Írta: Modla Zsuzsanna

Miért nem válik automatikusan minden gyerekből adakozó felnőtt, miközben ott lapul mindenkiben az ehhez szükséges érzékenység? Indul a House of Giving, céljuk megmutatni minden szülőnek, pedagógusnak, hogyan ösztönözhetik a gyerekeket az adás, a kedvesség, az együttérzés kultúrájára.

Lara B. Aknin ­pszichológus és kollégái kísérletükben azt vizsgálták, mit éreznek az alig kétéves gyerekek, amikor adnak, és mit, amikor kapnak. A huszonkét hónapos kicsiket a kutatók három különböző helyzetben figyelték meg: először édességet kaptak, majd azt látták, hogy a kísérletvezető ad egy darabot egy plüssmajomnak, végül maguk is odaadhatták a cukorkájukat a majomnak – egyszer úgy, hogy egy extra darabot adtak oda, aztán pedig a magukét osztották meg a játékkal.

A kutatók a gyermekek arckifejezését és reakcióit elemezve arra jutottak, hogy boldogabbak voltak, amikor adhattak, mint amikor kaptak, és különösen nagy örömöt mutattak, amikor a saját cukorkájukról mondtak le a plüssmajom javára. A kísérlet tanulsága, hogy a másokért való cselekvés nem csupán tanult kötelesség, hanem örömöt okozó, velünk született hajlam is.

A kérdés így talán leginkább az, hogy mit kezd ezzel a család, az iskola, a társadalom. Képesek vagyunk-e úgy formálni a környezetet, hogy ez a természetes készség kibontakozhasson, és valóban a felnőtt élet része maradjon? És ha ez az érzékenység valóban bennünk van, miért nem válik minden gyerekből adakozó felnőtt?

A két válasz összefügg. Egyebek mellett ugyanis pontosan azért nem lesz mindannyiunkból altruista felnőtt – mások javát, jólétét, jogos érdekeit még áldozatok árán is előmozdító, önzetlen ember –, mert ha minta híján az ösztön nem kap megerősítést, nem válik tanult viselkedéssé. Vagyis a szülő, az iskola és a társadalom felelőssége, hogy viselkedésével megerősítse és ápolja ezt a természetes proszociális – a közösséget szem előtt tartó – érzékenységünket.

Amint arra Albert Bandura szociális tanuláselméletében rámutatott, a gyermekek nem pusztán tapasztalataikból tanulnak, hanem mások viselkedését megfigyelve és lemásolva sajátítanak el viselkedésmintákat. Az a kisgyerek, aki látja, hogy a szülei pénzt adnak a rászorulónak, vagy éppen idejüket áldozzák mások megsegítésére – ételt osztanak egy hajléktalanszállón, részt vesznek egy közösségi program megszervezésében –, illetve azt tapasztalja, hogy a tanára a születésnapjára kapott csokival megkínálja a kollégáit, vagy részt vesz egy iskolai adománygyűjtés megszervezésében, olyan mintát lát, ami az adást, a másokkal való törődést a mindennapok természetes gyakorlataként értelmezi.

A minta ragadós jellege tehát az ok, amiért már ­kisgyermekkorban fontos modellezni a filantrópiát mind családi szinten, mind intézményesen. Ha az együttérző viselkedést nem erősíti meg a környezet, ha a gyerek azt látja, hogy a világ a versengésre, önérvényesítésre, sikerhajszára épül, könnyen megtanulja, hogy a segítés ­„naivitás”, a törődés „gyengeség”. A társas érzékenység így nem bontakozik ki – vagy ami még rosszabb, szégyellni valóvá válik.

Ez a szemlélet ráadásul a digitális világban különösen könnyen kap támogatást, hiszen a figyelemért való verseny az önérvényesítést jutalmazza, és az egyénközpontú szemléletet fokozza. Az algoritmusok ritkán helyezik előtérbe a csendes gondoskodást, annál inkább a látványos sikert és a provokatív véleményt.

Miért nem ez a norma?
Amint a fent megidézett kísérlet is mutatja, adni tehát természetes örömforrás, de egyben túl is mutat a pillanatnyi jóérzésen, hiszen a segítségnyújtás erősíti az önbizalmat, és megerősíti a kompetenciaérzést is. A segítés élményét megtapasztaló gyerek nemcsak boldogabb, hanem erősebb is, mert önmaga értékét nem pusztán a teljesítmény vagy a külső elismerés által méri, hanem azon keresztül is, hogy tud adni – időt, figyelmet, törődést. Ez az élmény segíti őt hozzá, hogy olyan felnőtté válhasson, aki nemcsak passzívan szemléli a világot, de aktívan alakítja is.

Felmerülhet: ha a proszociális érzékenység ilyen hasznos, miért nem ez a norma? Részben azért nem, mert a kultúra formálja, mit tekintünk értékesnek.

Ha egy társadalom az egyéni teljesítményt többre tartja a másokért és a közösségért való felelősségvállalásnál, kevésbé alakul ki a filantrópia normája: így nem válik belső értékké, legjobb esetben is kötelesség marad csupán. Pedig a másokért és a közért cselekvés a társadalmi együttélés szempontjából kritikusan fontos. Azokban a közösségekben, ahol az egocentrikus „én” szociocentrikus „mi”-vé válik, ahol a segítés megbecsült norma, ott erősebb a bizalom, és kevésbé uralkodik igazságtalanság és kirekesztettség. Ott, ahol az együttérzés és az adás kultúrája fontos, ahol a társadalom minden tagja egyformán számíthat a másikra, az emberek kevésbé magányosak és kiszolgáltatottak, mert a világ nem versenytársakból, hanem szövetségesekből áll.

Ahogy arra Roy Baumeister amerikai szociálpszichológus – meg előtte sokan mások, így például Arisztotelész – is rámutatott, a boldog élet nem pusztán a kellemes élmények halmozásából fakad. Az önmagunkon túlmutató – azaz a közös jóhoz hozzájáruló – tevékenységek mélyebb értelemérzést adnak, és hosszú távon erősítik az élettel való elégedettséget. A másokhoz fordulás tehát nem csupán az egyén szintjén értékes, hanem társadalmi tőke is. A demokrácia építése és védelme szempontjából pedig különösen fontos, hogy képesek legyünk a közösség érdekeit szem előtt tartani.

Az, hogy a proszociális viselkedés magától értetődő vagy csak ritka kivétel egy társadalomban, azon múlik, hogy mi valamennyien, a társadalom tagjai, milyen kultúrában akarunk élni, hol szeretnénk felnevelni gyermekeinket, és ehhez milyen társadalmi légkört teremtünk közösen. A társadalmi felelősségvállalás tanulható és tanítandó. A jövő adakozóit ma neveljük. Igyekezzünk olyan embereket nevelni, akik képesek úgy emelkedni, hogy másokat emelnek.

A House of Giving célja az adományozás kultúrájának tudatos nevelése. Első lépésként szülőknek és pedagógusoknak szóló Giving ­Guide-ot készítettek – segítséget ahhoz, hogy a gyerekek már egészen fiatalon megtapasztalhassák az adás örömét, felelősségét és közösségformáló erejét otthon és az iskolában egyaránt. A House of Giving hivatalosan május 12-én indul, a Guide is akkor lesz elérhető a szervezet honlapján: houseofgiving.hu