Magánpraxis, üzletek, szabadalmak, dollármilliók. Miért akart az amerikai álomból Magyarországra visszajönni, idehozni az autógyűjteményét, és múzeumot nyitni?
A globalizált világban majdnem mindegy, hol él az ember. Egy kivétellel. Ez az egyetlen része a világnak, ahol lehet magyarul beszélni. Valakinek ez nem számít, de nekem felemelő. Ez a nyelvem, beszélem, művelem – képzelje, verseket is írok! Ráadásul abban a korban vagyok, amikor az ember már szeret beszélgetni.

A magyar társadalommal való kapcsolat volt a fontos a Kaáli Intézet megalapításakor is?
Amerikai sikereimen felbuzdulva és az Amerikát megjárt ösztöndíjasaim inspirálására jött az ötlet, hogy érdemes lenne a külföldön már bevált ambuláns lombikbébiprogramot Magyarországon is meghonosítani. 1992-ben megalapítottuk a Kaáli Intézetet, azóta harmincezer magyar gyermekkel gyarapítottuk a családokat és nemzetünket. Akkoriban sűrűn megfordultam itt, élveztem a rendszerváltás utáni felszabadult légkört.

A Kaáli Intézet – bár akkor még 90 ezer forintot kellett fizetni az eljárásért – nem térült meg rögtön. Ez okozott konfliktust a befektetőkkel?
A befektetőtársak kizárólag a gyors profitban és meggazdagodásban voltak érdekeltek. Én tapasztalatból tudtam, hogy egy egészségügyi intézmény és egy komoly orvosi praxis kiépítéséhez idő kell. Ők féltek, hogy elvesztik a befektetésüket, ezért inkább eladták nekem. Más szemlélet uralkodott Magyarországon, mint amit én amerikai állampolgárként és vállalkozóként ismertem.

Amikor például létrehoztuk az Istenhegyi úti intézetet, azzal szembesültem, hogy az alkalmazottak kiosztották a parkolóhelyeket maguk között. Volt az épület előtt tizenegynéhány parkoló, ők meg eldöntötték, hogy a főorvos középen, az alorvos mellette, és így tovább. Rögtön mondtam, hogy ez így nem lesz jó, itt nem lehet parkolni. Kérdezték, hogy miért, nekem kell a hely? Dehogy kell, mondtam. Akkor ki fog itt parkolni? A beteg, aki kijön a műtőből. De ők hova parkoljanak? Az utcára, vagy járjanak tömegközlekedéssel!

És elfogadták?
Nem volt más választásuk. Évekig tanítottam az orvosaimnak, hogy ne azzal foglalkozzanak, mi a jó nekik, hanem azzal, hogy mi a jó a pácienseiknek. Nagy küzdelmet folytattunk, hogy ne csak az jusson hozzá a lombikellátáshoz, akinek van rá pénze. Ez költséges eljárás. Sikerült kiharcolni néhány száz eset finanszírozását. Néhány év után már a Kaáli Intézet végezte a hazai lombikbébi-kezelések túlnyomó többségét, hozzátenném, nagy sikerrel. És az állami rendszer csak úgy tudott velünk lépést tartani, ha ugyanazt csinálta, amit mi, szemléletben, színvonalban, szolgáltatásban. Régiós hírnévre tettünk szert.

Dörgicsén megalapította a Kaáli Autó-Motor Múzeumot, ami a hét minden napján nyitva van, de regisztrálni kell a tárlatvezetésre. Kaáli Nagy Géza portréját olvasd el a Forbes.hu-n!

A 2010-ben hatalomra kerülők mégsem szívelték.
Eleinte vallási okokra hivatkozva kaptunk kritikát, miszerint Isten akaratát írjuk felül, majd az embriók megsemmisítése körül alakult politikai vihar. Miután a kormány a demográfiai célkitűzéseket megfogalmazta, 2017 májusában nyílt levélben tájékoztattam a miniszterelnököt, hogy a lombikbébi-kezelések korlátlan finanszírozásával a kétezer körüli éves szülésszámot gyorsan három és fél ezerre tudnánk emelni.

Akkor már tudta, hogy nem önnel tervezi a kormány megemelni a lombikos születésszámot?
Voltak információim, ez természetes. Levontam a következtetéseket, például abból is, amikor még jóval az államosítás előtt a parlamentben volt Rétvári Bencének egy felszólalása, amiben kijelentette, hogy külföldi tulajdonos nem lehet egy lombikbébicentrumban, mert a nyereség kivándorol az országból. Papíron is hazaköltöztem Magyarországra. Erre kisütötték, hogy már magyar tulajdonosa sem lehet egy lombikcentrumnak, csak állami kézben lehet. Akkor már tudtam, hogy ennyi volt.

Mivel győzték meg, hogy adja el az intézeteket?
Már nem ért meglepetésként, amikor behívtak az Emberi Erőforrások Minisztériumába. Tizenöt hivatalnok ült velem szemben, és közölték, hogy az állam szeretné megvásárolni intézeteimet. Piaci árat ajánlottak. Hogy mivel győztek meg? Mindvégig azt ígérték, hogy Európa legszínvonalasabb meddőségkezelési rendszerét hozzák létre, teletömik pénzzel, és a betegeknek jobb lesz. Hát a betegeknek nem lett jobb. Én viszont a vételárat, annak rendje és módja szerint, azonnal dollárra váltottam, és visszautaltam az Egyesült Államokba, ahonnan az eredeti befektetés jött.

Üzenetértékű, hiszen elvileg a nyereség kivándorlása volt a gondjuk a Kaáli Intézet tulajdonviszonyaival.
Ha helyettem a magyar állam fektette volna be a vételárat amerikai dollárban, az árfolyamváltozás miatt a profit az államnál maradt volna. Az eladás napján, 2019. december 19-én, Novák Katalin tartott egy sajtótájékoztatót, és kijelentette: az emberi élet nem üzlet. És mi történt azóta?

Ötmilliárdos bevételűre duzzasztották fel az államosított intézeteket. Tavaly egymilliárdos hasznuk volt, idén könnyen lehet kettő, plusz a közbeszerzések és egyebek. Úgy tűnik, az emberi élet mégiscsak üzlet egyeseknek, különösen, ha közpénzből finanszírozzák. És a meddő párok húzták a rövidebbet. Nem születik meg minden kívánt gyermek, az ellátás kevésbé betegcentrikus.

És kik lesznek azok az egyesek?
Erről csak személyes véleményem van. Az államosítás után, első lépésként Novák Katalin akkori családügyi államtitkár odatette főlombikosnak, a Humánreprodukciós Igazgatóság élére a sógornőjét. Aki azóta is ott van, és szerényebb szakértelemmel próbál vezetni olyanokat, akik egytől egyig komolyabb szakemberek nála. Előbb-utóbb valahol privatizálódni fog a rendszer. Még az is lehet, hogy az egész a Novák családnál köt ki az Aranyklinika részeként, vagy valamilyen hasonló konstrukcióban.

Hogy lehet, hogy az elvileg társadalombiztosítottá tett meddőségi ellátást végző centrumok bevétele megsokszorozódott, a sikeres reprodukciók száma viszont nem?
Nekem is ez a kérdésem. Mert Vesztergom Dóra, azaz a sógornő a korlátlan finanszírozás ötödik évében, idén február 3-án azt nyilatkozta: Magyarországon évente 1800–2000 gyermek születik a lombik segítségével. Akkor mire költötték ezt a töméntelen pénzt? Hol van az államosítás kézzelfogható eredménye?

Mi hajtja ennyire? Miért írja a nyílt leveleket, közleményeket a témában?
Egész életemben azon fáradoztam, hogy a betegeknek jobb legyen. Más motivációm nincs. Rendkívül zavaró, hogy évek, évtizedek munkáját, erőfeszítéseit és jó szándékát tönkreteszik. Nagyon sokan jönnek hozzám, segítséget kérnek – a szakmából és az érintett párok köréből is.
Volt itt néhány napja egy beteg, panaszkodott, hogy az államosított rendszerbe be sem jut addig, amíg a nőgyógyász magánrendelésére el nem megy. A képébe vágták, hogy nincs beszélgetés addig lombikról, amíg a magánrendelőben ott nem hagy jó pár százezer forintot. Nekem ettől felfordul a gyomrom. Ha már államosították a rendszert, akkor talán elvárás lenne, hogy ellenőrizzék is, mi történik benne! Sajnos, a meddő betegek érdekeit senki sem képviseli.

De ha nem ez történik, akkor miért kellett az államnak annyira az intézményhálózat?
Lehet, hogy a kormánynak a gyerekszám emelése volt a főcél, de a kinevezett állami bürokraták intézkedései ellentétesek a szülésszám emelésével. Rossz döntéseket hoznak. Nem építkeznek, nem növelnek kapacitást, nincs utánpótlás-nevelés, nincs mozgásterük a szakembereknek. A reprodukciós centrumokat kötelezték például az inszeminációk elvégzésére is. Ez a centrumoktól elviszi az időt, a helyet és a kapacitást, így az érdemi eljárások száma és minősége szenved csorbát.

Közpénzből finanszírozzák a lombikeljárást a 42 év feletti nőknél is, ahol a siker esélye már rendkívül alacsony. A 40 és 45 év közötti korosztály ellátása a kapacitások körülbelül 35 százalékát elveszi, pedig ebből nem lesz gyerek. Ahhoz legelőször is az kellene, hogy engedélyezzék a petesejt-adományozást, amit – nyilván ideológiai okokból – nem tesznek meg. Így az esélytelenek elveszik a helyet az esélyesektől, akik be sem jutnak, ha pedig bejutnak, a futószalagon nem úgy kezelik őket, ahogy illene.

A harmadik: ha mennyiségre van finanszírozva az orvos – azaz úgy, hogy minél többet csinálsz, annál többet keresel –, az a minőség rovására megy. Főként, ha az eredményesség nem feltétele a finanszírozásnak. Ezt a rendszert most senki sem érzi magáénak, hiányzik a tulajdonosi szemlélet.

Újra privatizálni kellene az intézményeket?
Ezt nem mondtam, és én valószínűleg már nem is venném vissza akkor sem, ha lehetne. Viszont én nem függök senkitől úgy, mint mások a szakmában, ezért nyugodtan kimondhatom, milyen problémákat látok a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Az államnak rossz, mert rengeteget fizet eredmény nélkül, a betegnek rossz, mert nem esik teherbe. Ez csak az orvosnak lenne jó, ha nem lenne túlterhelve és döntéseiben korlátozva. Így a mostani felállás csak az intézeteknek lehet jó, vagy annak, aki onnan hasznot húz.

De akkor mi a megoldás?
Rendbe lehetne hozni, aránylag könnyen. A siker­alapú finanszírozás, a következetes feltételrendszer és egy megfelelően ellenőrzött és fejlesztett intézményhálózat nem lenne kudarcra ítélve. Kellene egy olyan kormánybiztos, tehát hatalommal rendelkező ember, aki szakértője a területnek. Olyan, akit komolyan vesznek a szakmában.

A miniszterelnököt idézem: „Az a jó, ha az állam nem gazdálkodik, hanem, ha meg is van a tulajdon, ami fontos, akkor bevon olyan profikat, akik értenek ehhez a dologhoz.” Az elmúlt évek szomorú tapasztalatai azt igazolják, hogy ezt kellene megvalósítani. Ide egy profi kellene, hogy minden vágyott gyermek megszülessen.