A Limelight munkáit elnézve nehéz nem arra gondolni, hogy az alapítók, Dávid István és Vicsek Viktor pszilocibingombás omlettel indítják a napot. Pedig történetük nem erről szól, hanem arról, hogyan jutottak el vetítéseikkel az underground bulikról az összes kontinensre.
Mint a fényművészet úttörői húsz éve a világ élvonalához tartoznak.

„Sokszor előfordult, hogy a potenciális külföldi megrendelő nagyon komoly csapatot meg céget vizionált mögénk, miközben valójában csak ketten voltunk. Voltak helyzetek, hogy mondták, jönnének ide, megnéznék a stúdiónkat, és üljünk le ott tárgyalni. Közben nem volt se stúdiónk, se semmi. Ment a tanakodás, hogy mi legyen, béreljünk ki egy tárgyalót?” – meséli Dávid István a Limelight korai éveiről. Most már nyolcfős állandó stábbal dolgoznak a saját stúdiójukban, és Dél-Amerikától Ausztráliáig mindenhol sikert arattak.

A Limelight fényművészettel foglalkozik, és túlzás nélkül a világ élvonalába tartoznak, nagyszabású vetítéseik mellett immerzív tereken és interaktív installációkon dolgoznak. Az alap ugyanaz: művészi animációkat vetítenek különböző felületekre. Ám az adott épületet nem szimplán vászonnak használják, nemcsak filmet vetítenek rá, hanem pontosan ráigazítják a vetítést, és magát az alapot animálják meg. Vagyis kapcsolatba kerül az épület és az animáció.

„Gyakorlatilag visszavetítjük magát az épületet. Lemodellezzük és meganimáljuk, így tulajdonképpen az épület válik a sztori főszereplőjévé. Elkezdjük megmozgatni, átalakítani vagy tök mássá formálni, és közben elmondunk valami történetet” – mondja Vicsek Viktor.

Pusker Péter, a pécsi Zsolnay Fényfesztivál főszervezője szerint Viktor és István a technikai hátterek fejlesztésében és alkotói oldalon is úttörők voltak a fényfestésben, és azóta is tartják szakmai előnyüket, ma is frissek és innovatívak. Az utóbbi két évtizedben nemcsak a videómapping műfajában, hanem az interaktív installációk és a szoborszerű alkotások terén is látványos munkákat tettek le az asztalra.
„Amit a munkáikban igazán szeretek, az az élményszerűség – mondja Péter. – Nagyon ügyesen ásnak annak a mélyére, hogy amit létrehoznak, az könnyen befogadható, a jó értelemben véve tartalmasan szórakoztató legyen. Könnyű velük rezegni, mert ezek a mi törekvéseink is.”

Underground partik a sziklakatlanban
István és Viktor története az ezredfordulón zajló frankhegyi bulikról indul, ezekre az agyeldobós zenés összművészeti partikra már az eljutás is kalandos volt, Csillebércről kellett átvágni éjszaka az erdőn, ha valaki részt akart venni rajtuk. A sziklakatlanban tartott underground partikat a díszlet és abban a színes képekkel bevetített hegyoldal tette különlegessé.

Itt ismerkedtek meg a frankhegyi vetítéseket végző Kozma Péterrel és Berkes Dorkával. Péter Svájcban született, ő hozta a technikát Magyarországra, és ekkor még szó szerint fényfestésről volt szó, Berkes Dorka által kézzel festett üveglapokat tettek a vetítőgép elé.

Istvánnak ekkor grafikai stúdiója volt, és amellett kezdte el Péter és Dorka munkáját menedzselni. Ekkor még rendkívül kezdetlegesen zajlott a tervezés. A vetítő helyéről készítettek fotót a helyszínről, és a kinyomtatott képekre tett üveglapot festette meg Dorka. Ezeket még nem lehetett nagyon pontosan a háttérre illeszteni, a hatásuk viszont elképesztő volt, Dávid István szerint ezek a hatalmas fényerejű vetítők és a festett üvegek produkálta csodálatos látvány hatását a legmodernebb projektorok sem tudják reprodukálni.

Viktor ekkoriban programozó volt, és mellette már foglalkozott 3D animációval. Először a vetített terek modellezésére kérték fel. 2004-ben, amikor az uniós csatlakozás ünnepére a Millenáris Parkot vetítették be, már Viktorral dolgoztak, ő modellezte le a helyszínt, és tervezte meg a vetítők elhelyezését. „Körülbelül negyven, állványzatra szerelt vetítővel dolgoztunk. Lehetetlen lett volna előtte ezekből a pozíciókból fotókat készíteni” – mondja István. Viktor tudásával viszont nem volt szükség külön a tervezéshez beállványozni a Millenárist, le tudta modellezni az egészet.

Ezután repülőrajtot vett a projekt. Volt, hogy az Erzsébet hidat festették be fénnyel, máskor a Felvonulás téri Sting-koncerten vetítették be a Műcsarnokot. Mivel akkoriban még az egész művészeti ág nagyon új volt, külföldi nagy munkák csak a vetítőgépek gyártóján keresztül jöttek, akik így mutatták be, milyen csodálatos dolgokra alkalmasak a termékeik. Viktorék ekkor már vetítettek például Kazahsztánban is, ám a költségek eleve korlátozták a megrendelői kört. Nemcsak Magyarországon, de külföldön is jellemzően állami projektek és óriáscégek büdzséjébe fértek bele ezek a monumentális alkotások.

A videómapping hőskora
Pár év közös munka után, 2006-ban különváltak Kozma Pétertől, ekkor alapította meg Viktor és István a Limelightot. Talán ez volt az, amit szépelgően szerelemprojektént szokás jellemezni, István viszont nem az a fajta, aki szalvétával fogná a lónak az eufemizmusát. Ő úgy emlékszik vissza, hogy a Limelight akkor egy mellékállásnál több időt és munkát kívánt, de megélni még nem tudtak belőle, így mással is foglalkozniuk kellett, hogy a beeső munkák között a felszínen maradjanak.

István ebben az időben a Limelight mellett a felesége zenekarát menedzselte, míg Viktor a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetnél (SZTAKI) volt programozó. Ekkor jelentek meg az egyre jobb fényerejű, kültéri vetítésre is alkalmas videóprojektorok.

„Ekkor jött az ötlet, mi lenne, ha animációkat tudnának atomprecízen rávetíteni az épületekre. Viktor maga írta meg az első olyan szoftvert, amivel ez lehetséges volt, és évek teltek el, mire a vetítőgyártóknak megszülettek rá a megoldásaik” – meséli István a videómapping hőskoráról.

Dávid István és Vicsek Viktor, a Limelight alapítói.

Évekig dolgoztak a programjukkal, amiből ugyan soha nem lett felhasználói felülettel rendelkező, kereskedelmi forgalomra alkalmas szoftver, de még így is megelőzték a korukat. Amint elkezdték az animált vetítéseket, a munkarendjük is megváltozott, Viktor, aki addig főleg a technikai dolgokkal foglalkozott, onnantól az animációkon dolgozott, István pedig amellett, hogy részt vett a művészi koncepciók kitalálásában, inkább az üzleti részt vitte.

A fényfestés költséges és eszközigényes művészeti ág, tehát maguk a projektek jelentették a tanulást és a gyakorlást. Egy tényező volt állandó: a körülmények sohasem ideálisak. Egy épület sohasem hófehér, sík vetítővászon: van színe, struktúrája, és vannak fényviszonyai. Utóbbi adja a legnehezebb feladatot, hiszen városi környezetben soha sincs a vetítéshez ideális teljes sötétség.

„Kuvaitban kellett egy vetítés a tengerparton három óriási kockaépületre. Átküldték az építészeti látványtervet, hófehér kockák voltak rajta gyönyörű arab ornamentikával. Ez ideális, mondtuk, majd másnap felültünk a repülőre, odamentünk, és szembesültünk azzal, hogy ezek tiszta tükörből vannak, amire egyszerűen lehetetlen vetíteni” – mesélik, milyen váratlan akadályokba ütköztek.

Kezdetben Dubajba még Franciaországból és Belgiumból kellett szállítani a vetítőket, míg Bangkokba Szingapúrból kellett vitetni az eszközöket. Mostanra mindenhol van megfelelő színvonalú helyi csapat, akikre rá lehet bízni a technikai részt. Ugyanígy a helyszínbejárás fontossága is visszaszorult, igaz, ebben a technológia fejlődése mellett nagyobb szerepe volt a covidnak. Ma már nem kell elutazniuk csak azért Kínába, hogy személyesen találkozzanak a megrendelővel. Két videótelefon után megkapják a lézerszkennelt modelleket, és azonnal el tudják kezdeni a tervezést.

1. Talking Heads, Amszterdami Fényfesztivál, 2015 2. Bassins des Lumières művészeti központ, Bordeaux, 2025 3. Luminous Fesztivál, Katar, 2024

Beszélő fejek és felfújható medveállatka
Sokáig a külföldi fényfesztiválok adták legfőbb megjelenési formájukat, ezek nyugaton már évtizedek óta népszerűek, egyfajta városmarketingként működnek, amivel turisztikai holtszezonban is tömegeket lehet kivinni az utcára. Érdekesség, hogy széles rétegnek szólnak, nincs semmilyen korlátja a műfajnak, kisgyerektől aggastyánig mindenkinek befogadható. Azért voltak mindig is fontosak a Limelightnak, mert tisztán művészeti célú megrendelések, szabadon alkothatnak. Ráadásul később hozzák magukkal a további üzleteket. Istvánékról a szakmában azt mondják, hogy ügyesen egyensúlyoznak, egyszerre tudnak ügyfeleket kiszolgálni és önazonos művészek maradni.

Az igazán nagy hírnevet 2015-ben egy bukaresti fesztivál hozta el, ahol különböző csapatok fénymappingjait versenyeztették meg. Viktor és István alapvetően nincsenek jó véleménnyel az ilyen megmérettetésekről, de éppen két meló között voltak, és a meghívott nevezők alapból kaptak pénzt, a győztesek pedig azon felül is. Az egykori Ceaușescu-palotára kellett vetíteni, és a végén a szakmai zsűri és a közönség díját is ők kapták meg. Ám ennél is fontosabb volt, hogy az animációjukról készült felvételek hatalmasat mentek a YouTube-on.

A nyomukban kialakuló hájp nagy lendületet adott a cégnek, számtalan cikk készült róluk. Hat–nyolc hónappal később beindult az üzlet is, és sorban jöttek az újabb megrendelések. Ebben az időszakban sokallt be Viktor attól, hogy állandóan a számítógép előtt ül. Mivel minden épület és vetítés egyedi, mindig mindent a nulláról kellett kezdeni, nem tudtak semmit felhasználni az előző munkákból. Ekkor építették meg az első fényinstallációjukat. Ezek lényegében önálló fényszobrok, vetítés nélkül. Elég egyszer elkészíteni őket, onnantól végtelenszer ki lehet őket állítani bárhol.

Az első ilyen, a Talking Heads, két ledekkel kirakott emberfej 2015-ben készült el az Amszterdami Fényfesztiválra. Olyan jól sikerült, hogy azóta több kópiát készítettek belőle, és vannak időszakok, amikor ezek bérbeadása termeli a bevételüket. A másik világszerte bemutatott installációjuk egy felfújható medveállatka, Koros Péter formatervezővel építették. Nagy előnye, hogy leengedve egy bőröndben elfér, poggyászként is szállítható, ami nem utolsó szempont, ha például Ausztráliából szeretnék kibérelni, és nem kell hónapokat várni a tengeri szállításra.

Ezek a többször felhasználható installációk hozták meg a Limelight üzleti stabilitását. Mostanra fontos lábai lettek a biznisznek az úgynevezett immerzív terek is. Ezeket nagyon nehéz drogos hasonlatok nélkül elmesélni, az a lényeg, hogy egy beltérben minden felületet bevetítenek, beleértbe a bent tartózkodókat is, így olyan a hatása, mint a meszkalinra tolt éternek. Bár technikailag nagyon hasonlít az épületek mappingjére, annyiban más, hogy egy belső tér bevetítése kevésbé speciális, mint egy épületé, így némi módosítással ugyanazt több helyre is el lehet adni. Ez megint csak gazdaságilag fenntarthatóbb működés felé viszi őket.

„Nemzetközi szinten is egyedülálló, hogy a fényművészet több formájában is jelen vannak színvonalas dolgokkal” – helyezi el a térképen a Limelightot Megyeri András, a szintén fényfestéssel és mappinggal foglalkozó LaLuz Visuals alapítója. Ő a frankhegyi bulik óta követi István és Viktor munkásságát, és azóta több magyarországi fényművészeti megmozduláson dolgoztak egymás mellett.

A Limelight csapata vetített már Sydneytől Bangkok felhőkarcolóin át Las Vegasig, utóbbi helyszínen 2021-ben Guinness-rekordot állítottak be a Tropicana épületére vetített, élőben játszható videójátékkal. A jogos kérdésre, hogy mi lehet a következő cél, Dávid István csak megvonja a vállát. Most éppen egy digitális múzeumon dolgoznak Litvániában, mondja, majd hozzáteszi: „Mindig megyünk valami új felé, mert különben megunnák.”