal) a szélsőjobbos nyomulást tematizálták. Az NKA támogatása pont arra volt elég, hogy Jobbik Taxival levitették magukat, és közben meginterjúvolták a sofőrt. „Kiderült, hogy egyáltalán nem érdekli a politika, azért lett jobbikos, mert Brassóból jött Magyarországra, de a tájszólása és a származása miatt egyetlen közösség sem fogadta be, csak a szélsőjobbosok.”

Tiborék a taxisinterjú videófelvétele mellé botrányos kiállítást rendeztek Sepsiszentgyörgyön, mondták is nekik, hogy vissza ne merjenek jönni jó pár évig, mert nagy baj lesz. „Csináltunk egy fiktív pályázatot a turulra és egyéb hívószavakra – mondja –, és magunk küldtünk be rá pályaműveket, el is bíráltuk, aztán kiállítottuk őket.”

Amikor 2013-ban Berlinbe ment három hónapra művészeti ösztöndíjjal egy nemzetközi műteremházba, egy hónap után érezte, hogy ez az ő városa. Az exbarátnőjével összepakoltak, és kiköltöztek. „Amikor a fiam kisebb volt, vele és az édesanyjával gyakran jártunk ott, egy berlini haverommal cseréltünk néha egy-egy hónapra lakást, és megszerettem a várost. 2013-ban már ruhaként magamra tudtam húzni Berlint, éreztem, hogy pont az én méretem. Iszonyú jók ott a vibe-ok, az emberek, és könnyű szabadon élni. Bármit csinálhatsz, ha mások személyiségi jogait tiszteletben tartod. Valamennyire az itthoni rendszer kárvallottja vagyok, hiszen nem akartam elmenni, szeretem Magyarországot.”

Az első években még követte az itthoni eseményeket, de egyre kevésbé. „Sokszor volt, hogy a fiam kiabált: »apa, már megint Orbán Viktor hangja szól a konyhából, ne csináld, hiszen Berlinben élünk!«”
Két év után ugyanis az akkor tizenkét éves fiát is kiköltöztette magához. „Addigra a magyarországi iskolarendszer összeomlóban volt, így ő ott érettségizett tavalyelőtt, és már Dániában tanul.” Azért, hogy ezt megengedhesse magának, Tibor úgy döntött, felad a főállású művészléttel, és inkább egzisztenciát teremt. „Elmentem kiállításokat építeni múzeumokba és galériákba, szóval a művészeti közegben azért benne maradtam.”

Az első nyolc évben működtettek Charlottenburgban egy száz négyzetméteres, povvera nevű open space-t művészeknek, szigorúan nonprofit alapon. „Bárki jöhetett, akár zenész, akár költő vagy kiállító művész, az volt a policynk, hogy soha nem akarunk rajta keresni, csak jöjjön ki nullszaldóra. Akinek volt pénze, az fizetett, és ez elég volt a rezsire, plusz az események büféjéből is jött bevétel.” Aztán a covid után már nem nyitottak újra.

A művészet az maradt Tibornak, hogy esténként rajzolt, kis skicceket készített – eleinte csak az asztalfióknak. Persze megint a társadalom­kritika, a kapitalizmus, a multik ténykedése volt a fő topik. „Aztán az egyik ilyen kis rajzot bekereteztem, hogy ajándékba adjam, és onnantól elkezdtem kereteket gyűjteni, minden képnek teljesen másmilyent, bolhapiacokon, dizájnboltokban, de még a kínaiból és az IKEA-ból is van egy-kettő, hiszen az is más, mint a többi.”

Szívesen várt rutinfeladat
Azt mondja, úgy öt év után picit azért megunta a rajzolgatást, és más médiumot keresett. Éppen ekkor jött a covid, és a bezártságban sokaknál előtérbe került az egészséges életmód – Tibornál pedig a zöldségekből, gyümölcsökből farigcsálás. Aztán lefotózta ezeket az alkotásokat, így készült el az Obst und Gemüse sorozat, 15 × 15 centis printekből, amiket az Instagramon árusít adseries művésznéven. „Szívesen várt rutinfeladattá vált” – mondja.

Szily Laci szerint Tibornál még a zöldségek és gyümölcsök sem azok, aminek esetleg látszanak. „Hiszen lássuk be, mi boríthatott ki jobban egy úgynevezett magyar embert az elmúlt két évben, mint a zöldségfélék elképesztő áremelkedése. Egy édeskömény-faragvány Berlinben talán bázisdemokrata trash artként értelmezhető, 2024 Magyarországán azonban inkább olyan, mint egy jádeszobor.”
Tibor nem tervez galériás jelenlétet, inkább webshopon árusít, és mindinkább ebből akar megélni. A fotókból hamarosan tapétát és csempét is készít, és azt mondja, azért jó a végtelen példányszámban eladható fotó, hogy ne csak a gazdagok terepe legyen a műtárgyvásárlás.
„Egy nagy fuck you az egész művészi színtérnek” – ezt gondolják Tibor mostani ténykedéséről művész kollégái. „Belefáradt a szélmalomharcba, és egyszerűen hátat fordított az elitista képzőművészeti életnek” – így Gáldi Vinkó Andrea fotóművész, a kiállítás kurátora. Szerinte nagy bátorságra vall eltávolodni onnan, hogy a legjobb budapesti galériákban voltak kiállítva az alkotásai, és gazdag gyűjtők vásárolták őket, odáig, hogy végtelen példányban, harminc euróért árulja a képeit. Ráadásul pimaszul reflektál velük a klímaszorongásra és az inflációra. „Sőt a női egyenjogúságra is, ha belegondolunk, hogy sok nő képzőművész utal arra a munkáiban, hogy ők a konyhaasztalnál dolgoznak, míg a férfiak a műtermükben reprezentálnak. Ő ezzel a sztereotípiával is leszámol.”

Azóta, hogy Tibor elköltözött, a pécsi a harmadik itthoni kiállítása. „Úgy kezdődött, hogy egy barátom fia mutatta az apjának az Insta-profilomat a vasárnapi ebédnél, a haverom meg felkiáltott, hogy hiszen ő ismer engem. És gondolta, ha a képeim képesek generációs gap átugrására, akkor érdemes kiállításon is mutogatni őket.”