Takács Szabolcs nyolc évvel ezelőtt felmondott a munkahelyén, nyugdíjazta magát, azóta a megtakarításainak hozamaiból és szerelemprojektjeiből él. A harmincas nyugdíjas blog és előadásai a covid óta szünetelnek, ő feleségével és gyermekével – már negyvenen túl – egy Tolna megyei faluban telepedett le. Meglátogattuk.
Miért pont Tolna megye? Innen származom. Hatodikig ebbe a faluba jártam iskolába, majd innen ingáztam Bonyhádra gimnáziumba, az egyetem alatt itt töltöttem a nyarakat. Ezután húsz évet éltem, éltünk Budapesten. A feleségemmel egyetértettünk: ha gyerekünk lesz, el akarunk költözni, bár akkor még nem tudtuk, hova. Amikor egyéves lett, próba jelleggel egy évre leköltöztünk a Balatonra. Nagyon bevált, de közben rá kellett jönnünk, mekkora segítség, ha a nagyszülők is aktívan részt vesznek az unokájuk életében, viszont tudtuk, egyikünk szülei sem fognak miattunk elköltözni, nekünk kell közel lennünk hozzájuk. Végül az én szülőfalum mellett döntöttünk.
Hogyan telik egy napod? 6:30-kor kelek, kávét készítek a feleségemnek, reggelit a gyerkőcnek, elviszem oviba. A napok felében itthon maradok, olvasok, kertet rendezek, jógázok, jógát oktatok, a napok másik felében lemegyek a családi cég irodájába.
Dolgozol? Néhanapján igen. Van jógaoktatói képesítésem, keddenként közösségi jógaórákat tartok a faluban. Mivel nagyon szeretek vezetni, régebben el-eljártam kamionozni, és hol többet, hol kevesebbet, de besegítek építőanyag-fuvarozással foglalkozó családi cégünknek is. Ezt a céget még 91-ben alapították szüleim, egy ideig öcsém vezette, most már testvéreimmel hárman visszük.
Írta: Nagy Szabolcs Szerintünk menned kéne. Ezt nem tudod megugrani.” Ezekkel a szavakkal végződött az első startuprodeóm. A Tresorit alapítói, vezetői ültek velem egy kis tárgyalóban az első rendes irodánkban. Pár évvel a később sikeresen exitáló kiberbiztonsági startup indulása után voltunk, épp erősen küzdöttünk azért, hogy minél több üzleti ügyfélnek értékesítsünk. Ez történetesen nekem mint marketingvezetőnek lett volna […]
Írta: Nagy Szabolcs
Szerintünk menned kéne. Ezt nem tudod megugrani.” Ezekkel a szavakkal végződött az első startuprodeóm. A Tresorit alapítói, vezetői ültek velem egy kis tárgyalóban az első rendes irodánkban. Pár évvel a később sikeresen exitáló kiberbiztonsági startup indulása után voltunk, épp erősen küzdöttünk azért, hogy minél több üzleti ügyfélnek értékesítsünk. Ez történetesen nekem mint marketingvezetőnek lett volna a felelősségem. Még az egyetemről halászott el egy jóbarátom a Trezó kezdőcsapatából, együtt éltük át a piacra lépést, az első növekedési hullámot. A cégbe mi, a pár fős marketingosztag pakoltuk bele rutinszerűen a legtöbb munkaórát.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Novemberben új szerző jön!
A kezdeti sokk pillanat alatt elmúlt, majd megérkezett az önutálat. Baszki, tudtam, hogy nem vagyok elég jó. Többet kellett volna dolgoznom. A múltkor is minek pihentem vasárnap? Nem voltam elég hatékony. Gyenge vagyok. Hetekkel később, amikor a srácok már az utódot keresték (nálam tapasztaltabbat), akkor is csak az pörgött a fejemben, hogy mi gátolta meg, hogy megüthessem a csapat, a befektetők elvárásait. Miről tehet a termék? Miről a stratégia? Miről tehetnek a többiek?
Évekbe tellett, mire leesett – én voltam a hibás. Nem azért, mert túl keveset tettem bele, vagy mert nem tudtam kipréselni magamból heti plusz egy estét (fizikai képtelenség). Nem is azért, mert nem tudtam eleget (lett volna mit tanulni, de nem feltétlenül csak nekem). Azért voltam én a hibás, mert minden akadályra magamtól vártam megoldást. Ha hibázunk, csak az én felelősségem lehet. Ha meg kell oldani valamit, nekem kell. Persze ott volt a csapatom, ők is elképesztően elszántak, de ha velük, akiket szó szerint rám tukmált a vezetőség, sem tudjuk lehozni a célokat, az kizárólag azért lehet, mert valamit, valahol, valahogyan elrontottam. Pontosan ez gátolta meg, hogy belássam, egy kockázati tőkével jól ellátott, ötven–hatvan fős B2B-szoftvercég marketingjét egészen biztosan nem egy, még csak nem is három-négy ember fogja megoldani. Ahelyett, hogy vertem volna az asztalt több erőforrásért, több emberért, mindig visszaléptem az önmagamat túldimenzionáló és túlhibáztató üzemmódba. Ezzel garantáltam, hogy ha bármilyen egyéni teljesítményen túlmenő akadályba ütközünk, pofára essek. Idő kérdése volt, de megástam a síromat.
Pedig szinte minden startupsztori az egyénről szól, nem? Mark Zuckerberg. Elon Musk. Berögzült a fejekben a technológiai-üzleti-vezetői zseni képe. Itthon hatványozottan igaz – a mindennapokban, a közéletben sem túl gyakori azt mondani, hogy bocs, elcsesztem, tanultam belőle. Ez a délibáb végleg szertefoszlott, amikor a Tresoritból kiválva belevágtam a Turbine-ba két alapítótársammal, akik a rákgyógyászat és a mesterséges intelligencia területén kutatva felfedezték, hogyan lehet számítógéppel szimulálni akár rákos sejtek működését is. Én lettem az ügyvezető. Elvileg nekem kéne megmondanom, merre tovább, de se az MI-hez, se a biológiához nem én értek a legjobban.
Viszont talán mindenkinél agresszívabban kérdőjelezem meg magamat. Megtanultam változássá, cselekedetté fordítani, ami nem tetszik. Erre épült rá a már-már kényszeres őszinteség, a nyílt kommunikációra törekvés. Végül is egyszer már belebuktam, hogy senkitől sem hallottam meg, mit hibázok. Ebből a mixből nőtt ki a Turbine alapítóival elképesztően őszinte, szoros kapcsolatunk, ami sokszor vitás is, cserébe bármit ki lehet tenni az asztalra. Néha még most is túl későn tesszük ezt meg, de legalább meg tudjuk tenni.
Nem mintha mágikusan eltűntek volna az évtizedes berögződéseim. Megpróbálhatom ebben az új közegben is magamra vállalni a felelősséget, de alapítótársaim nélkül tapodtat se tudok mozdulni. Kénytelen voltam belátni: én lehetek a növekedésünk egyik legnagyobb akadálya, főleg ahogy évről évre nőtt a csapat és a befektetők bizalma – 15 milliárd forint tőke formájában. Azzal akadályozhatom, ha megismétlem korábbi hibáimat ahelyett, hogy építkeznék rájuk, és nyíltan, őszintén beszélnék arról, hogy mivel küzdök, mit kéne jobban csinálnom. Legalább azért, hogy mások is lépni merjenek.
Pedig épp startupsztoriknál veszélyes, ha beleborulsz a kultuszodba. Mindennap, minden héten, évről évre újraíródik a munkaköröd. Ha nem vallod be, amikor hibázol, ha nem hallod meg, amikor mások mondják, mit csinálhatnál másképp, kevés esélyed van megváltoztatni a világot.
A szerző a Turbine gyógyszerkutató startup egyik alapítója és vezérigazgatója.
A 2024/25-ös Forgó-csapat eddigi tagja: Árvai Eszter.
Már vetítik a mozik Francis Ford Coppola új filmjét. A Megalopolisz a rendezőre jellemző, minden ízében nagyszabású, öntörvényű alkotás. Coppola több mint negyven évvel ezelőtt kezdte tervezgetni jövővízióját, és végül a saját pénzéből forgatta le. 120 millió dollárt invesztált a produkcióba. A legendás film- és borkészítővel húsz percet beszélgethettünk Zoomon: az interjú rögtön egy felszólítással kezdődött, és ha A Keresztapa rendezője szólítja fel az embert valamire, nincs mese, annak úgy is kell lennie.
Jeremy Clarkson autós műsorvezető simán a világ legjobb útjának nevezte a transzfogarasi utat, amivel tudnék vitatkozni, de mondott már nagyobb hülyeséget is. (A klímaváltozásról például azt: „Mi a baj vele? Ha el is vesztjük Hollandiát, vannak más helyek, ahol lehet nyaralni.”) Abban viszont igaza van, hogy egészen elképesztő látvány, és bizonyos szögekből nézve tényleg páratlan. Kedvencem, amikor a léghűtéses […]
Majoros Zita először grafikai ötleteit szerette volna termékekre applikálni, lényegében ebből született meg a Printa ruhamárka tizenöt éve. Már akkor is fontos volt a hulladékmentesség és a fenntarthatóság, amikor az még nem volt divatos törekvés. Ma a Netflixen is felbukkan Printa cucc, méghozzá Benedict Cumberbatch viseli.
