Amikor Wekerle Sándor miniszterelnök 1908-ban kiadta az ukázt, hogy építsenek egyedi lakótelepet a vidékről feláramló munkásoknak Óhegyen, a sík, homokos talaj borította területre, még beláthatatlan távolságban volt az első világháború. A magyarok fejében inkább a kiegyezés után indult gazdasági fellendülés gerjesztett magvas gondolatokat.
A nyugati példa azt mutatta, hogy egyre többen vándorolnak vidékről a városokba, hogy ipari munkát vállaljanak. Csakhogy az infrastruktúra nem bírt el ennyi embert. Innen eredt Wekerle Sándor gondolata a lakótelep-építésről. Nem emeletes házakra és betontömbökre gondolt, hanem a népi szecesszió jellegében fogant falusi házakra, ahol a kertben megterem a betevő, és a kaszához és kapához szokott dolgos népek otthon érzik magukat.
„Jóváhagyatik a pénzügyministernek az az intézkedése, a melylyel néhai Sárkány József örököseinek a Kispest község határában fekvő s mintegy 472,000 négyszögölnyi kiterjedésü ingatlanait négyszögölenként 6 korona 50 fillér vételár kikötése mellett, a kir. kincstár részére megvásárolta, és felhatalmaztatik egyuttal a pénzügyminister, hogy a Budapest székesfőváros X. kerületében, az ugynevezett Óhegyen, mintegy 210,000 négyszögölnyi területet, négyszögölenként átlag legfeljebb 8 koronát kitevő vételár ellenében, a kir. kincstár tulajdonául megszerezhessen” – szól a Ferenc József által aláírt 1908. évi XXIX. törvénycikk. Az építkezés egy évvel később elkezdődött, az alapanyagot a talajból kitermelt homokkő szolgáltatta, ebből készültek a porózus, mégis erős téglák a wekerlei házakhoz.
