Felbolydult a magyar gazdaságpolitika nyár végén és ősszel, hirtelen az egyik legfontosabb téma lett a gazdaságfejlesztés. Alacsonyan kezdtek repkedni a nagy tervek és mondások, hogy mire újra jön a választási osztogatás ideje, legyen miből szórni a pénzt a nép lába elé.

A nyilatkozatok és változtatási javaslatok sorrendje alapján az történhetett, hogy az egyszemélyes vezetésű ország szinte teljhatalmú gazdasági tótumfaktuma, Nagy Márton nyárra kénytelen volt belátni, hogy idén is mélyen alulteljesíti a magyar növekedés a tervezettet. Néhány hétig a magyarázkodás és értetlenkedés dominált, de elég gyorsan a tettek mezejére lépett, így őszre eljutottunk a szárnyaló magyar gazdaság jövőképéig (három–hat százalékos éves növekedés) és az ezt megalapozni hivatott huszonegy pontos javaslatcsomagig.

De érdemes még leragadni ott, hogy mi tréfálta meg amúgy nemcsak a minisztert, de (kevésbé) a piaci elemzőket is. A vártnál egyértelműen rosszabb teljesítmény egyik okára mondhatni, hogy tőlünk független külső tényező, az exportpiacaink, mindenekelőtt a német gazdaság vergődése. Ipari termelésünk hónapról hónapra a várt alatt maradt, de ez a magyar gazdaság irányultságának a következménye is.

Az autóipar, az akkugyártás túlsúlyozása visszaütött, erről sajtóhírek szerint már a kormányban is vita volt. Az előrejelzések többségével szembemenve kezdett idén zuhanórepülésbe az európai elektromosautó-értékesítés is, ez megint igen kedvezőtlen a magyar iparnak. A kínai villany­autókra kivetett uniós vám meg még csak most jön.

Az ipar és a beruházások vergődését részben kompenzálhatta volna a fogyasztás, és ez volt az a pont, ahol Nagy Márton láthatóan bepöccent. A magyarországi bérek a vártnál jobban nőnek idén, a tendencia kitartott a harmadik negyedévben is, de a gaz lakosság mégse kezdett költeni és adózni, pedig ez pörgethette volna a növekedést. Ennek az a fő oka, hogy az emberek még mindig rendkívül bizonytalanok, nem feledik el egyik pillanatról a másikra az előző két év inflációs sokkját, inkább visszaépítik tartalékaikat, megtakarítanak.

Ennek a bizonyos óvatossági motívumnak az enyhülését már az év elejétől várták a szakértők (ezen kezdett nyáron türelmetlenül rugózni a gazdasági miniszter is), de most már szinte biztos, hogy leghamarabb jövőre láthatjuk a jeleit. Ehhez képest üdítő volt, hogy idén legalább az infláció tankönyvileg viselkedett: ha nincs kereslet, kis tér marad az áremelésre, a vártnál is gyorsabban jött le szeptemberre a háromszázalékos jegybanki célsávig. Tegyük hozzá: innen az év végéig újra nőni fog, és az erőszakos GDP-hajkurászás is inflatorikus hatású.

Nyárra tehát Nagy Mártonnak szembe kellett néznie azzal, hogy elveszett egy újabb év. A tavalyi recessziónál kisebb mértékben bővül a GDP, és két év alatt a reálbérek is csak bő öt százalékkal nőnek, ami még nem indítja be a fogyasztást. Egy mezei évben ez elgurul, ügyes kommunikációval leplezhető a kudarc, de jövőre minden más lesz. 2025 még nem választási év, ám akkor kell megteremteni a pénzügyi mozgásteret ahhoz, hogy aztán megnyomhassák a szavazatszerzési célú kiadásokat.

Durva harapófogóba került a gazdaságpolitika, mivel a költségvetés helyzete szintén a vártnál sokkal rosszabbul alakult idén is. Az áfabevételek elmaradása már tavaly komoly gond volt, idén is keveset javult a helyzet. Hagyján, hogy a fogyasztás döglődik, egy része ki is vándorolt: nyáron már kénytelenek voltak a Temu-hatást számolgatni a szakértők, a teljes magyar online kiskereskedelmet felborította a kínai szolgáltató a rendkívül alacsony áraival. Az előző évek Európa-bajnok magyar inflációjának hosszú árnyékot vető hatásaként a határokhoz közel élők pedig mind többen kezdtek el átjárni vásárolni az alapvető termékek nem kis részét olcsóbban kínáló szomszédos országokba.

Közben a politikai nyomás is nőtt a mozgástér bővítésére: az elmúlt hónapokban kiderült, hogy az Orbán-kormány komoly kihívóval nézhet szembe 2026-ban, Magyar Péter pártja októberre hibahatárig közelítette meg a közvélemény-kutatásokban a Fideszt.

Nagy Mártonnak tehát pocsék költségvetési helyzetben, az uniós pénzek jelentős részéről lényegében lemondva, gyenge növekedési kilátások mellett kell felpörgetnie a gazdaságot annyira, hogy szórhassák a pénzt, de közben a hiánytúllépés se hozzon leminősítést, vagy okozza akár a forint látványos gyengülését.

Idén kétszer kellett megszorítani (főleg beruházások elhalasztásával és új különadókkal), hogy legalább a megemelt 4,5 százalékos hiánycél elérhető legyen, az elemzők úgy számolnak, hogy nagyjából ez a szint reális 2025-re is a ma ismert tényezők alapján. Tehát már a 3,7 százalékos kitűzött célhoz újabb szigorításokra lenne szükség, miközben éppen, hogy lazítást kíván a választási időszak.

Valószínűnek tűnik, hogy Nagy Márton teljes csúcsminiszteri felhatalmazást kap ahhoz, hogy ezt a csodát elérje, és az eddig a Pénzügyminisztérium alá tartozó területeket is átveheti, Varga Mihály pedig Matolcsy György mandátumának lejártával a jegybankelnöki székbe ülhet. Legalábbis elég egyértelműen erre célzott a miniszterelnök, és ezt a piacok szinte tényként kezelik.

Más dárdájával a bozótot
Finoman szólva is meghökkentő, hogy miután az elmúlt két évben a brutális csúcsról visszaeső infláción és a bérnövekedésen túl gyakorlatilag az összes makroadat gyászosan alakult, lazán bemondták, hogy most aztán jön a Kánaán, a három–hat százalékos növekedés. Ennek alapja a hirtelen bedobott „gazdasági semlegesség” – mérvadó közgazdászok szerint csak kommunikációs lózung. A huszonegy pontba szedett élénkítő csomagról igazából egy dolog látszik biztosan: más dárdájával próbálják verni a bozótot, vagyis úgy igyekeznek rövid távon növekedést (vele növekvő állami bevételeket, osztogatáshoz mozgásteret) csiholni, hogy nagyrészt másokkal finanszíroztatják.

Az erőltetett béremelés a cégeknek fáj majd, cserébe kapják az ígéretet, hogy majd nő a gazdaság, javul a költségvetés, és módot ad majd a munkáltatói adók csökkentésére. Csakhogy ez az elmúlt évek tapasztalatai alapján nehezen hihető el. A kkv-k kapnak ugyan újabb támogatási programokat beruházásra, külföldi piacra lépésre, vagy épp a digitalizáció segítésére, de a többségen ez mit se segít, ha a fő problémájuk az, hogy itthon nincs kereslet a termékeikre.
Szívesen élénkít Nagy Márton a bankok kontójára is. A nekik erősen javasolt ötszázalékos kamatplafonnal a pénzintézetek azt próbálják elérni, hogy a kedvezmény (a bankok szemszögéből nézve ez forrásköltség alatti kihelyezés, színtiszta veszteség) csak egy szűk körre, az első lakásukat vásárló fiatal párokra vonatkozzon. A növekvő állami adó- és illetékbevétel reményében nagyon rámozdultak a lakásépítések növelésére, a lakáspiac élénkítésére is.
Már attól újra beindulhat a lakáspiac, hogy a jövő év elején a kiemelkedő kamatukat nagyon rosszra cserélő inflációkövető állampapírokból százmilliárdokat terelhetnek át a magyar kisbefektetők. Erre jön még az az abszurd változtatás, ami a nyugdíjcélú megtakarítások felélésére buzdít azzal, hogy az önkéntes pénztári megtakarításokat az összes korábbi adóvisszatérítést megtartva átcsatornázhatóvá teszi a lakáspiacra (élénkítés a lakosság pénzéből).

Örömteli, hogy a kormány is felismerte végre a lakhatási válság problémáját, de erősen kérdéses, hogy a fiatalok lakáshoz segítése mennyire lehet sikeres, ha az ebbe az irányba mutató Airbnb-korlátozás mellett más módon még táplálják is a további áremelkedést.

Október végén még a részletek kidolgozása tart, illetve várja a piac, hogy milyen költségvetési javaslatot nyújt be a pénzügyminiszter. Végre nem tavasszal teszik ezt, hogy aztán ezerszer átírják a számokat, de most azt kommunikálják, hogy az amerikai választás eredményétől függ, hogy mivel terveznek. Senki se tudja, hogy mi lesz más, ha Trump, vagy ha Harris nyer, de az biztos, hogy októberben a növekvő globális kockázatok miatt a jegybank leállt a kamatcsökkentésekkel és azt mondják, ez több hónapig eltarthat. Ez legalább megállította a forint gyengülését a 400-as szintnél.

Az előző rész tartalmából:
A romló kilátásokat hozó első negyedév után tavasztól már nem kerültek lejjebb a magyar gazdaság idei növekedésére vonatkozó várakozások, és az egyre ramatyabb állapotba kerülő költségvetést is megtámasztotta a kormány azzal, hogy komoly kiigazítást jelentett be.
Az biztos, hogy a tavalyi inflációs sokk okozta durva reálbércsökkenés után idén a vártnál erősebb reálbérnövekedés lesz, ennek első időszakában a tartalékok feltöltése dominálhat, de előbb-utóbb valószínűleg a fogyasztásban is megmutatkozik majd, hogy több elkölthető pénz áll a háztartások rendelkezésére. (Forbes, 2024/8)