Adjatok egy évet! Ha megtalálom magam a budapesti színházi közegben, maradok, ha nem, ígérem, hogy visszamegyek Szegedre az egyetemre.” Ilyen alkut kötött Duda Éva a szüleivel a 90-es évek végén. Érettségi után felvették bölcsésznek, sőt közgáz szakra is, de ő inkább Budapestre költözött, és elkezdett Angelus Iván kurzusára járni a Budapest Tánciskolába.

Éva tudós családból származik, édesapja idősebb Duda Ernő molekuláris biológus, édesanyja Borsodi Anna neurokémikus, mindketten az MTA doktorai, és bátyja, Ernő is a biotechnológiában tevékenykedik (a maga területén különös és különösen sikeres figura: Forbes, 2023/6). Amellett, hogy a kultúra, a zene és a képzőművészet szeretete mindig fontos volt a családnak, az, hogy Éva művészi pályát választ majd, nem volt benne a szülők elképzeléseiben. Ő azonban már akkor rámenős volt. Beleegyezett, hogy felvételizik az egyetemre, de csak azért, hogy zöld utat kapjon. Aztán rögtön a főváros felé vette az irányt.

Szerencsés egybeesés volt, hogy hosszabb szünet után éppen a következő szeptemberben indult újra koreográfus szak a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Lázba jött, elkezdett bőszen tanulni, és fel is vették. A szülők pedig szkeptikusan ugyan, de azt mondták: így, hogy lesz a lányuknak diplomája, végül is oké lehet ez a pálya.

„Már két-három évesen a tükör előtt forgott, hajlongott édesanyánk tűsarkújában” – mondja bátyja, Duda Ernő. Szerinte még tizenéves lehetett a húga, amikor a család a Szegedi Szabadtéri Játékokon megnézte egy fellépését. „Anyánk arcára kiült a döbbenet, amikor látta, hogy Éva látványosan tehetségesebb, mint a többi műsorszámban szereplők. Azt hiszem, ezen a ponton azért már kezdték megérteni, hogy neki tényleg ez való. Édesapánk pedig később már azt mondogatta: »Mindent megtettem, hogy a lányomból ne legyen koreográfus, de szerencsére nem sikerült.«”

Ha nem is szánták művésznek, az sokat adott lányuknak, hogy a gyerekkorában gyakran jártak külföldön, éltek hosszabb-rövidebb ideig Amerikában és Kanadában is. „Ezek az utazások egyértelműen hatottak a gondolkodásomra – mondja Éva –, kíváncsivá tettek, erősítették bennem a nyitottságot, formálták a világnézetemet. Azóta is bennem van, hogy évente párszor muszáj elutaznom távoli tájakra, vagy épp megmásznom egy ötezer méteres Himalája-csúcsot.”
A Jurányi Házban kávézunk, szigorúan munkaidő után ért csak rá. A független művészeknek otthont adó épületben van a Duda Éva Társulat próbaterme több mint tíz éve. Éppen a düsseldorfi nemzetközi táncfesztiválra készülnek, aztán alig, hogy hazajönnek, novemberben már irány Bécs, Worms, Vicenza.

Mondom Évának, hogy az edinburgh-i Fringe fesztiválon hallottam az egyik produkciós cég vezetőjétől: jövőre talán ott is fellépnek. Bólogat, aztán hozzáteszi, hogy ehhez tavasszal támogatói kampányt kell indítaniuk, hiszen nem olyan egyszerű finanszírozni egy jelentősebb külföldi turnét, főleg állami támogatások nélkül. Idén ezért el is maradt a kiutazás, pedig hívták őket.

Az én koreográfiám nyert
Évának meghatározó élmény volt az első táncóra általános iskolás korában. „Máig emlékszem, hogy a terem melyik részén állt a zongora, milyenek voltak a fények, és az illatot is érzem, ha visszagondolok.” Rövidesen egy olyan tánciskolában találta magát, ahol a Szegedi Nemzeti Színház tánckarából jöttek klasszikus balettet és jazztáncot oktatni. Miközben jártak versenyezni és szerepelni, Éva már tizenöt évesen feljárt a Szkéné Színház által szervezett International Dance and Movement Centre (IDMC) nyári tánckurzusaira. Teljesen belezúgott a táncba.
Az alkotáshoz is korán kedvet kapott. Amikor a Ki mit tud? vetélkedőkön szerepeltek, megkérte tanárait, hadd csináljon koreográfiát a csoporttársainak. „Az enyém nyert a végén” – nevet.
Diplomázás után először főként nagyszínházi produkciókhoz készített koreográfiát. A Rómeó és Júlia musicallel éppen húsz éve robbant be az Operettszínházban. A produkció mozgásvilágába friss irányvonalat hozott, olyat, amilyet addig itthon nem csinált senki.

„Az előadás a maga műfajában vad, szexi és vagány lett, a dizájn szokatlan, és a zene is nagyon popos és a fiatalokat megszólító volt. Eszem ágában sem volt hagyományos, elavult musicales koreográfiát készíteni, az amúgy sem lett volna az én stílusom.” Belecsempészett akrobatikus és kortárstánc-elemeket, hiszen már akkor is vonzotta ez az irányzat.

Sokfelé kezdték hívni, az Operettszínház mellett többek közt a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Vígszínház és a Müpa színpadán dolgozott. Az első magyarországi Walt Disney-musical is az ő nevéhez fűződik: a Szépség és Szörnyeteg koreográfusa volt. Az előadás éveken át turnézott a magyar társulattal német nyelvterületen, és több mint egymillióan látták Európa-szerte.
Éva emellett elindult a kortárs tánc és a kísérleti színház irányába is. Először A kis hercegből készített adaptációt Bolyongó címmel, aztán kisebb-nagyobb projektekben dolgozott, többek között a Szegedi Kortárs Balett, a Közép-Európa Táncszínház csapatával. Majd tíz év alkotói vándorlás és tapasztalatgyűjtés után jutott el tervéhez: 2009-ben önálló társulatot alapított.
„Nekem a legszabadabb művészeti ág a kortárs tánc, mert bármi, ami inspirál, azt beleszőhetem a munkáimba. A táncosokkal pedig nagyon izgalmas a műhelymunka, nekik is nagyon kreatív terep. Már nem vágyom rá, hogy az én mozdulataimat másolják, egészen másképp zajlik egy próba.” Ő maga nem is táncol a társulat előadásaiban, azt tartja, hogy nem lehet egyszerre két oldalon állni. „Ha bent is, és kint is vagy, az egyiket nem tudod igazán jól csinálni.”

Fontos, hogy a néző jöjjön velünk
A Duda Éva Társulat első produkciója, a MU Színházban sokáig játszott Lunatika azonnal Lábán Rudolf-díjat nyert. „Nyers, vad, pörgős előadás lett, másrészt nagyon érzelmes – mondja Éva. – A közösség és az egyén kapcsolata volt a fókuszban, és óriási szenvedéllyel készült.” Utána jött a Faun, méghozzá különleges színpadképpel: vízzel borított színpadon táncoltak a szereplők, és Faunt nő alakította. A Virtus pedig az első tánccirkuszi produkciójuk volt, egy időben az újcirkusz műfajában dolgozó magyar Recirquel társulat indulásával.

„Néztük egymás előadásait Vági Bencével, és megállapítottuk, hogy szinte egyszerre jutott eszünkbe, hogyan lehet fuzionáltatni a táncot és az újcirkuszt. Én alapvetően azért a tánc irányába mozdultam tovább.” Pár évvel később Ramazuri című darabjuk visszakanyarodott a cirkuszhoz.

A covid után Éváék előadásai merőben mások lettek. Azt mondja, tudatos alkotói döntés volt, hogy közérthetőbb, populárisabb irányba mozdította a társulatot. Elkezdte missziónak tekinteni, hogy népszerűsítse a táncművészetet, hogy bevonzzon új nézőrétegeket, olyanokat is, akik nem néztek korábban kortárs táncot.

„Igyekszem minél inkább a közönség fejével is gondolkodni, figyelni rá, hogyan tud kapcsolódni egy előadáshoz az is, aki nem jártas a műfajban. Nagyon fontos, hogy a néző jöjjön velünk, értse, érezze, hogy mit néz.” Ezt teszik a Frida, az élet múzsája című előadásukban is, ahol feliratokkal, fejezetcímekkel is vezetik a közönséget.

„Csak csodálom Éváék művészetét, de én pont az a néző vagyok, aki nem érti némelyik darabjukat – nevet Ernő, Éva bátyja. – Mert más világból jövök, és mindenben a racionalitást keresem. Szoktunk is viccelődni, hogy pont annyit értek én a kortárs tánchoz, mint ő a tudományhoz. Aztán amikor elmagyarázza, hogy mi mit jelent, bólogatok, hogy persze, logikus. Majd a következő darabnál megint nem áll össze a kép. Talán a Faun volt az egyetlen, amit az elejétől a végéig értettem, mert az egyértelműen a szexről szólt. A bolyongónál meg rájöttem, hogy akin a sál van, az lehet a kisherceg.”

A zenét is kívülről ismerte
Éva hatalmas munkavággyal indult neki a pályájának, eleinte egy évben három koreográfiát is elkészített a társulatával, ezenfelül jöttek még azok a nagyszínházi bemutatók, amikre felkérték. „Ebben könnyen ki is lehet égni, már biztosan nem csinálnám így – mondja. – Csak hát nagyon szeretek dolgozni. Ami nem is munka, inkább létállapot, megszállottság. Mindig figyelek, gyűjtöm az anyagot, az ötleteket, már a következő koncepción, látványterven gondolkodom.

Minden terep érdekes, ahol emberek mozognak, léteznek, a villamostól az aluljáróig. Állandó szituáció­lesben vagyok, különösen érdekelnek az extrém helyzetek és figurák, a testbeszédük, az öltözködésük, a viselkedésük. De a természeti jelenségeket is szeretem megfigyelni, egy-egy különleges képet elraktározni. Van, hogy például egy naplementét bámulva eszembe jut egy fényterv. Így a Bábelben a lámpák lettek a díszlet, a naplemente és a napkelte hangulatát idézik.”

Nemcsak a világítás és a látványtervek jelentős részét, de időnként a jelmezeket is valamelyest maga tervezi meg. Inkább komplex rendezői látásmód az övé, nemcsak koreografálás – pár éve el is végezte a rendező szakot. „A Ramazurinál úgy mentem oda a jelmeztervezőhöz, hogy derűs, napos, szikrázó, üde, friss dolgot szeretnék. A fényesség, az élet a lényeg, minden jelmez legyen napsárga. És az elképzeléseimet általában addig nyomom, amíg olyan nem lesz, amilyennek én szeretném.”

Fischer Iván is sokoldalúságát említette: „Bár Duda Éva koreográfus, mégis meglepően muzikális. Amikor együtt dolgoztunk, A csodálatos mandarin zenéjét kívülről ismerte, ami zenészeknek sem megy mindig.”

Időnként kegyetlen és túl szigorú voltam
Főleg a pályája elején néha túl kemény is volt, ezt sokan mondják róla, és el is ismeri. Úgy gondolja, hogy átvett rossz attitűdöket azoktól a nála idősebb kollegáktól, akikkel együtt dolgozott.

„Mint fiatal nő a pályán, azt éreztem, hogy akkor lesz tekintélyem, ha minél keményebb vagyok. Hiszen időnként negyven–ötven embert kell irányítani a színpadon. Ha visszagondolok, időnként kegyetlen és túl szigorú voltam. Ma már teljesen másképp dolgozom.” Azt mondja, empatikusabb lett, és sok rossz példát látva rájött, hogy nem akar olyanná válni, mint egyik-másik elődje, akik rossz iskolát tanultak.

Már nem kitaposni akarja az emberekből a teljesítményt. „Bizalommal, szeretettel és figyelemmel jóval többet lehet elérni. Nem az a fontos, hogy uralkodjak felettük, nem a hatalmamat akarom élvezni, hanem egyszerűen jó produkciókat akarok csinálni, együtt velük. És fontos, hogy az előadásainkat ők is a magukénak érezzék. A színház csapatmunka, nem one man show. És azért választjuk ezt a pályát, mert örömünket leljük benne.”

„Éva csillogó szemével, elhivatottságával mindenből és mindenkiből a legjobbat hozza ki” – mondja Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója. A tavaszi Színházak Éjszakáján például nyitott táncórákat szerveztünk a nagyszínpadon, és Éva volt az egyik tánctanár. „Besétált a szikrázó egyéniségével, és az ott váró visszafogott, bizonytalan, izguló civileket elkezdte bemozgatni. Hihetetlen energiákat szabadított fel.” Péter szerint Éváék kreatív, lendületes előadásai nagyon népszerűek a fiatal generációk körében is.

Csak a Fridának száztíz jelmeze van
Amikor Éva a társulatot megalapította, pályázatot írni, projektekre pénzt szerezni már tudott, de a szervezetfejlesztésről nem sok ismerete volt. „Kezdetben teljesen ösztönösen csináltam, egyetlen asszisztenssel – mondja. – Már tisztában vagyok vele, hogy komoly háttércsapat is kell, mert legalább akkora energiát kell tenni a szervezésbe, mint magába az alkotásba.”

Mindenesetre mire a társulat összeállt, Éva nevét már elég jól ismerték, így szép számmal volt érdeklődés az előadásaikra, de ebben ma már a social media is sokat segít, nem csak a szájhagyomány. Próbahelyet viszonylag hamar sikerült szerezniük a Jurányi Házban, az első lakók közt költöztek be, mára viszont kinőtték. „Öt repertoárdarabunk fut éppen, és csak a Fridában száztíz jelmez van. Jó lenne már egy méretarányos próbaterem is.”

Csakhogy az államtól egyre kevesebb pénzt kapnak, a pár évvel ezelőtti ötvenmillió helyett idén már csak tízet. Közben például az amatőr néptáncegyütteseknek 2,5 milliárd forint pályázati forrás jut a Csoóri Sándor Alapból, a nagyjából tíz–tizenöt budapesti hivatásos kortárstánc-csapatok között viszont csak hatvanmillió forintot osztottak szét idén, és ez jövőre meg is szűnik. „Ez a keret valójában egyetlen társulatnak sem lenne elég” – mondja Éva. Most támogatói klubot indítanak, mecénásokat keresnek.

Ők évi kétszázmillióból működnének kényelmesen, ehhez képest most százmillió körül mozog az éves büdzséjük. Ebből több mint hatvanat elvisznek a bérek és megbízási díjak, pedig alulfizetettek a művészek. „Amíg nincs megfelelő presztízse a szakmának, és nem tud anyagi biztonságot kínálni, nem lesz vonzó terep a fiatal táncművészeknek – mondja Éva. – Magyarországon az előadásdíjunk vagy a jegybevétel csak az aznap esti honoráriumokra elég, de nem tudunk belőle profitot termelni. Nemzetközi fellépéseken már igen, illetve amikor rendezvényekre hívnak bennünket.”

Évente körülbelül negyven előadásuk van, több mint tizenkétezer nézőnek játszanak itthon és külföldön. Budapesten főleg a Nemzeti Táncszínházban, de mivel az összes profi táncegyüttes ott lép fel a Frenák Pál Társulattól a néptáncegyütteseken át a Pécsi Balettig, kevés este jut Éváéknak.

Tizenötödik évfordulójukra nagyszabású gálaestet terveznek november végén az Eiffel Műhelyházban, tavasszal pedig még nagyobb dobásra készülnek: a Hair filmzenéjéből rendez Éva táncosokkal és nagynevű énekesekkel látványos koncertshow-t.

A három legújabb előadásuk

Frida, az élet múzsája (2022) A mexikói festőművész életének egy-egy mozzanatát képekben, mozgásszínházi jelenetekkel, látványos, álomszerű tánccal, koreográfiával elevenítik meg.

Ramazuri (2021) Élőzenével kísért és akrobatikai elemekkel tarkított táncos-cirkuszi kavalkád.

Bábel (2024) Nem egy történetmesélős előadás, hanem expresszív képekkel, öniróniával és humorral egy eklektikus világot ábrázol.