Négy éve egy TEDx-eseményen slam műfajú Esküt mondtál, de azóta ritkábban hallunk ökokérdésekben megnyilvánulni. Kiábrándult a generációd? Vagy ahogy te fogalmaztál: „Előretekertük az élő adást, és kiderült, hogy nem nyertünk?”
Csak annyi történt, hogy a közélet felpezsdülése elterelte kicsit a figyelmünket a világproblémákról. Mintha egyelőre beérnénk azzal, hogy előbb hozzuk helyre az országot, aztán foglalkozhatunk a világgal. Miközben persze a visszaszámlálás megy tovább. A természetpusztítás, a fölösleges házak és autópályák, a mesterséges intelligencia energiafogyasztási többlete és még egymillió más hír sokszor olyan, mintha a bőrömet szurkálnák. De inkább sírok miattuk, minthogy hangosan üvöltenék. A generációm már nem üvölt olyan hangosan, mint kellene.
Teszel a bolygóért, ha nem is slammelsz róla?
Szelektíven gyűjtöm a szemetet, ruhacserékre járok, vagy legalább a Vinteden vásárolok, vagy tervezői ruhát hordok, sokat közlekedem Bubival, kerülöm a műanyagokat. Egy csomó minden nyilván beépült az emberek életébe, így az enyémbe is. És persze, minden ilyen apró, egyéni tett is számít, nem akarom lekicsinyelni, amit mi, egyenként megtehetünk. De az igazi nagy pusztítás nyilván nem rajtunk múlik.
Közéleti ügyekben is szkeptikus lettél?
Nem, sőt. Csak az oversharingről (túlzott és felesleges kitárulkozás – a szerk.) szoktam le. És tüntetésekre sem szívesen megyek beszédet mondani, mert elgyávultam: túl sok halálos fenyegetést is kaptam.
Amíg csak virtuálisan zajlik, azt megtanultam negligálni, de egyszer egy tüntetés után, ahol felszólaltam, gázmaszkban hazáig követett valaki, aztán többször felbukkant a közelemben az utcán, a villamoson, még a parkban is, amikor futottam. De azért előfordul, hogy nem térek ki egy-egy felkérés elől, legutóbb a tanártüntetésen mondtam beszédet. És most azért az átláthatósági törvényjavaslat átütött nálam is egy határt.
