Újra és újra visszatérek Dabiz Muñoz három Michelin-csillagos, madridi éttermébe. Jelenleg „csak” a negyedik a világ ötven legjobb éttermének listáján, de tavaly már a dobogóra is feljutott, és nem teljesen értem, miért, de nagyon tetszik. Nem volt ez mindig így: az első alkalommal – miután annyi foodie-havertól végighallgattam, hogy a séf a világ legjobbja – inkább kicsit zavarba jöttem az élménytől. Nem tudtam hova tenni, hogy egy negyvenéves férfi miért nyújtogatja a nyelvét, miért van punk(os) frizurája, és miért kérdezi a kedélyes nagybácsi külsejű, egyébként kiváló sommelier, hogy „are you ready to rock?!”, miközben az étkezés mellé főleg Vivaldi szólt…
Aztán a következő látogatások során sikerült megszabadulnom a kezdeti elvárásoktól és felismertem, hogy sok minden a nagyon őrült múlt öröksége, de időközben sokat szelídült a koncepció. Ami állandó: a minőség és a szédítően bőséges választék, igazi terülj, terülj asztalkámnál érzi magát a vendég, pedig ebben a kategóriában egyre kevésbé kell már odafigyelnie a mennyiségekre, ha tartani szeretné a súlyát.
Itt viszont már az egyes fogások is gyakorlatilag több fogásból állnak, a minimalizmus szöges ellentéte zajlik: minden tányér tele színekkel, ízekkel, alapanyagokkal, minden asztalon sok-sok tányér, gyakran még az asztal mellé is jut egy-két kiegészítő fogás, mondjuk egy Salvador Dalít idéző gólyalábú elefánton… Mindez persze a közösségi médiában is nagyot megy, Dabiznak egymillió követője van csak Instagramon, és ezzel még alaposan el is törpül a szintén celeb tévés felesége mellett, aki ennek a háromszorosáig jutott.
