A Harvard biológia szakától kockázatitőke-befektetésig kanyarodott Mary Alcantara, az Interactive Venture Partners partnerének útja. New Yorkban csupán egy számnak érezte magát, Budapesten azonnal megtalálta boldogságát, és azóta azon dolgozik, hogy a magyar startupokat ne darálja be a kishitűségük.

Tipikus kertvárosi, fehér kerítéses környezetben nőtt fel a napfényes kaliforniai Sacramentóban négy testvér legidősebbjeként, de mint Amerikában sokszor, a középosztálybeli idillhez az előző generációk áldozata is kellett. Mary nagyszülei Marosvásárhelyről menekültek Németországba a 70-es évek Ceaușescu-terrorja elől, a lebukás kockázata miatt tizenhárom éves lányukat a hátramaradó családtagoknál hagyták. Ő csak néhány évvel később egy szerzetesrend segítségével tudott utánuk menni.

A lány később Amerikába ment egyetemre és férjhez, a nagyszülők pedig sikeres orvosi praxist építettek Stuttgartban. Első edényeiket és bútoraikat még utcai lomtalanításokból szedték össze, húsz évvel később négy unokájukat tudták a legjobb amerikai egyetemeken taníttatni.

„Tizenhárom éves voltam, amikor először meglátogattuk azt a helyet, ahol anyukám élt Erdélyben. Nem volt bevezetve a víz a házba, szalma volt a padlón, egyetlen villanykörte világított a szoba közepén. Sokkoló volt látni, honnan hova jutott a családom csupán egy generáció alatt.” Mary könnyed és magabiztos, humorral és aggastyánokat megszégyenítő önismerettel meséli el fordulatos életének állomásait.

Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a Harvard-biológiáról jól fizető New York-i butik tanácsadócég vezetői székéig jutni, majd hátrahagyni mindent és a budapesti ismeretlenbe költözni. Angolul beszélgetünk, de időnként tökéletes kiejtéssel szúr be egy-egy magyar szót a mondataiba: „My mom made karfiolleves and palacsinta a lot.”

Mary 2023 júniusában került az Interactive Venture Partnershez (IVP) Czirják László ügyvezető hívására. Ezt a céget az online brókercégéről ismert Péterffy Tamás, a leggazdagabb magyar indította azért, hogy korai fázisú kelet-közép-európai technológiai cégekbe fektessen. Az alap ötvenmillió eurót kezel, ami egyenesen Péterffy „family office”-ától jön, Mary pedig jól illik az amerikai elérésben erős hálózatukba. Az eredendő kockázatkerülését ugyan le kellett küzdenie, de úgy érzi, egész jól megy neki.

Hogy nem vágytok többre?
Nagyszüleinek orvosi pályája miatt sokáig orvos szeretett volna lenni. Mindig matekos-reálos agya volt, szerette a „fekete-fehér, igen-nem válaszokat”, de azt mondja, főleg a jó rövid távú memóriájának köszönhető, hogy jól teljesített a gimnáziumban. Néhány inspiráló tanárát büszkévé, azokat, akik nem nézték ki belőle, bosszússá akarta tenni azzal, hogy elit egyetemre megy. A Georgetown, a Yale, a UCLA és a Harvard közül utóbbi lett a befutó.

„Minden, amit a Harvardról hallasz, igaz – mondja Mary. – Ott vannak a gazdag arisztokraták gyerekei, a sportösztöndíjasok, az őrült zsenik, az Adderall-függők és az olyanok is, mint én voltam. Középosztálybeli, okos diákok, akiknek valamiért épp sikerült bejutni. Ha ma felvételiznék, nem hiszem, hogy felvennének. Sokkal kompetitívebb lett minden a Harvardon.”

Mary sosem volt hajlandó felvenni a versenyistálló­-tempót. Kifejezetten elhatározta, hogy nem lesz az elit egyetem rabszolgája. Teljes ember akart maradni azon kívül is. Ez a hozzáállása máig megmaradt, mindenbe beleteszi a munkát, de nem hagyja, hogy emberi mivoltát a munka határozza meg.
„Már az első munkahelyemen elszállt a Harvard misztikuma – mondja Mary. – Okos emberek mindenhol vannak, a legokosabb kollégáim ismeretlen egyetemekről jöttek. Emlékszem, a Harvardon épp a Meselson–Stahl-kísérletről tanultunk, ránéztem a tankönyvemre, és ott volt Matthew Meselson neve. Tehát azoktól az emberektől tanulsz, akik ezt csinálják. Ez nem jelenti azt, hogy nagyszerű professzor lett volna.”

A biológia alapszak után sem vágyott rá, hogy még tíz évet iskolában töltsön, mire orvos lesz belőle. Dolgozni, tapasztalni akart, ezért New Yorkban folytatta a borostyán ligás diplomások tipikus karrierútját: elhelyezkedett egy butik tanácsadócégnél, ahol zajlott néhány érdekes biometrikus fejlesztés. Itt megismerkedett a nyilvános szerepléssel konferenciákon, jól keresett, sokat utazott. Három év után mégis úgy érezte, váltania kell.

„Az volt a legnagyobb félelmem, hogy évek múlnak el, és még mindig ugyanabban a munkában vagyok. Kapsz fizetésemelést, előléptetnek, elkényelmesedsz. Sok munkatársamnak tökéletesen elég volt ennyi, dolgoztak, felvették a fizetésüket, aztán hazamentek. Én meg csak néztem, hogy nem vágytok többre?”
New Yorkot sosem szerette, úgy érezte, csak egy szám egy nagy rendszerben. Nem állt hozzá közel a fogyasztás és az őrült munkakultúra köré szerveződő társadalom. Ekkortájt hunyt el anyai nagyapja, akivel nagyon közeli volt a kapcsolata. A búcsú inspirálta, hogy lépjen egy nagyot, és Budapestre költözzön.

„Papa sosem tette igazán túl magát a költözésen, mindig hiányzott neki a hazája, és az én fejemben is mindig ott motoszkált, hogy szeretnék több időt Magyarországon tölteni. Először az Országház épületébe szerettem bele, láttam, ahogy futnak a rakparton az emberek. Lehet, hogy volt egy kis kapunyitási válságom is, mindenesetre úgy voltam vele, hogy az élet rövid, itt az idő.”

The Facebook
Beiratkozott egy egyéves, intenzív magyar kurzusra, hogy megtanulja a nyelvet. Reggelente ő is a rakparton futott. Élvezte a lassabb életet, a napi bevásárlást a vesszőkosárral, a munka és a magánélet egyensúlyának az Államokban sosem tapasztalt tiszteletét. „Azonnal boldogabb voltam itt” – összegzi. Már csak azt kellett kitalálnia, mihez kezd a karrierjével.

A CEU menedzsment mesterszakán kötött ki, ahol közelebb került a startupvilághoz és a technológiához, noha igazán messze sosem állt tőle. Harvard-diák lévén a Facebookra még akkor regisztrált, amikor The Facebook volt a neve (Mark Zuckerberg már kibukott az egyetemről, amikor Mary elsőéves lett), és ott volt az első pár ezer Gmail-felhasználó között is, akkor még meghívó kellett a regisztrációhoz.

Mindig izgatta a technológia, de vérbeli kockázatkerülő lévén nem látta testhezállónak, hogy vállalkozó legyen. Aztán a CEU és Eric Ries The Lean Startup című könyve megmutatta, hogy lehet ezt másképp is, mint millió dollárokat elégetve, és néhány szaktársával mégis elkezdett építeni egy naptárkezelő applikációt. Egyik társa végül ellopta az ötletet, megcsinálta egyedül, a többieknek öt százalék tulajdonrészt ajánlott, amit persze senki sem fogadott el. „Ez lett az én bukott startupötletem – nevet –, amiből legalább egy minden vállalkozónak kell.”

Ezután lassan rájött, hogy pusztán azzal is hasznos lehet Magyarországon, hogy ért az üzlethez, natív amerikai, és értékes kapcsolatai vannak odaát. A 2010-es évek elején szárnyát próbálgató magyar startupkultúrába kellettek az ilyen emberek. Társával, Lannie Moore-ral eleinte csak CEU-s berkekben segítettek néhány szoftverfejlesztő ismerősüknek, hogy kidolgozzák az ötleteik pénzügyi, üzleti részét, a növekedési lehetőségeket Amerikában.

Aztán minél több projektet kaptak meg az „ügyfeleik”, Maryékhez is annál több felkérés futott be. „Jöttek a megkeresések, hogy ti vagytok azok az amerikai lányok, akik segítenek piacra lépni odakint? Mi meg úgy voltunk vele, hogy hát akkor ezek vagyunk mi!”

A Tandem Leap nevű cég megalapításában kulminálódott a technológiai-üzleti tanácsadásuk, amivel a Magyarország és az Egyesült Államok között tátongó szakadékot igyekeztek áthidalni. Sok volt a tennivaló. Mary úgy tapasztalta, a magyar cégek általában sokkal előrébb vannak technológiában, de nem tudják eladni, míg Amerikában az alig működő, megkomponált demókat is úgy saleselik, mint a következő Facebookot.

„A kultúra húzott egy üvegplafont a vállalkozók fölé, és azt hiszik, csak addig lehet elmenni. Én nem így nőttem fel, és úgy láttam, sokakat ki tudtam mozdítani a beszűkült állapotukból. Mi lenne, ha korlátlan erőforrásaid lennének? Gondold ki, és az lesz a pitched. Nem az, hogy hát nem tudom, van ez a dolog, kell esetleg valakinek?”

Azt hiszem, jókor szálltam ki
A 2010-es évek közepére Mary magyar állampolgár lett, és tucatnyi hazai tech projekt, mentorprogram és inkubátor felépítésében vett részt. Közben férjhez ment, és született három gyereke. Az egyensúly mindig fontos maradt, de nem akar olyan anya képében tetszelegni, aki megoldotta, hogy csillogó karrierje és szép családja legyen lemondások nélkül.

„Velem is sokszor megesett, hogy elhanyagoltam a gyerekeimet. Nem tudtam elmenni minden programra, szülés után négy hónappal visszajöttem részmunkaidőben dolgozni. De abban mindig tudatos voltam, hogy a munkatársaim és a főnökeim lássák a teljes képet. Mindenki ismeri a gyerekeimet, a férjemet, mert szeretném, hogy lássák, hogy igen, ez mind én vagyok.”

A Design Terminalnál dolgozott, amikor Pereczes János azzal környékezte meg, hogy az MKB Fintech Lab inkubátorprogramját szeretné nemzetközivé tenni. 2017-2018 környékén az MKB inkubátorprogramja képes volt Európa-szinten mozgósítani a fintech világot, és úgy nézett ki, az anyabank is hajlandó úttörő, digitális bankká válni. Mary belépése után hat ország nyolc cége csinálta végig a tizenkét hetes programot, és a jelentkezők száma egyre nőtt egy darabig. Aztán a hazai befektetéssel járó bürokratikus terhek és a program anyabankjának lomhasága miatt a dolog kezdett veszíteni az erejéből.

2020-ban beütött a covid, és elkezdett hatni a cégkultúrára. A meetingek számának növekedésével Mary a lelkesedéséből is egyre veszített. Harmadik gyerekének megszületéséig még a cégnél maradt, és közösségépítő és mentorfeladatokkal kötötte le magát, de a szülési szabadság után már nem ugyanoda ment vissza dolgozni. „Azt hiszem, jókor szálltam ki” – utal rá, hogy az MKB beolvadt az MBH óriásbankba, és egészen más típusú szervezetté vált, mint azt Mary 2017 környékén gondolta.