Van az a pozíció, ahol nem hordhat az ember laposat

Vágó Réka volt a 2000-es évek elején az első magyar egyedicipő-dizájner, aki önálló márkát alapított. Vagány esküvői és balerinacipői ma is messziről beazonosíthatók, és közben már vagy harmincezer Batz × Rekavago lábbeli (és több tízezer más céggel közös cipő és táska) is rohangál az utcákon. A külföldi terjeszkedésre is tett egy kísérletet kockázati tőkével, de egyelőre maradt a belföldi piac, ahol leginkább ilyesfajta kollabokkal lehet igazán üzletileg is releváns egy magyar tervező.

„A magassarkú nálam felkiáltójel, egyfajta statement. Akkor viselem, ha valahol elő kell adnom magam, vagy úgy érzem, nem vesznek komolyan. De hétköznap, amikor dolgozom, szeretem érezni a földet a lábam alatt” – mondja Vágó Réka. Maga tervezte lapossarkúban ül velem szemben a budai kávézóban, egyszínű zakóban, pólóban és vászonnadrágban. Lazán elegáns, és folyton mosolyog.Persze a kollekciója is árulkodik személyes preferenciáiról: hétköznapi cipői messziről is kényelmesnek látszanak, azt mondja, nála ez mindig a legfontosabb szempont volt. Már csak azért is, mert gyerekkorában balettozott, majd sokáig társastáncolt. „Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy mikor jönnek már a bizniszmagassarkúak, mert ő egyszerűen nem tud másban dolgozni. És abszolút megértem. Van az a pozíció, ahol nem hordhat az ember laposat. Úgyhogy jönnek” – nevet.  


Aztán azon elmélkedünk együtt, hogy melyik város igazán magassarkúbarát. Mert Budapest nem az, már csak a terepviszonyai miatt sem – értünk egyet az egyik legmeredekebb macskaköves utca szomszédságában. „A hely ritmusától is függ, így New York sem az – mondja Réka. – Milánó viszont abszolúte, az olaszokhoz amúgy is jobban passzol a magassarkú.”