Vágó Réka volt a 2000-es évek elején az első magyar egyedicipő-dizájner, aki önálló márkát alapított. Vagány esküvői és balerinacipői ma is messziről beazonosíthatók, és közben már vagy harmincezer Batz × Rekavago lábbeli (és több tízezer más céggel közös cipő és táska) is rohangál az utcákon. A külföldi terjeszkedésre is tett egy kísérletet kockázati tőkével, de egyelőre maradt a belföldi piac, ahol leginkább ilyesfajta kollabokkal lehet igazán üzletileg is releváns egy magyar tervező.

„A magassarkú nálam felkiáltójel, egyfajta statement. Akkor viselem, ha valahol elő kell adnom magam, vagy úgy érzem, nem vesznek komolyan. De hétköznap, amikor dolgozom, szeretem érezni a földet a lábam alatt” – mondja Vágó Réka. Maga tervezte lapossarkúban ül velem szemben a budai kávézóban, egyszínű zakóban, pólóban és vászonnadrágban. Lazán elegáns, és folyton mosolyog.Persze a kollekciója is árulkodik személyes preferenciáiról: hétköznapi cipői messziről is kényelmesnek látszanak, azt mondja, nála ez mindig a legfontosabb szempont volt. Már csak azért is, mert gyerekkorában balettozott, majd sokáig társastáncolt. „Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy mikor jönnek már a bizniszmagassarkúak, mert ő egyszerűen nem tud másban dolgozni. És abszolút megértem. Van az a pozíció, ahol nem hordhat az ember laposat. Úgyhogy jönnek” – nevet.  

Aztán azon elmélkedünk együtt, hogy melyik város igazán magassarkúbarát. Mert Budapest nem az, már csak a terepviszonyai miatt sem – értünk egyet az egyik legmeredekebb macskaköves utca szomszédságában. „A hely ritmusától is függ, így New York sem az – mondja Réka. – Milánó viszont abszolúte, az olaszokhoz amúgy is jobban passzol a magassarkú.” 

Kicsit később, a bemutatótermébe lépve tényleg azt érzem, akár lehetnénk Olaszországban is. Pedig Újpesten, egy ipartelepen nyitotta meg bő tíz éve a bejelentkezéses alapon látogatható showroomot. De a helyszínválasztás mögött nem kell romantikus kötődést keresni, praktikus magyarázata van. Régen a Duna Cipőgyár működött az ingatlanon, és körülötte bőrös cégek is letelepedtek, ezek között találta meg Réka is az egyik gyártóját. Merthogy saját gyártóbázist sosem épített fel, kezdetben maga készítette az összes cipőfelsőrészt, majd állandó gyártópartnerekkel szerződött le. 

A mai napig csak azokat a munkafolyamatokat gépesítették, amikhez erő kell (például a kaptafára foglaláshoz), minden más kézzel készül. Réka cipőire egyáltalán nem mondható, hogy unalmasak, szerények vagy kompromisszumkeresők lennének: élénk színek, merész sarkak, metálos csillogás, bohókás masnik és színes minták jellemzik őket. Éves szinten készletre nagyjából ezer pár Rekavago márkájú cipő készül, ezenfelül vannak azok, amiket egyedi megrendelésre gyártanak le, valamint a különféle kollabok. 

Vágó Réka, divattervező, a RekaVago márka alapítója műhelyében / showroomjában

Kreatív káosz
Művelt polgári családban felnőni azt is jelentette, hogy Réka a nagymamájával – aki zongorázott is – már gyerekkorában az Operába járt ba­lettot nézni, a dédmamája pedig maga is festett. Rékát rajz tagozatos gimnáziumba iratták be, és – saját hasonlatával – úgy edzették a képzőművészet befogadására, mint mást teniszezni vagy golfozni. Még jegyzetelni is a rajztanára tanította meg. „Édesapám matekos volt, pénzügyi igazgató, de nem olyan kocka, mint sokan, akik ilyen pozícióban dolgoznak – mondja. – Az én fejemben afféle kreatív káosz van, de igyekszem strukturáltan gondolkodni.”

Ehhez nyilván hozzájárult, hogy sok mindent kipróbálhatott. Például amikor elsőben kiderült, hogy lehet az iskolában délután szolfézsra járni és zongorázni, akkor hazament, és egyszerűen közölte a szüleivel, hogy beiratkozott. „Aztán két hét után kiiratkoztam, mert kétkezes ritmusgyakorlatokat nem volt kedvem gyakorolni.” A ba­lettban viszont kitartó volt, mellette történelem szakkörre járt a Nemzeti Múzeumba, és már korán érdekelte a lakberendezés is. Egy időben röplabdázott, és kipróbálta a vitorlázást. „Mázli, hogy pont a rajzolás és festés végig megmaradt.” 

Táncos múltja nyilvánvalóan közrejátszott, hogy már az egyetemen (a Mome, vagyis még Iparművészeti Főiskola bőr szakára járt) eldöntötte: cipőkkel akar foglalkozni. Az összes akkor még létező cipőgyárba elment gyakorlatra. „Jó döntés volt – mondja –, mert mire lediplomáztam, ezeknek a cégeknek a többsége megszűnt.” Igaz, fiatalkori lelkesedésével elsőre nem mindenhol lehetett szimpatikus, amikor sürgetőn bedobta például, hogy miért úgy néz ki egy adott cipő, nem lehetne-e máshogy csinálni rajta valamit.
Mindenesetre megtanulta a sorozatgyártás lényegét, no, meg az olyan szakszavakat, mint a serfelés, az egalizálás vagy a cvikkolás. Amikor értetlenül nézek rá ezeket a kifejezéseket hallva, türelmesen elmagyarázza – mint állítólag mindenkinek, aki gyakorlatra jelentkezik hozzá, és nem érti, miről beszél –, hogy a serfelés például szélvékonyítást takar. „Amikor készen van egy cipő, nem is látni, mennyi minden van elrejtve a belsejében.” (Az egalizálás bőrvékonyítást, a cvikkolás a cipőfelsőrész oldalának behúzását, fára foglalását jelenti.)

Az első saját tervezésű cipője máris egy papucscipő volt. „Bazi jól nézett ki, két hétig boldog is voltam vele, míg nem jött egy eső, és mivel merev volt a talpa, és emiatt klaffogott, jól felverte a nadrágomra hátul a vizet” – mondja, milyen váratlan típushibák alakulhatnak ki a legegyszerűbbnek tűnő konstrukciónál is.
Amikor 2003-ban megszerezte a diplomáját, nem sok magyar dizájner-cipőmárka versenyzett az importtermékekkel. Egy Bodor Ági-darabban ballagott, az ő Kaláka nevű üzlete volt az egyetlen igazán említésre méltó egyedi dizájnercipőbolt. Pedig akkoriban még relatíve egyszerű volt márkát építeni, legalábbis nem volt ekkora zaj, ekkora fastfashion-importtömeg, és nem volt közösségi média.

A glossy magazinok viszont kimondottan keresték a magyar márkákat, és ha cipőről kellett beszélni rádióban, tévében, azonnal Rékát találták meg. „Ez a kényelmes állapot mostanra eltűnt, igaz, sokat számított, hogy elmentem szülni is” – mondja. Aztán óvatosan hozzáteszi: „Azért a cipőzés nehéz műfaj, és ezt értsd jól, de nem olyan, hogy veszek textilt és varrógépet, aztán megvarrom. Sokkal többféle alapanyag, több eszköz kell hozzá, és bonyolultabb összerakni, mint egy ruhadarabot.”

A cipőkészítők helyzetét nehezíti, hogy Magyarországon nincs alapanyaggyártás, csupán kellékgyártás létezik. „Egy olasz vagy spanyol gyártónak elég körbemennie az ipartelepen, ahol dolgozik – mondja Réka –, hogy »Giovanni, van ilyen sarkad? Pietro, neked meg ilyen talpad?«. Mindenhol kávézik egyet, és meg is van az összes alapanyag.” 

Ma a készítők többsége a milánói Lineapelle szakmai vásáron szerzi be a szükséges alapanyagokat, ám Réka szerint az utóbbi években ott látszik igazán, mennyire összement a cipőgyártás. Amióta látványosan visszaesett a fogyasztás, úgy tűnhet a számok alapján, hogy a luxus kategória összességében nem csökkent, csakhogy a nagy nemzetközi márkák nem a cipőből, hanem parfümből keresik meg a pénzüket. Mert az olcsóbb luxusportékát előbb megveszik a fogyasztók, nagyobb költéseiket manapság kétszer is meggondolják.

Vágó Réka, divattervező, a RekaVago márka alapítója műhelyében / showroomjában

Az én cipőm se jó mindenkire 
Réka az első munkáját Vass Éva ruhatervezőn keresztül szerezte, az ő egyik esküvői ruhájához kellett cipőt kreálnia. „A menyasszony hat hónapos terhes volt, és magas sarkú papucsot kért. De nem akármilyet: kimondottan kényelmeset. Tizennyolc évvel később összetalálkoztam vele, és azt mondta, még mindig megvan neki” – meséli. A kényelmes tűsarkúra vágyó menyasszonyok egymást követték Rékánál, így már úgy került ki a főiskoláról, hogy kapásból két helyről is rendszeres megrendelésekkel látták el. Vass Éva mellett a Váci utcai Juhos Cipőmanufaktúrának is tervezett.  

Na jó, de hogyan lehet kényelmes egy tűsarkú? – teszem fel szkeptikusan a kérdést. Réka azt mondja, attól, ha statikailag jó helyen támasztja alá a lábat, és az jó ívben fekszik benne. Csakhogy sokkal egyszerűbb és olcsóbb rossz cipőt készíteni, hiszen a tesztelés idő és pénz lenne, márpedig mostanában a fast fashion cégek körülbelül két hét után előrukkolnak a vezető divatmárkák újonnan bemutatott modelljeinek olcsó másolataival. Míg régebben csak a következő szezonban jöttek ki a silány utánzatok. Réka szerint alapvetően négy-öt lábtípus van. „Az én cipőm se jó mindenkire, de olyanra tervezem, hogy minél többen tudják hordani.” 

Az esküvői cipők után hamar jöttek a kollabok. 2005-ben a magyar Aquanauta tervezőcsapat bemutatóján viselték a modellek Réka cipőit, és azt mondja, éppen ezen az eseményen, a Budapesti Történeti Múzeumban írták ki először az ő nevét is. „Addig az volt a szokás, hogy csak a ruhatervező neve szerepelt, a cipő nem volt fontos.” A show-n Geszti Péter volt a műsorvezető, és a leghíresebb modellek vonultak a kifutón a mindössze két évvel korábban diplomázó tervező cipőiben, például Epres Panni. 

Aztán tervezett sportcipőket is, Veer néven. „Miután Cegléden bezárt a Pemü gyára, ahol a 80-as években Puma cipőket is gyártottak, megdumáltam velük, hogy csináljunk egy kollekciót. Mindenáron az angliai Top Shop nevű hálózatban akartam eladni, miután Londonban voltam egy évig ösztöndíjas. A salesesekig el is jutottam” – nevet. Külső tervezőként dolgozott a például a Tisza Cipővel, a Nanushkával, a DrOrtóval, a Salusszal és a Heavy Toolsszal is.  

A Tisza Cipővel közös, 2006-ban piacra dobott kollekcióját pillanatok alatt elkapkodták. A négy limitált szériás modellen a T formájú logót matyóhímzés keretezte, és minden fazonból ötven pár készült, tíz méretben, méretenként öt-öt darab. „Nekünk az első kollabunk volt, picit tartottunk is tőle, hogyan veszi majd a közönségünk. De akkor Réka már elég ismert név volt, és teljesen új irányt indított el – mondja Vidák László, a Tisza Cipő tulajdonosa. – Addig csak a régi modelleket hoztuk vissza, az ő megjelenésével még mívesebbek és egyedibbek lettek a cipőink.” Azóta több dizájnerrel dolgoztak, de László szerint Réka alapos anyagismeretével és technológiai tudásával kitűnt közülük.

Elsőre szépen hangzott az összeg
Réka a netes oldalával is early bird volt a 2000-es évek közepén, igaz, akkor még inkább csak arra használta, hogy bemutassa a kínálatát, vásárolni nem lehetett rajta. Első valódi webshopja 2015-ben készült el, addig főként dizájnershowroomok­ban és kisebb stúdiókban lehetett kapni a cipőit. „Hatalmas lépés, amikor elérhetővé, könnyen megvehetővé válik a terméked” – mondja. A fordulópont nála az lett, amikor cipői bekerültek Pazicski Miklós ruhatervező Károlyi kert melletti boltjába, ami már állandó nyitvatartással működött. 2014-től pedig pár évig a Salamander üzletek is forgalmazták pár kollekcióját. 

Utóbbi volt az egyik ok, hogy a Rekavago felkeltette az akkor épp divatipari portfóliót építő Széchenyi Tőkealap érdeklődését is, és az beszállt a cégébe 69,5 millió forinttal, „a márka hazai és nemzetközi megjelenésének megerősítésére”. „Kicsit rutintalanok voltunk, elsőre szépen hangzott az összeg, de valójában a tervhez kevés volt. Már ahhoz is, hogy látható marketingtevékenységet végezzünk belőle – mondja Réka. – Lényegében egy bankhitelhez hasonlított az összeg, amit az eredeti tervek szerint öt évre kaptam.” De már másfél év után látszott a csúszás, így átütemezték az üzleti tervet. 

„Az egész hazai divatipari befektetési piacra elmondható, hogy nem lett sikertörténet” – mondja Török József, az SZTA akkori üzletfejlesztési és startupigazgatója. 2013–2014-ben több magyar tervező kapott kockázati tőkét, Vágó Réka mellett például Abodi Dóra 57 millió, Konsánszky Dóra 160 millió, az Aeron pedig több ütemben összesen 200 millió forintot.

„Csakhogy nem igazán volt meg náluk az a szaktudás, ami a nemzetközi brandépítéshez szükséges lett volna, és ennyire kevés pénzzel egyszerűen nem is lehet kitűnni – mondja József. – Hiába viselte Abodi Dóra ruháját Lady Gaga, a nap végén a webshopban nem lódultak meg az eladások, és hiába volt nagyon prémium cipőmárka a Rekavago, amit hazai celebek szívesen hordtak, és kiváló márkanagykövet Vágó Réka, a nemzetközi sikerhez kevés pénzt adtunk.”

Török József szerint ha legalább évi egymillió eurót nem költ el egy divatmárka marketingre, legfeljebb szerencséje lehet külföldön. „Nem volt smart money az SZTA pénze, kizárólag pénzügyi, nem pedig szakmai befektetőnek szálltunk be, ez pedig kevés volt a piaci sikerhez.” A 2019-es vezetőváltás után az SZTA befektetéseinek hangsúlya áttolódott nagyobb projektekre. Réka már túl pici volt nekik, és nehézkes lett köztük a kommunikáció is. A lassú exitnek tavaly nyáron lett vége, amikor kivásárolta az alapot. „Értelmes összeget kaptak vissza, és én is jól ki tudtam lépni a dealből.”

Vágó Réka, divattervező, a RekaVago márka alapítója műhelyében / showroomjában

Egyfajta bondage lett
A covid bizonyos szempontból épphogy kedvezett neki, még akkor is, ha pár évre szinte teljesen lenullázta magas sarkú cipőinek forgalmát. „Most lesz az első év, hogy megint lesz készletem magassarkúból, eddig csak rendelésre készítettem.” Szerinte az elegáns cipőt már az alkalmi ruhához is egyre többen sneakerre cserélik.

„Tavaly a Forbes Women’s Summitján a közönség fele még magas­sarkút viselt, idén összesen két nő volt magasban, és amikor az egyik elsétált a parkban előttünk, hallottam, hogy mások összesúgtak mögötte: vajon hogy fogja benne bírni egész nap” – meséli. Most jön vissza a lábbarát törpe tűsarok is, és ennek ő is örül. Meg a hosszított, szögletes orr és a kocka alakú sarkak, amik pont akkor voltak divatosak, amikor diplomázott.

A covid nála sokkal jobban kijózanította például a „nagymama papucsairól” ismert Batz cipőgyártó céget, ahol régóta küzdöttek a kollekció fiatalosabbá, modernebbé és divatosabbá tételével. „Rájöttünk, hogy a Batz névvel egyedül ez esélytelen” – mondta Kárpáti Zoltán tulajdonos, miért merült fel a közös márka ötlete Rékával. Az együttműködés 2022-ben indult el, azóta nagyjából harmincezer Batz × Rekavago márkájú, Réka levédett dizájnú masnijaival díszített kényelmes szandál és papucs rohangál az utcákon. És nem csak Magyarországon. 

„Olaszországban jött velem szembe legutóbb valaki ilyenben. Persze azonnal kiderült, hogy magyar. Sokan mesélik, hogy amikor külföldön összetalálkoznak, egymásra köszönnek a magyar nők a hasonló papucsukban, és elkezdenek róla csevegni. Egyfajta bondage lett” – mondja Réka. Neki ebben a koprodukcióban a profi, szervezett, villámgyors gyártói háttér lehetett a legnagyobb előny. Bevételében az utóbbi években jó nagy arányt képviselnek a kollabok, 2022-ben 55 százalék, 2023-ban 65 (ekkor volt például a Tatár Csillával közös kollekció), tavaly pedig 45 százalék jött ezekből az együttműködésekből termékeladás vagy royalty formájában.

A divat Réka szerint a társadalom éppen aktuális mentális állapotának lenyomata. „Éppen azért hord ma mindenki mindent mindennel, mert elkezdett felületes és eszetlen lenni a világ. Az emberek többsége nincs leföldelve. Én sem nünükéből járok múzeumba, nekem az a földelés, hogy értelmes, értékes dolgokkal találkozzak. De majd letisztul ez a káosz, és nagyon remélem, hogy a lányom, mire felnő, még tudni fogja, mi az az irónia.”

Pinka 2003 Kft.

Tulajdonos:
Vágó Réka
Alapítás:
2003
Árbevétel
(millió forint)
2022
47,6
2023
69,3
2024
75,8

Adózott eredmény
(millió forint)

2022
17,5
2023
12,4
2024
1,3
Forrás: Opten, cégközlés