Gyönyörűen megalkotott ékszerszerű kis ételek egy nyolcszáz éves kovácsműhelyben.
Amikor az ember meglátja, mit jelent Simon Rogannak a farm-to-table, akkor alaposan elgondolkozik, mennyire gondolja komolyan a többi étterem a témát. A festői angol Tóvidék (Lake District) talán legszebb kisvárosában, Cartmelben levő három Michelin-csillagos étterem ugyanis sokakkal ellentétben nem csak lózungok szintjén törekszik az önellátásra. Olyan farm tartozik hozzá a város szélén, hogy abból talán az egész falut el lehetne látni, ráadásul még egy kis egyszerű étterem is működik benne, ahol kifejezetten egyszerű stílusú, de meglepően kiváló ebédet készítenek, életem marhaoldalasán túl természetesen a kert terméseiből szinte kizárólag.
Aztán este belépek a 13. századi(!) kovácsműhelyből kialakított étterembe, kicsit még aggódom, hogy a gazdag ebéd miatt nem lesz étvágyam, de sorban jönnek a gyönyörűen megalkotott, ékszerszerű kis ételek. Cizelláltságuk ellenére is tökéletesen passzolnak esztétikailag a rusztikus környezetbe. A luxuséttermek „kötelező” alapanyagai, mint a kaviár, itt is szerephez jutnak, de messze nem az övék az igazi rivaldafény, hanem a rengeget zöldségé. Retek, lestyán, répa, medvehagyma, hajdina, futóbab kísérik a többségükben szintén a környéken nevelkedő prémium húsokat.
A séf gyönyörűen áthidalja az elegáns stílus és a vidéki életmód között feszülő ellentétet, a csirkezsír, a velős csont, a belsőségek tökéletesen illeszkednek a filozófiába és az ízharmóniába, a tizenhat fogás egy pillanatra sem hagyja ellankadni a vendég figyelmét. Változatos, izgalmas, a séf személyiségéhez és a hely szelleméhez méltó, nagy előadás ez, anélkül, hogy a legendás brit humorról és lazaságról le kellene mondani.
Reggelente a munkahelyemre érve, a recepciónál szép, színes fal fogadott. Rajta nyolc gondosan megfogalmazott érték mondta el, miért lesz itt jó nekem. Nem mondom, hogy mindegyiknél megdobbant a szívem, de volt köztük egy kedvencem. Itt a harmadik Forgó-csapat! Szeptembertől új négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át. Nem azért, mert jó voltam benne, sokkal inkább, mert […]
Reggelente a munkahelyemre érve, a recepciónál szép, színes fal fogadott. Rajta nyolc gondosan megfogalmazott érték mondta el, miért lesz itt jó nekem. Nem mondom, hogy mindegyiknél megdobbant a szívem, de volt köztük egy kedvencem.
Itt a harmadik Forgó-csapat! Szeptembertől új négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon egy éven át.
Nem azért, mert jó voltam benne, sokkal inkább, mert nem. Pedig nagyon vágytam rá. „Merj különbözni”, hirdette. Leírás is volt hozzá, de nekem makacsul azt jelentette, hogy ne féljek. Kérdőjelezzek meg dolgokat, mondjam el a véleményem, gyomorgörcs nélkül. Pontosabban ennek ellenére is. Nehéz kanyar volt, nem így nőttem fel, nem ezt láttam magam körül. Vajon hány vezető küzdhet ugyanezzel?
Nagyot fordult a világ, amikor egy nagyobb terület vezetőjeként nemcsak több feladatért, de jóval több emberért lettem felelős. Hamar jött a jelzés, hogy itt a perfekcionizmus, a biztosra menés, a megfelelési kényszer nem játszik. Vagy csak olyan kompromisszumok árán, amilyeneket az én gyomrom már nem vesz be. Muszáj volt hát beleállni és jobban hinni magamban. Hiszen félelemből nem lehet vezetni.
De embereket motiválni sem. Nem működik, mert olyan súlyos mellékhatása van a kreativitásra, az őszinteségre, a problémamegoldásra vagy akár a kritikus gondolkodásra, amit egyetlen cég sem engedhet ma meg magának. Jó vezetőnek lenni sohasem volt sétagalopp, de ma nehezebbnek tűnik, mint valaha. Egyenes út a kiégéshez, ha valaki csak úgy sodródik az árral. Egyre növekvő nyomás alatt kell kevesebből többet elérniük, hozni a célokat, biztosítani az innovációt, motiválni a (helyi, virtuális és hibrid) csapataikat. Úgy, hogy közben teret adnak az egyéni véleményeknek, erősítik a sokszínűséget, befogadó környezetet teremtenek, és növelik a munkatársak elkötelezettségét. Rugalmasan, coacholva, fáradhatatlanul. Vajon hogy marad erejük a mai vezetőknek a fenti elváráscunami mellett gondolkodni, akár még újítani is? Megkérdőjelezni, egyet nem érteni, új megoldásokat javasolni? Időt szánni a csapataikra? Kevés ilyet látok, pedig fontos lenne. Nemcsak azért, mert emberibb környezetben jobb dolgozni, de azért is – tetszik vagy sem –, mert a tudásalapú gazdaságban jobban függünk csapatainktól, mint valaha. A csend sokba kerül.
Nincsenek jó passzban a vezetők, pedig a fejlesztésükben nincs hiány. Annak ellenére, hogy elképesztő pénzt, 366 milliárd dollárt ölünk globális szinten a képzésükbe (igen, nem ütöttem mellé, kb. Chile teljes GDP-jét!), a vezetők még mindig nem érzik magukat elkötelezettnek. Hetven százalék túlhajszoltnak, alulértékeltnek gondolja magát, nyolcvan százalék azt állítja, hogy nem produktív feladatokkal tölti az idejét, és riasztó, hogy kétharmad azt kívánja, bárcsak ne kellene emberekkel foglalkoznia. Ha ők így éreznek, hogyan éreznek vajon azok, akiket vezetnek?
Mit tudnak azok a vezetők, akiknek mégis megy? Egy 366 milliárd dolláros problémát nem lehet négyezer karakterben megoldani, biztos, hogy nem egyváltozós az egyenlet. Szívesen írnám, hogy majd jobb lesz, vagy hogy legalább az eszement tempó mérséklődik. De nem hiszem. Legfeljebb mi, vezetők tudunk tudatosan lassítani. Több nemet mondani, a telefont lenémítani, jobban fókuszálni, változtatni. Merni máshogyan csinálni.
Egyre többször jön szembe a slow productivity fogalma. Oximoronnak hangzik – lehet a lassú gyors? Ez a koncepció megkérdőjelezi azt a vállalati kultúrát, ahol a látszólagos elfoglaltság felülírja az értelmes, mély, koncentrált munkát, ahol a mindenre igent mondás a dicsőség jelképe, és ahol a hatékonyság mércéje a minőség helyett a mennyiség. Koncentrált figyelem, tudatos tempó, a minőség iránti megszállottság jellemzi, és eszköztárával talán egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy visszanyerjük az időnket. Ezáltal talán az embereinkkel való kapcsolódásra is több idő jut.
A tények azt mutatják, hogy a régi módszerekkel nem megy, a vezetők – és beosztottjaik – jobban szenvednek, mint valaha. Talán tényleg itt az ideje, hogy egy jóval tudatosabb vezetés irányába váltsunk. Ahol a kevesebb több, és a lassú valóban lehet gyors.
A szerző szervezetfejlesztő, nemzetközi MindGym-facilitátor, korábbi IKEA-felsővezető.
Induljon a 2024/25-ös etap, októberben jön a következő szerző!
A folytonosságban, a hagyományok őrzésében és a világ változásaihoz való éber igazodásban hisz Parragh László. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke a helyi vállalkozókkal való közvetlen kapcsolattartásban, a vállalkozásfejlesztés „házhoz vitelében” látja a kis- és középvállalkozások erősítésének, versenyképességük növelésének zálogát. Az elnök a területi kamarák, a helyi közösségek aktivitását mint értéket a jövőben még […]
Suri Szilvi lovaglással töltötte gyerekkorában a nyarakat, később egy karrierváltás után lett lovasterapeuta. Megalapította a Zabszalma Lovasterápia-központot, ahol sokféle fejlődési zavart kezelnek eredményesen. Olyan gyerekeknek is segítenek, akiknek a szülei a foglalkozásokat
nem tudnák finanszírozni.
Három év alatt két–háromszáz százalékkal is drágultak egyes egészségbiztosítási csomagok, ami mindennél jobban mutatja, hogy sokkal többen és sokkal többet használják őket. Friss összehasonlításunk új szereplőkkel, új árakkal, aktuális trükkökkel és egy szuperjúzer élményeivel.
