Megszállottan követem az amerikai elnökválasztást, leginkább a New York Times online kiadásán és a podcastjain, kiegyensúlyozva némi Fox News-zal. Nem tudom levenni a szemem a telefonomról, ahogy a gigantikus választási gépezetek minden negyedik évben rekordokat döntő összegekből dübörögnek, hogy a végén pár emberi gesztus vagy botlás, egy-két mondat elbillentse jobbra vagy balra a választást.


A tétet és izgalmakat fokozza, ha egy választás tényleg történelminek látszik. Az például erős, hogy Trump volt kabinetfőnöke, az egykori tábornok John Kelly nevezi fasisztának a volt elnököt. Szimplán a jó ízlés és polgári kulturáltság elismerése miatt is jó lenne, ha nem egy mindenkire fittyet hányó agresszív nagydumás lenne az USA elnöke. Sőt, Közép-Európaiként azt se bánnám, ha az amerikai elnök jobb viszonyt ápolna a német kancellárral, mint az orosz elnökkel. Mindez egy héttel a magazin megjelenése után kiderül – ha nem lesz elhúzódó jogvita arról, hogy ki nyerte a választást.


Trump mindenesetre máris nyert. A nagy pénz abból jött össze, hogy bukott elnökként, aki azt sem fogadta el, hogy elvesztette a választásokat, tőzsdére vitte az egyáltalán nem nyereséges közösségimédia-cégét (Truth Social), és úton-útfélen márkázott terméket árul magáról, beleértve a mára talán legendássá vált Trump Bibliát is. Most írjam azt, hogy neki semmi se szent? Írtam.
Nekünk ilyenkor jól jön az amerikai szerkesztőségből érkező exkluzív Trump-sztori a szintén történelmi exelnöki meggazdagodás részleteiről, ahol félmosollyal olvasom, hogy kb. olyan nekik Trump, mint nekünk a Hell, pereskednek.