Fehér Tamás minden túlzás nélkül fogalom az órarajongók között, művei milliárdosok nappaliját vagy dolgozószobáját díszítik. Van olyan rajza, aminek eredeti példányáért 16 ezer svájci frankot fizettek egy árverésen, egy másikat a Schumacher család őriz.

Leülünk a nappaliban az asztalhoz, és hirtelen úgy érzem magam, mintha egy sokat látott sorozat díszletei közé kerültem volna. Nem véletlenül ismerős a hely, itt készülnek az Instagramjára feltöltött fotók, ahogy éppen dolgozik. Tamás Darkside of the Watch néven rajzol órákat, egészen nagy, jellemzően B1-es, azaz 70,7 × 100 centiméteres méretben. Az eredeti rajzok három- és ötezer dollár (1,1–2 millió forint) közötti áron mozognak, az ezekből készült nyomatok mérettől függően két–háromszáz dollár körül mennek el.

Tamás az Instagramon lett híres, de most senki se a Kim Kardashian vagy Kylie Jenner vonalra gondoljon, ő a rajzait rakta ki napló jelleggel. 2019-ben az Instagram még nem marketingfelületként működött, és az algoritmus is más szempontok mentén emelt fel egy-egy képet. Ha jó tartalom került ki, tudott robbanni, és Tamás rajzai azonnal robbantak.

A másodiknál már jöttek a gratulációk különböző órás oldalaktól, a harmadikra pedig két nap alatt megjött az első vevő, rácáfolva a Tamás gyerekkorában hallottakra. „Festőművész akartam lenni, ki tudja miért, és akkor mindig mondták, hogy Magyarországon ebből képtelenség megélni.”
A rajzai a pontosságuk és részletgazdagságuk mellett egyedi stílusukkal ütnek ekkorát. Elképesztően kidolgozottak és realisztikusak, az arányok, a fények, minden egészen fotószerű, ráadásul mindezt hatalmasra felnagyítva látjuk. Mégis látszódik rajtuk, hogy rajzok, ez a kettősség becsapja a szemet, és megcsavarja az agyat.

Stílusának másik fontos eleme, hogy mindig feldobja valamivel a kompozíciót. Például olyan környezetbe teszi az órákat, ami kiemeli valamelyik tulajdonságukat, kontextusba helyezi őket, vagy valahogyan reflektál a történetükre. Időnként megnyitja a számlapot, hogy látszódjon a szerkezet, kockás zászlót terít köré, vagy éppen egy törött üveg szilánkjai közé teszi az órát, ahogyan a – piros-kék lünetta miatt – Pepsi becenevű Rolex GMT Masterrel tette. Ehhez egy üdítősüveg-gyűjtőtől vásárolt egy régi pepsis üveget, összetörte, majd elrendezte a szilánkokat a rajzhoz. Ebben a rajzában egyébként van egy apró geg is, ugyanis az üdítő címkéje magyar – aranyos poén, ha a kép egy hongkongi iroda vagy egy melbourne-i nappali faláról néz le a tulajdonosára.

Tamás minden túlzás nélkül fogalom az órás világ csúcsán ülő gyűjtők között, ezt a különleges státuszát Bredán Dávid, az aBlogtoWatch (a legnagyobb független, angol nyelvű órás blog) szerzője magyarázta el nekem. Szupergazdag megrendelői az órákat jellemzően a széfnek vásárolják, a hozzájuk kerülő egyedi vagy nagyon ritka példányok elvétve kerülnek csak csuklóra. Rajzai viszont kint vannak a falukon, tulajdonosuk mindennap látja őket, vagyis hiába az óra a drágább, a képekkel van szorosabb kapcsolatuk. „Ezeknek az embereknek mindenük megvan, bármit kirakhatnának a falra – mondja Dávid. – És ezek a műértők az ő képeit választják.”

Ott volt előtte egy Navitimer
Noha Tamás órák között nőtt fel, apja aranyművesmester és órás, a rajzolás volt előbb, már gyerekkorában meghatározta az életét. Újszilváson nőtt fel, falusias környezetben, internet nélkül. Ha valami érdekelte, megpróbálta lerajzolni.

„Ha láttam egy filmben egy autót, megpróbáltam lerajzolni. Innen indult az egész.” Később több tanár is foglalkozott vele. Cegléd közelsége ebből a szempontból szerencsés volt, a gimnáziumban volt rajzfakultáció, mellette külön tanárhoz is járt. Mindig a realisztikus rajzok érdekelték, hogyan lehet valamit úgy papírra vetni, hogy az ne rajznak tűnjön, és becsapja a néző szemét.

Az órák csak később keltették fel az érdeklődését, ezen a téren a személyes Pál apostoli pillanata az Andrássy úton jött el. Benézett a Breitling butik kirakatába, és ott volt előtte egy Navitimer. Úgy érezte, megállt körülötte az idő, az óra számlapja egészen elvarázsolta. A sok részlet, a számok és regiszterek egy repülős műszer benyomását keltették.

Egy luxusóra megvásárlása neki akkor még elérhetetlen volt, ilyesmit legfeljebb apja ügyfeleinek csuklóján láthatott, ezért a gyerekkori élményekhez visszanyúlva lerajzolta, hogy megismerje az óra apró részleteit. Mai munkáihoz képest még kicsiben, A3-as méretben tette, és utólag visszagondolva ezzel az órával a lehető legmélyebb vízbe ugrott.

„Ezt lerajzolni tragédia, most szerintem nem vállalnám el” – emlékszik vissza. A legnehezebbek ugyanis a gépies ismétlődések, sorminták és a feliratok, százszor valamit tökéletesen ugyanúgy megrajzolni az igazán strapás. („Írj le egymás után öt R betűt úgy, hogy teljesen egyformák legyenek” – illusztrálja egyszerű példával.) Navitimeren különösen sok szabályos ismétlődés van, körök, rovátkák, vonalak, és mindnek tökéletesnek kell lennie. A másik hasonlóan trükkös feladat a fekete számlap. A fehéret százszor könnyebb megrajzolni, mint a feketén a világos részeket kihagyni.

Egy-egy eredeti kép árát ezért nem az óra értéke határozza meg, hanem a feladat nehézsége. Tamás egy Patek Philippe Nautilus lerajzolásáért nem azért kér el többet, mert sokba kerül, hanem mert rengeteg munka van a csíkozott számlapjával. Húsz–harminc letörést kell egymás után kifogástalanul egyformára rajzolni. „Ha ránézel, ez egy egyszerű, letisztult, finom vonalú óra. De hogy a számlap sávozása, az összes letörés pontosan egyforma legyen, az nagyon nehéz.”

Várólista van
A Breitling Navitimer után második rajza egy Omega Speedmaster volt, ezzel indult az Instagramja is, a harmadik már szinte azonnal el is kelt, egy német srác írt rá, hogy az apjának megvenné születésnapjára. Tamás ekkor egy ingatlanfelújítással foglalkozó cégnél dolgozott, robogóval járta a várost, és felmérte a rossz állapotú lakásokat, melyiket lehet jó haszonkulccsal megvenni, felújítani majd értékesíteni. Ekkor már kezdte beismerni magának, hogy nem neki való az alkalmazotti lét, inkább vállalkozó típus, a rajzolásról pedig éppen ekkor derült ki, hogy egyáltalán nem reménytelen megélni belőle.

Két, egymás mellett jól megférő üzletágat épített ki. Az egyik az egyedi megrendelésre készített rajzok, a másik a saját projektek és az ezekből készített csúcsminőségű nyomatok köré alakult ki. Egy-egy sorszámozott, tanúsítvánnyal ellátott, aláírt print mérettől függően 175–300 dollár, az eredeti rajzok három- és ötezer dollár között mozognak.

Eleinte érezte a vevők oldaláról a bizalmatlanságot, például az első ügyfél több közeli fotót is kért, amin látszik, hogy ceruzával készített rajzról van szó, nem fotóról. Azt még postán adta fel, és időbe került, míg megtalálta a legjobb csomagküldési szolgáltatást. A problémát leginkább az okozta, hogy a vámon felbontották, és szakszerűtlenül, gyűrve tömködték vissza a képet a szállítóhengerbe, most már ilyen nem fordul elő.

Szinte a világ minden szegletébe szállított már, olyan helyekre is, amiket megközelítőleg sem tudna elhelyezni a térképen – volt olyan cím is, aminél külön kellett egyeztetnie a Fedexszel, mert a szigetet csak helikopterrel lehetett megközelíteni. Egyetlen rajzot sajnál nagyon, amit egy japán gyűjtőnek készített: a Porschéját hozta össze egy képen a Rolexével, de ez a rajz sohasem ért célba. Kétszer ugyanazt nem rajzolja meg, ebben az esetben is visszautalta a pénzt.

Az első eladás után nagyon hirtelen felpörgött az érdeklődés. Amint kirakott egy új rajzot az Instagramra, azonnal jöttek az üzenetek és megkeresések, és a covid is adott egy nagy lökést az üzletnek: egyre többen fordultak az órázás felé, és kezdtek az otthonuk szépítésére költeni. Ekkor kényszerült a várólista bevezetésére, most is két-három hónapra előre megvan, mit fog rajzolni.

„Az óramárkáknál is órakedvelők dolgoznak, és ugyanúgy instagramoznak” – mondja arról, hogyan találtak rá a magánvásárlók után a céges megrendelések. Először az amerikai Menta Watches bolthálózat kopogtatott be hozzá, három rajzot rendeltek az egyik butikjukba dekorációnak.

Majd jöttek az egyre nagyobb ügyfelek, például a szintén amerikai Watchbox, az egyik legnagyobb, használt luxusórákkal foglalkozó cég. Velük három éven át tartott az együttműködés. A cég feje, Danny Govberg megkerülhetetlen az órás világban, hatalmas gyűjteménye van, a pletykák szerint kisebb márkákat is be tudna dönteni, ha elkezdené nyomott áron piacra dobni lakás méretű széfjének tartalmát. Kereskedő létére hatalmas súlya van, például már felvásárolt egy márkát is, a tízmilliókba kerülő órákat készítő De Bethune-t.
Tamás számos rajzot készített személyesen neki is, miközben a Watchbox valódi partnerévé vált: megvásárolták tőle az eredetit, az abból készült ötven nyomatot pedig fele-fele arányban árulták, mindenki az ügyfélkörének.

Az óramárkák közül elsőként a Fortis jelentkezett be, és kinyílt vele a kapu a svájci óraipar felé. Ebbe a rendkívül zárt világba nehéz bejutni. „Ezek a márkák bizalmi alapon működnek, de ha egyszer bekerülsz a körforgásba, onnantól már kapod a megkereséseket” – meséli Bredán Dávid, a közeget jól ismerő újságíró.

Mostanra már az órakészítés csúcsához nagyon közel álló márkák is keresik. Az egyik ilyen a Roger Dubuis, ahol az egyedi órákat készítő részleggel került kapcsolatba. Itt több százmillió forintos alkotásokról van szó, egy-egy projekt éveken át készül, és az azt megvásárló gyűjtő életében is emlékezetes pont, amit igyekeznek valamivel még különlegesebbé tenni. Például azzal, hogy mellé teszik Tamás rajzát is az óráról. Ezeknél gyakran még azelőtt elkezd rajzolni, hogy az óra valóban létezne, ilyenkor digitális renderek alapján dolgozik.
A kiindulási alaptól függetlenül a folyamat ugyanaz, de időnként az órát körülvevő dísz­let is hosszú kutatást igényel. Például amikor kockás zászlót rajzolt volna egy Rolex Daytona köré, egyszerűen nem talált az elképzelésének megfelelőt. „Egy vékony, műszálas zászló nem úgy gyűrődik, nem olyan az esése, egyszerűen rosszul néz ki” – magyarázza, miközben a képeit nézegetjük. Végül egy pesti céggel gyártatta le kellő vastagságú és textúrájú anyagból, majd kartonból kivágott egy óraformát, és aköré rendezte el a szövetet. Az egészet lefotózta, és a zászlót a kép alapján dolgozta ki, a papírsablon helyére viszont már az órát rajzolta.

Ránki Dániel

Beszélgetés közben Tamás észreveszi, hogy a ceruzáit méregetem. Szól, hogy azokban nincs semmi trükk, teljesen átlagos Staedtlerek, sokkal fontosabb a papír. Már csak egyfélét használ. Körülményes és drága ugyan beszerezni – egy tekercs körülbelül nyolcvanezer forint –, de ez felel meg leginkább a stílusának. A túl sima sem jó, ahogyan a túl durván texturált sem, eltartott egy ideig, mire meglett a tökéletes. Meglepően vastag, emiatt javításnál nemcsak radírozni, hanem akár finoman csiszolni is lehet. Erre viszont ritkán van szükség, csak amikor valamilyen szennyeződés kerül a papírra.

Tamás rajzai a telefon képernyőjén is erősek, de élőben egészen döbbenetesek, az ember úgy érzi, mintha összemenne, az órák pedig hatalmasra nőnének. Nincsenek elnagyolt részletek, nagyító alatt is kikezdhetetlen a végeredmény. Jakusovszki Kristóf – aki amellett, hogy a Totalcar újságírója, eredeti végzettségét tekintve formatervező mérnök, és gyerekkora óta foglalkozik szabadkézi rajzzal – hívta fel a figyelmemet, hogy a laikusok Tamás rajzain általában a nagyon aprólékosan kidolgozott, bonyolult formájú részletekre csodálkoznak rá, míg az igazán emberfeletti teljesítmény a nagy felületű tónusok pontossága. Ekkora méretben ilyen kifogástalan, homogén fényátmenetet kisatírozni felfoghatatlanul nehéz.

Tamás szerint viszont nagy csodák nincsenek, bele kell tenni az időt, és a lehető legjobban kell csinálni. Azt mondja, azért lettek a rajzai a kezdetiekhez képest szignifikánsan jobbak, mert nagyot növelt a méretükön. A3-asban ugyanis nem lehet kellően részletgazdagon kidolgozni, ezért most már szinte kizárólag B1-es méretben rajzol. Inkább készüljön kevesebb – egy-egy rajz két-három hétig készül –, de a minősége legyen megfelelő. Már nem ül az asztalnál reggeltől éjfélig, mert bár a rajzolás elsőre nem tűnik megterhelőnek, az emberi test nem arra lett kitalálva, hogy egész nap egy papír felett görnyedjen, a hát és a csukló kevéssé tolerálja az ilyesmit, Tamás ezért rendszeresen tornázik is közben.

Munkájának minőségére a Christie’s aukciósház is felfigyelt, és felkérték az egyik aukció katalógusborítójának megrajzolására. Az árverés François-Paul Journe független svájci órásmester munkásságát helyezte középpontba, Tamással az árverés legfontosabb és legértékesebb tételét rajzoltatták meg. Az eredeti rajz nemcsak ki volt állítva az árverésen, hanem külön tétel is volt, végül 16 ezer svájci frankért (kb. 6,8 millió forint) kelt el. Ezzel elindult egy hosszú együttműködés, azóta már több rajzot is készített az F.P. Journe gyűjtői klubjának és a Christie’snek is.

2024 májusában Michael Schumacher óráit árverezték el, a fő tételt megint megrendelték Tamástól. Ez az az óra volt, amit Schumacher a hatodik világbajnoki címe megszerzésekor kapott Jean Todttól, a Ferrari Formula–1-es csapatának akkori vezetőjétől. Todt maga is súlyos órabolond, személyesen kereste meg az Audemars Piguet-t, és készíttetett Schumachernek egy egyedi darabot. Ennél a rajznál csak utólag szóltak Tamásnak, hogy a fekete-fehér képen a mutatók és a számlapon lévő bukósisak pirosak legyenek. Volt a végén egy kis stressz a javítás miatt, de végül az aukció jól sikerült, és a rajzot a Schumacher családnak adományozták.

A törött Pepsi üveges Rolex GMT Masterhez egy üdítősüveg-gyűjtőtől vett pepsis üveget.

Tamás a dolgozószobájában több olyan eredeti rajzot őriz, amelyik különösen közel áll a szívéhez. Ezeket esze ágában sincs eladni, bár előfordult már, hogy egy gyűjtő addig kérlelte, míg beadta a derekát. „Azt a rajzot azért csináltam, hogy nyomatokat adhassak el belőle. Nagyon kedves volt nekem, az egyik kedvenc órám volt rajta. Egy megszállott gyűjtő viszont nagyon győzködött, és beláttam, hogy nála jobb helyen lesz.”

Schumacher egyedi Audemars Piguet-je a Christie’s aukcióról.