Hogy ne csak a gazdagok terepe legyen a műtárgyvásárlás

„Jött a Járvány, ő meg beszorult otthonra, és azzal kellett dolgoznia, amit a konyhában talált. Vagyis zöldségekkel és gyümölcsökkel.” Szily László újságíró így nyitotta meg szeptember végén Horváth Tibor Ehető legjobb című pécsi kiállítását – meg persze még sokkal viccesebben, bázisdemokrata trash arttal, beaperolspriccezett káderfeleségekkel és teknősön rágott lyukkal.
A tizedik éve Berlinben élő képzőművészt társadalomkritikus, botrányos műalkotásiról lehetett ismerni korábban, most igazi összművészeti tárlatot hozott össze a Művészetek és Irodalom Házában. A gyümölcs- és zöldségfaragványairól készült fotóiból hatvankilenccel körberakott egy öt méter átmérőjű asztalt, és miközben a sötét kiállítótérben szól a zene, mindig egy-egy képre esik a fény. Arra, amelyik az éppen lejátszott zenei hangnak felel meg.

A demokrácia perselye
„Minek?” Lényegében ezt az egyszerű, cinikus kérdést tette fel magának Tibor, amikor 2013-ban úgy döntött, végleg Berlinben marad. Merthogy úgy érezte, a magyar közéletben ő már rákérdezett mindenre, amire csak lehetett, ám reménytelen szélmalomharcot vívott. Feladta azt a szokását, hogy a maga eszközeivel kritizálja, kigúnyolja a magyarországi társadalmi és hatalmi viszonyokat – mindegy, hogy éppen milyen kormány volt hatalmon.


Készített például műalkotást The Prime Minister of Hungary címmel: a fekvő ládába egy résen benyúlva meg lehetett simogatni a benne fekvő, életnagyságú Orbán Viktort. Nem alaptalan provokáció volt, az inspirálta, hogy korábban a Vakok Intézetében gipszbe öntötték a miniszterelnök arcmását, hogy a vakok tapintásukkal megismerhessék a vonásait – és a fej még mesélt is magáról.