A hormonális betegségek világszerte népbetegséggé váltak. Mit tehetünk, ha a hormonrendszerünk működését felborító anyagok a méhlepénytől az elviteles műanyag dobozokon át a csapból kiengedett ivóvízben, de még a levegőben is ott vannak? Márkus Zsolttal és Tűű Lászlóval, az Endocare Kft. társtulajdonosaival beszélgettünk az endokrin környezetszennyezésről és a meddő párok esélyeiről.
„Ez nem olyan, mint a füstölő kémény vagy a habzó patak, amit látunk és érzünk. Ezek nanométeres tartományban szennyező molekulák. Még mérni is nehéz őket, nemhogy elmagyarázni” – mondja Márkus Zsolt, az Endocare endokrinológiai központ társtulajdonosa és a Jemefy Technologies cégcsoport (Veresi paradicsom, Dymex, Cleanme.life) alapítója a hormonrendszerünket megzavaró anyagokról.
Az úgynevezett endokrin diszruptorok többféleképpen is becsapják a bonyolult hormonrendszert. Működésbe hozhatnak hormonreceptorokat, máskor blokkolni tudják bizonyos hormonok hatását, vagy csapdába ejtik a hormont, esetleg valamilyen kötő- és szállítófehérjén változtatják meg a helyzetét.
Eddig körülbelül ezerötszáz endokrin diszruptort fedeztek fel, de számuk a kutatások előrehaladásával egyre nő. Vannak ismertebbek, például egyes régi növényvédőszerek, műanyagadalékok (a korábban gyermekjátékokban is használt lágyítók, a ftalátok, valamint a biszfenol), de a mikro- (öt milliméternél kisebb) és ennek további bomlásából származó nanoműanyagok legalább ennyire ártalmasak. Utóbbiak önmagukban is képesek bevinni a szervezetbe bizonyos vegyületeket.
A biszfenol hiába endokrin diszruptor, sőt rákkeltő is, mégis tízéves huzavona volt, mire a műanyaggyártásban gyakran használt verzióját, a biszfenol A-t (BPA) kitiltották a játékokból és a cumisüvegekből. Egyéb termékekben ma is ott van. A kozmetikumok és a tisztítószerek is tele vannak diszruptorokkal (ilyenek az arckrémben a parabének), és a műanyag csomagolások is. Az Egyesült Államokban sokat cikkeznek a „tartós szerves szennyezőnek”, „örökvegyszernek” (persistent organic pollutants, forever chemicals) bélyegzett perfluor- és polifluor-akril-származékokról (PFAS). Ezek az USA vezetékes ivóvízkészletének hatvan százalékában kimutathatók, az emberi szervezetben (és a környezetben) tartósan megmaradnak, és számos egészségügyi problémát okoznak.
Reggelente a munkahelyemre érve, a recepciónál szép, színes fal fogadott. Rajta nyolc gondosan megfogalmazott érték mondta el, miért lesz itt jó nekem. Nem mondom, hogy mindegyiknél megdobbant a szívem, de volt köztük egy kedvencem. Itt a harmadik Forgó-csapat! Szeptembertől új négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át. Nem azért, mert jó voltam benne, sokkal inkább, mert […]
Reggelente a munkahelyemre érve, a recepciónál szép, színes fal fogadott. Rajta nyolc gondosan megfogalmazott érték mondta el, miért lesz itt jó nekem. Nem mondom, hogy mindegyiknél megdobbant a szívem, de volt köztük egy kedvencem.
Itt a harmadik Forgó-csapat! Szeptembertől új négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át.
Nem azért, mert jó voltam benne, sokkal inkább, mert nem. Pedig nagyon vágytam rá. „Merj különbözni”, hirdette. Leírás is volt hozzá, de nekem makacsul azt jelentette, hogy ne féljek. Kérdőjelezzek meg dolgokat, mondjam el a véleményem, gyomorgörcs nélkül. Pontosabban ennek ellenére is. Nehéz kanyar volt, nem így nőttem fel, nem ezt láttam magam körül. Vajon hány vezető küzdhet ugyanezzel?
Nagyot fordult a világ, amikor egy nagyobb terület vezetőjeként nemcsak több feladatért, de jóval több emberért lettem felelős. Hamar jött a jelzés, hogy itt a perfekcionizmus, a biztosra menés, a megfelelési kényszer nem játszik. Vagy csak olyan kompromisszumok árán, amilyeneket az én gyomrom már nem vesz be. Muszáj volt hát beleállni és jobban hinni magamban. Hiszen félelemből nem lehet vezetni.
De embereket motiválni sem. Nem működik, mert olyan súlyos mellékhatása van a kreativitásra, az őszinteségre, a problémamegoldásra vagy akár a kritikus gondolkodásra, amit egyetlen cég sem engedhet ma meg magának. Jó vezetőnek lenni sohasem volt sétagalopp, de ma nehezebbnek tűnik, mint valaha. Egyenes út a kiégéshez, ha valaki csak úgy sodródik az árral. Egyre növekvő nyomás alatt kell kevesebből többet elérniük, hozni a célokat, biztosítani az innovációt, motiválni a (helyi, virtuális és hibrid) csapataikat. Úgy, hogy közben teret adnak az egyéni véleményeknek, erősítik a sokszínűséget, befogadó környezetet teremtenek, és növelik a munkatársak elkötelezettségét. Rugalmasan, coacholva, fáradhatatlanul. Vajon hogy marad erejük a mai vezetőknek a fenti elváráscunami mellett gondolkodni, akár még újítani is? Megkérdőjelezni, egyet nem érteni, új megoldásokat javasolni? Időt szánni a csapataikra? Kevés ilyet látok, pedig fontos lenne. Nemcsak azért, mert emberibb környezetben jobb dolgozni, de azért is – tetszik vagy sem –, mert a tudásalapú gazdaságban jobban függünk csapatainktól, mint valaha. A csend sokba kerül.
Nincsenek jó passzban a vezetők, pedig a fejlesztésükben nincs hiány. Annak ellenére, hogy elképesztő pénzt, 366 milliárd dollárt ölünk globális szinten a képzésükbe (igen, nem ütöttem mellé, kb. Chile teljes GDP-jét!), a vezetők még mindig nem érzik magukat elkötelezettnek. Hetven százalék túlhajszoltnak, alulértékeltnek gondolja magát, nyolcvan százalék azt állítja, hogy nem produktív feladatokkal tölti az idejét, és riasztó, hogy kétharmad azt kívánja, bárcsak ne kellene emberekkel foglalkoznia. Ha ők így éreznek, hogyan éreznek vajon azok, akiket vezetnek?
Mit tudnak azok a vezetők, akiknek mégis megy? Egy 366 milliárd dolláros problémát nem lehet négyezer karakterben megoldani, biztos, hogy nem egyváltozós az egyenlet. Szívesen írnám, hogy majd jobb lesz, vagy hogy legalább az eszement tempó mérséklődik. De nem hiszem. Legfeljebb mi, vezetők tudunk tudatosan lassítani. Több nemet mondani, a telefont lenémítani, jobban fókuszálni, változtatni. Merni máshogyan csinálni.
Egyre többször jön szembe a slow productivity fogalma. Oximoronnak hangzik – lehet a lassú gyors? Ez a koncepció megkérdőjelezi azt a vállalati kultúrát, ahol a látszólagos elfoglaltság felülírja az értelmes, mély, koncentrált munkát, ahol a mindenre igent mondás a dicsőség jelképe, és ahol a hatékonyság mércéje a minőség helyett a mennyiség. Koncentrált figyelem, tudatos tempó, a minőség iránti megszállottság jellemzi, és eszköztárával talán egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy visszanyerjük az időnket. Ezáltal talán az embereinkkel való kapcsolódásra is több idő jut.
A tények azt mutatják, hogy a régi módszerekkel nem megy, a vezetők – és beosztottjaik – jobban szenvednek, mint valaha. Talán tényleg itt az ideje, hogy egy jóval tudatosabb vezetés irányába váltsunk. Ahol a kevesebb több, és a lassú valóban lehet gyors.
A szerző szervezetfejlesztő, nemzetközi MindGym-facilitátor, korábbi IKEA-felsővezető.
Induljon a 2024/25-ös etap, októberben jön a következő szerző!
Béres Csepp és gumivitamin, lócitrom és családi alkotmány, veszteségek és napelem-beruházás. Interjú apával és fiával egy magyar családi cég
második generációváltásáról.
Három év alatt két–háromszáz százalékkal is drágultak egyes egészségbiztosítási csomagok, ami mindennél jobban mutatja, hogy sokkal többen és sokkal többet használják őket. Friss összehasonlításunk új szereplőkkel, új árakkal, aktuális trükkökkel és egy szuperjúzer élményeivel.
Tomáš Čupr szerint életének fő műve a Rohlik. Nem is jár már boltba – jó, néha, ha Spanyolországból dolgozik. Tíz év alatt építette fel ötországos internetes bevásárlóbirodalmát tizenhétezer termékkel, és valami olyasmit is árul, amit a hagyományos üzletek nem igazán tudnak: időt.
Magyar webshopjuk, a Kifli.hu pár év alatt lett a legforgalmasabb online szupermarket Magyarországon, love brand lett a kiflis furgonokból és papírszatyrokból. A piacon bőven van tér a fejlődésre, cserébe komoly emberi áldozatokat követel a brutális terep.
A Rohlik kőkemény munkahely, a rendkívüli eredményekhez gigászi elvárások társulnak. Az alapító-ügyvezető szerint ha a cégnek annyi, mindenki szomorú marad a végén, ő pedig háborúsból békeidős főnökké szeretne válni. Az e-kereskedelem régiós fellegváráig, Prágáig mentem, hogy a bázisukon tegyem fel a harmincharmadik leggazdagabb cseh milliárdosnak a kemény kérdéseket is, legyen szó alkoholizmusról vagy toxikus munkakörnyezetről.
