Tudós családba született, és kemény csatát kellett vívnia a szüleivel, hogy a tánc neki ne csak hobbi, hanem hivatás lehessen. Duda Éva grandiózus operettek, musicalek, szabadtéri produkciók koreográfiájával robbant be, majd független társulatot alapított. Azóta eltáncolták A kis hercegtől a Faunon át még Frida Kahlo életét is, és már nemzetközi fesztiválokon is ezrek tapsolnak akrobatikus és mozgóképes elemekkel ötvözött kortárstánc-előadásaiknak.
Adjatok egy évet! Ha megtalálom magam a budapesti színházi közegben, maradok, ha nem, ígérem, hogy visszamegyek Szegedre az egyetemre.” Ilyen alkut kötött Duda Éva a szüleivel a 90-es évek végén. Érettségi után felvették bölcsésznek, sőt közgáz szakra is, de ő inkább Budapestre költözött, és elkezdett Angelus Iván kurzusára járni a Budapest Tánciskolába.
Éva tudós családból származik, édesapja idősebb Duda Ernő molekuláris biológus, édesanyja Borsodi Anna neurokémikus, mindketten az MTA doktorai, és bátyja, Ernő is a biotechnológiában tevékenykedik (a maga területén különös és különösen sikeres figura: Forbes, 2023/6). Amellett, hogy a kultúra, a zene és a képzőművészet szeretete mindig fontos volt a családnak, az, hogy Éva művészi pályát választ majd, nem volt benne a szülők elképzeléseiben. Ő azonban már akkor rámenős volt. Beleegyezett, hogy felvételizik az egyetemre, de csak azért, hogy zöld utat kapjon. Aztán rögtön a főváros felé vette az irányt.
Szerencsés egybeesés volt, hogy hosszabb szünet után éppen a következő szeptemberben indult újra koreográfus szak a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Lázba jött, elkezdett bőszen tanulni, és fel is vették. A szülők pedig szkeptikusan ugyan, de azt mondták: így, hogy lesz a lányuknak diplomája, végül is oké lehet ez a pálya.
Írta: Nagy Szabolcs Szerintünk menned kéne. Ezt nem tudod megugrani.” Ezekkel a szavakkal végződött az első startuprodeóm. A Tresorit alapítói, vezetői ültek velem egy kis tárgyalóban az első rendes irodánkban. Pár évvel a később sikeresen exitáló kiberbiztonsági startup indulása után voltunk, épp erősen küzdöttünk azért, hogy minél több üzleti ügyfélnek értékesítsünk. Ez történetesen nekem mint marketingvezetőnek lett volna […]
Írta: Nagy Szabolcs
Szerintünk menned kéne. Ezt nem tudod megugrani.” Ezekkel a szavakkal végződött az első startuprodeóm. A Tresorit alapítói, vezetői ültek velem egy kis tárgyalóban az első rendes irodánkban. Pár évvel a később sikeresen exitáló kiberbiztonsági startup indulása után voltunk, épp erősen küzdöttünk azért, hogy minél több üzleti ügyfélnek értékesítsünk. Ez történetesen nekem mint marketingvezetőnek lett volna a felelősségem. Még az egyetemről halászott el egy jóbarátom a Trezó kezdőcsapatából, együtt éltük át a piacra lépést, az első növekedési hullámot. A cégbe mi, a pár fős marketingosztag pakoltuk bele rutinszerűen a legtöbb munkaórát.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Novemberben új szerző jön!
A kezdeti sokk pillanat alatt elmúlt, majd megérkezett az önutálat. Baszki, tudtam, hogy nem vagyok elég jó. Többet kellett volna dolgoznom. A múltkor is minek pihentem vasárnap? Nem voltam elég hatékony. Gyenge vagyok. Hetekkel később, amikor a srácok már az utódot keresték (nálam tapasztaltabbat), akkor is csak az pörgött a fejemben, hogy mi gátolta meg, hogy megüthessem a csapat, a befektetők elvárásait. Miről tehet a termék? Miről a stratégia? Miről tehetnek a többiek?
Évekbe tellett, mire leesett – én voltam a hibás. Nem azért, mert túl keveset tettem bele, vagy mert nem tudtam kipréselni magamból heti plusz egy estét (fizikai képtelenség). Nem is azért, mert nem tudtam eleget (lett volna mit tanulni, de nem feltétlenül csak nekem). Azért voltam én a hibás, mert minden akadályra magamtól vártam megoldást. Ha hibázunk, csak az én felelősségem lehet. Ha meg kell oldani valamit, nekem kell. Persze ott volt a csapatom, ők is elképesztően elszántak, de ha velük, akiket szó szerint rám tukmált a vezetőség, sem tudjuk lehozni a célokat, az kizárólag azért lehet, mert valamit, valahol, valahogyan elrontottam. Pontosan ez gátolta meg, hogy belássam, egy kockázati tőkével jól ellátott, ötven–hatvan fős B2B-szoftvercég marketingjét egészen biztosan nem egy, még csak nem is három-négy ember fogja megoldani. Ahelyett, hogy vertem volna az asztalt több erőforrásért, több emberért, mindig visszaléptem az önmagamat túldimenzionáló és túlhibáztató üzemmódba. Ezzel garantáltam, hogy ha bármilyen egyéni teljesítményen túlmenő akadályba ütközünk, pofára essek. Idő kérdése volt, de megástam a síromat.
Pedig szinte minden startupsztori az egyénről szól, nem? Mark Zuckerberg. Elon Musk. Berögzült a fejekben a technológiai-üzleti-vezetői zseni képe. Itthon hatványozottan igaz – a mindennapokban, a közéletben sem túl gyakori azt mondani, hogy bocs, elcsesztem, tanultam belőle. Ez a délibáb végleg szertefoszlott, amikor a Tresoritból kiválva belevágtam a Turbine-ba két alapítótársammal, akik a rákgyógyászat és a mesterséges intelligencia területén kutatva felfedezték, hogyan lehet számítógéppel szimulálni akár rákos sejtek működését is. Én lettem az ügyvezető. Elvileg nekem kéne megmondanom, merre tovább, de se az MI-hez, se a biológiához nem én értek a legjobban.
Viszont talán mindenkinél agresszívabban kérdőjelezem meg magamat. Megtanultam változássá, cselekedetté fordítani, ami nem tetszik. Erre épült rá a már-már kényszeres őszinteség, a nyílt kommunikációra törekvés. Végül is egyszer már belebuktam, hogy senkitől sem hallottam meg, mit hibázok. Ebből a mixből nőtt ki a Turbine alapítóival elképesztően őszinte, szoros kapcsolatunk, ami sokszor vitás is, cserébe bármit ki lehet tenni az asztalra. Néha még most is túl későn tesszük ezt meg, de legalább meg tudjuk tenni.
Nem mintha mágikusan eltűntek volna az évtizedes berögződéseim. Megpróbálhatom ebben az új közegben is magamra vállalni a felelősséget, de alapítótársaim nélkül tapodtat se tudok mozdulni. Kénytelen voltam belátni: én lehetek a növekedésünk egyik legnagyobb akadálya, főleg ahogy évről évre nőtt a csapat és a befektetők bizalma – 15 milliárd forint tőke formájában. Azzal akadályozhatom, ha megismétlem korábbi hibáimat ahelyett, hogy építkeznék rájuk, és nyíltan, őszintén beszélnék arról, hogy mivel küzdök, mit kéne jobban csinálnom. Legalább azért, hogy mások is lépni merjenek.
Pedig épp startupsztoriknál veszélyes, ha beleborulsz a kultuszodba. Mindennap, minden héten, évről évre újraíródik a munkaköröd. Ha nem vallod be, amikor hibázol, ha nem hallod meg, amikor mások mondják, mit csinálhatnál másképp, kevés esélyed van megváltoztatni a világot.
A szerző a Turbine gyógyszerkutató startup egyik alapítója és vezérigazgatója.
A 2024/25-ös Forgó-csapat eddigi tagja: Árvai Eszter.
Lecsengett az inflációs állampapír-mánia, a két számjegyű kamatoknak reszeltek, de továbbra is infláció feletti hozamot kínálnak a kockázatmentes kötvények. Melyik a legjobb, milyen alapon válasszunk?
Jeremy Clarkson autós műsorvezető simán a világ legjobb útjának nevezte a transzfogarasi utat, amivel tudnék vitatkozni, de mondott már nagyobb hülyeséget is. (A klímaváltozásról például azt: „Mi a baj vele? Ha el is vesztjük Hollandiát, vannak más helyek, ahol lehet nyaralni.”) Abban viszont igaza van, hogy egészen elképesztő látvány, és bizonyos szögekből nézve tényleg páratlan. Kedvencem, amikor a léghűtéses […]
Van két varázsszó, amivel a semmi közepén a luxus luxusába jutsz, ahol aztán nincs más dolgod, mint hagynod, hogy elvarázsoljon a minden. Pár nap a Seychelle-szigeteki lapos Plattén, ahol a recepciós elejtette a füzetét, a diónyi rákok eliszkoltak előlünk, és időnként több száz teknős bukkan fel a tojásaival.
Jánosdeák Attilának egyetlen munkahelye volt, amióta megkapta a közgazdászdiplomáját. Ma az Eli Lilly gyógyszeróriás legfontosabb európai központjának pénzügyi igazgatója. A cég árfolyama valósággal felrobbant az elmúlt években, hála az új, elhízás ellen is hatékony gyógyszerüknek.
