Írta: Orbán Krisztián

Tökéletes vihar közeledik a magyar vállalati szektor felé. A csökkenő európai és hazai kereslet, a magyar realitástól fenntarthatatlanul elrugaszkodó bérek és az egyre kiszámíthatatlanabb gazdaságpolitika csak a rövid távú problémák. Ennél is fontosabb, hogy közben úgy alakul át a világgazdaság, hogy a magyar cégeknek alapesetben még az eddigieknél is kevesebb lapot osztanak majd benne.

Elméletileg persze lehetne élni az átalakulás adta lehetőségekkel, de a valóságban ennek elhanyagolható az esélye.

Mivel foglalkozik egy magyar vállalat?
Egy gazdaság helyét a nemzetközi munkamegosztásban az exportszektor határozza meg. Kis országokban hosszú távon a belföldre termelő vállalatok színvonala is ehhez alkalmazkodik. A magyar piacot kiszolgáló cég annyira lesz agilis, minőségérzékeny, innovatív, amennyire azt a hazai piac adottságai megengedik és igénylik. Kiemelkedni, a fejlett országokhoz felzárkózni az exportszektoron keresztül lehet.

A magyar vállalatok jövőjét tehát az exportálók fogják meghatározni. Ők egy-egy úgynevezett – regionális vagy globális – értéklánc részeként vesznek részt valamilyen termék előállításában. Elkészítenek egy alapanyagot, alkatrészt vagy félkész terméket, ebből aztán egy másik cég mondjuk feldolgozott anyagot vagy szerelvényt készít, az pedig bekerül egy végtermékbe. Az értéklánc vége mindig a végfelhasználónak vagy fogyasztónak történő
értékesítés.

Sajnos, ezt a fázist magyar exportcég csak a legritkább esetben láthatja. Az ő szerepük rendszerint valahová a lánc távolabbi, beszállítói fázisaira korlátozódik. Azt viszont nemcsak a kiszolgáltatott helyzet és az alacsony profit jellemzi, de onnan nem nagyon látni sem a lánc egészét, sem fejlődési irányait. Nem számít, hogy olcsóbban tudunk termelni: átfogó értéklánc-specifikus tudás, bennfentesség (azaz tucatnyi hitelesítő ismeretség) és értékesítési hálózat nélkül nem lehet előrébb lépni az értékláncon. Főleg, hogy olyanokat kéne kiszorítani a helyükről, akiknek mindez megvan.

Miért ilyen rossz a pozíciónk?
Az értékláncok regionalizációja, majd globalizációja a 80-as években, a szabadpiaci világrend felemelkedésével pörgött fel, hogy aztán a 90-es évek végére a legnagyobb értékláncok tartósan stabil struktúrába rendeződjenek. Az ezredfordulóra kialakult a domináns szereplők köre: az akkor legfejlettebb és legerősebb vállalatok lettek az értékláncok vezetői, és a hozzájuk legközelebb állók a kulcsbeszállítók. A többiek pedig elkezdhettek költségalapon versenyezni a másodlagos, cserélhető beszállítói szerepekért.

Magyarország épp a legfontosabb időszakban, a 90-es évek elején-közepén adta el és számolta fel azokat az állami vállalatait, amelyeknek lett volna esélyük többnek lenni lecserélhető beszállítónál. A csehek és a lengyelek nem engedték bedőlni, illetve elsősorban hazaiaknak adták el a hasonló cégeiket, ennek megfelelően azok egy része meg is tudott kapaszkodni az értékláncuk magasabb szintjein. A fehér hollónak számító Richter példája azt mutatja, hogy magyar vállalatok is képesek lettek volna erre, ha az akkori magyar politikai elit nem rendel mindent a rövid távú szempontok alá.

Kritikus tudás és méret híján a 90-es években alapított magyar vállalatok szükségszerűen az értékláncok leginkább alárendelt fázisaiban kezdtek tevékenykedni. Már ha eljutottak odáig, hisz döntő többségük nem is álmodhatott róla, hogy megugorja azt a szintet, amit egy nemzetközi cég a beszállítóitól elvár. A következő húsz év pedig nem sokat változtatott a helyzetükön.

A 2000-es években azonban ez még nem volt ilyen világos. A magyar gazdaság meghatározó privát és állami szereplői azt gondolták, hogy a magyar vállalataink kizárólag a tőkehiány miatt vannak ilyen gyenge pozícióban. Ha több gépük, fejlettebb gyáraik lennének, előrébb léphetnének az értékláncban. A magyar vállalati szféra jövőjét a támogatásokban látták.

Részben igazuk is volt, fejlettebb technológia nélkül nem lehet olcsóbban termelni. De ezek a támogatások legfeljebb abban segítettek, hogy exportáló vállalataink túléljenek az alárendelt értéklánc-­pozíciókért folytatott versenyben. Az előrelépéshez technológiai tudásra, az értéklánc átlátására, végfelhasználó-ismeretre és hitelesítő nemzetközi kapcsolatokra lett volna szükség.
Közben pedig teljesen eltorzult a magyar vállalati szektor ösztönzőrendszere. Az exportszektort is eluralta a járadékvadászat logikája. Az járt igazán jól, aki hatósági összekacsintást, „ingyenpénz” típusú állami hitelt vagy EU-s támogatást kapott. Aki ebben ügyes volt, az sokkal többet kaszált, mint aki folyamatainak hatékonyságát csiszolgatta. Meg is tanulta mindenki, hogy nálunk az államot kell megfejni, nem kell az aprómunkával szenvedni.

Mi lesz velünk most, hogy a világ fordul?
Az ezredforduló óta meglehetősen merev struktúrában működő globális értékláncok az utóbbi néhány évben ismét átalakulóban vannak. A digitalizáció komoly tényezővé válik az iparban is, a covid és az orosz agresszió a kizárólagos hatékonyságtól a biztonság irányába tolták az ellátási láncok fókuszát, és persze berúgták az ajtót a végtelen állami támogatással működő kínai vállalatok. Ezek a változások sokakat ellehetetlenítenek majd, de az agilisabb közép-európai cégeknek lehetőséget is adnak arra, hogy eggyel feljebb lépjenek a nyugati értékláncokban. Számos lengyel és cseh vállalat él is ezzel a lehetőséggel.

A mieink azonban nagy eséllyel nem fognak élni vele. Egyrészt a járadékvadászattal töltött évtizedeket nem lehet néhány rövid év alatt bepótolni. Nagyon sokaknál hiányzik a határokon túlnyúló mély ügyfélismeret, a releváns technológiai trendekben való jártasság és a nemzetközi presztízs.

Azon keveseket viszont, akik olyan előrelátók voltak, hogy mindezt megszerezték, az ág is húzza. Pontosabban a kormány. A teljesen kiszámíthatatlan szabályrendszer, a munkabér öngyilkos ütemű felfelé hajszolása és a magyar vállalatokat egyre inkább ellehetetlenítő külföldi cégeknek nyújtott újabb és újabb kedvezmények drasztikusan csökkentik a kevés igazán jó magyar vállalat esélyeit.

Pedig néhány kis változtatás is sokat jelenthetne, és még csak ki sem kéne bújnia a kormánynak a bőréből. Menjen az ingyenpénz a családtagokhoz, a barátokhoz, a kitartottakhoz. De csak azokhoz, akik folyamatos állami segítség nélkül is életben tudnak tartani egy vállalatot. Hozzuk ide, és fizessünk továbbra is a magyar vállalatok ellenfeleinek, de legalább kényszerítsük őket arra, hogy cserébe technológiát és tudást adjanak át a mieinknek. Emelkedjék a minimálbér, de ne úgy, mintha nem lenne holnap.

Mert fájdalmasan közel állunk ahhoz, hogy ez a hajó elmenjen. A globális értékláncok átalakulnak megint, és a mi vállalataink nem fognak felférni a magasabb osztályú kabinokba, sőt, sokan egyszerűen teljesen lemaradnak majd. Ahogy anno a rendszerváltozás idején, most is igaz, hogy a kevés potens magyar tulajdonú vállalatot a magyar kormány rossz döntései húzzák vissza, a számos eleve kiszolgáltatottat pedig ugyanezek lökik még mélyebbre. De a hazai vállalkozó nem is nagyon számított másra, ezért aztán már réges-régen visszafogta az ambícióit. Döntő többségük nem szárnyalni szeretne, csak túlélni. Hátrányos kiinduló helyzet, torz ösztönzők, kormányzati szembeszél és ambícióhiány: így csak a szent őrültek fognak előrelépni.

A szerző közgondolkodó, az Oriens alapítója.