A magyar gazdaság megszokott útvonalán haladt az első negyedévben: újra elnapolták a repülőrajtot, romlottak a kilátások. Donald Trump bónusznak elhozta az őrületet, a soha nem látott bizonytalanságot. A Forbes negyedéves makrogazdasági összefoglalója. Az év eleje még feszült várakozással telt, senki sem tudhatta, hogy a visszatérő amerikai elnök mit gondol komolyan abból, amit kampányában beígért. Amint beiktatták, már látszott, hogy sok mindent, […]
A magyar gazdaság megszokott útvonalán haladt az első negyedévben: újra elnapolták a repülőrajtot, romlottak a kilátások. Donald Trump bónusznak elhozta az őrületet, a soha nem látott bizonytalanságot. A Forbes negyedéves makrogazdasági összefoglalója.
Az év eleje még feszült várakozással telt, senki sem tudhatta, hogy a visszatérő amerikai elnök mit gondol komolyan abból, amit kampányában beígért. Amint beiktatták, már látszott, hogy sok mindent, amit az első ciklusában még nem mert megtenni, most mindenképp megtesz, mégis meglepte a csak simán józanul gondolkodó világot azzal, hogy felrúgja a második világháború óta érvényes világrendet és kereskedelempolitikájában is a legdurvább (és Amerikának is kifejezetten káros) megoldások felé hajlik.
Az amerikai elnök környezetében is nagyon kevesen voltak, akik épeszű gondolatnak tartották, hogy minden országra kereskedelmi mérlegük alapján vessen ki akár brutális vámokat abban bízva, hogy ezzel majd egyensúlyba tudja hozni az amerikai behozatallal a kivitelt. Ez a lépés viszont már akkora piaci felfordulást okozott (a részvények érthető szakadása mellett az amerikai kötvénypiacról is elindultak kifelé a befektetők), hogy Trump meghátrált. Elhalasztotta a magas vámokat, időt nyert, de a bizonytalanság nem csökkent azzal kapcsolatban, hogy mit fog még bevállalni, meddig megy el, és ennek milyen hatása lesz.
Írta: Modla Zsuzsanna Miért nem válik automatikusan minden gyerekből adakozó felnőtt, miközben ott lapul mindenkiben az ehhez szükséges érzékenység? Indul a House of Giving, céljuk megmutatni minden szülőnek, pedagógusnak, hogyan ösztönözhetik a gyerekeket az adás, a kedvesség, az együttérzés kultúrájára. Lara B. Aknin pszichológus és kollégái kísérletükben azt vizsgálták, mit éreznek az alig kétéves gyerekek, amikor adnak, és […]
Írta: Modla Zsuzsanna
Miért nem válik automatikusan minden gyerekből adakozó felnőtt, miközben ott lapul mindenkiben az ehhez szükséges érzékenység? Indul a House of Giving, céljuk megmutatni minden szülőnek, pedagógusnak, hogyan ösztönözhetik a gyerekeket az adás, a kedvesség, az együttérzés kultúrájára.
Lara B. Aknin pszichológus és kollégái kísérletükben azt vizsgálták, mit éreznek az alig kétéves gyerekek, amikor adnak, és mit, amikor kapnak. A huszonkét hónapos kicsiket a kutatók három különböző helyzetben figyelték meg: először édességet kaptak, majd azt látták, hogy a kísérletvezető ad egy darabot egy plüssmajomnak, végül maguk is odaadhatták a cukorkájukat a majomnak – egyszer úgy, hogy egy extra darabot adtak oda, aztán pedig a magukét osztották meg a játékkal.
A kutatók a gyermekek arckifejezését és reakcióit elemezve arra jutottak, hogy boldogabbak voltak, amikor adhattak, mint amikor kaptak, és különösen nagy örömöt mutattak, amikor a saját cukorkájukról mondtak le a plüssmajom javára. A kísérlet tanulsága, hogy a másokért való cselekvés nem csupán tanult kötelesség, hanem örömöt okozó, velünk született hajlam is.
A kérdés így talán leginkább az, hogy mit kezd ezzel a család, az iskola, a társadalom. Képesek vagyunk-e úgy formálni a környezetet, hogy ez a természetes készség kibontakozhasson, és valóban a felnőtt élet része maradjon? És ha ez az érzékenység valóban bennünk van, miért nem válik minden gyerekből adakozó felnőtt?
A két válasz összefügg. Egyebek mellett ugyanis pontosan azért nem lesz mindannyiunkból altruista felnőtt – mások javát, jólétét, jogos érdekeit még áldozatok árán is előmozdító, önzetlen ember –, mert ha minta híján az ösztön nem kap megerősítést, nem válik tanult viselkedéssé. Vagyis a szülő, az iskola és a társadalom felelőssége, hogy viselkedésével megerősítse és ápolja ezt a természetes proszociális – a közösséget szem előtt tartó – érzékenységünket.
Amint arra Albert Bandura szociális tanuláselméletében rámutatott, a gyermekek nem pusztán tapasztalataikból tanulnak, hanem mások viselkedését megfigyelve és lemásolva sajátítanak el viselkedésmintákat. Az a kisgyerek, aki látja, hogy a szülei pénzt adnak a rászorulónak, vagy éppen idejüket áldozzák mások megsegítésére – ételt osztanak egy hajléktalanszállón, részt vesznek egy közösségi program megszervezésében –, illetve azt tapasztalja, hogy a tanára a születésnapjára kapott csokival megkínálja a kollégáit, vagy részt vesz egy iskolai adománygyűjtés megszervezésében, olyan mintát lát, ami az adást, a másokkal való törődést a mindennapok természetes gyakorlataként értelmezi.
A minta ragadós jellege tehát az ok, amiért már kisgyermekkorban fontos modellezni a filantrópiát mind családi szinten, mind intézményesen. Ha az együttérző viselkedést nem erősíti meg a környezet, ha a gyerek azt látja, hogy a világ a versengésre, önérvényesítésre, sikerhajszára épül, könnyen megtanulja, hogy a segítés „naivitás”, a törődés „gyengeség”. A társas érzékenység így nem bontakozik ki – vagy ami még rosszabb, szégyellni valóvá válik.
Ez a szemlélet ráadásul a digitális világban különösen könnyen kap támogatást, hiszen a figyelemért való verseny az önérvényesítést jutalmazza, és az egyénközpontú szemléletet fokozza. Az algoritmusok ritkán helyezik előtérbe a csendes gondoskodást, annál inkább a látványos sikert és a provokatív véleményt.
Miért nem ez a norma? Amint a fent megidézett kísérlet is mutatja, adni tehát természetes örömforrás, de egyben túl is mutat a pillanatnyi jóérzésen, hiszen a segítségnyújtás erősíti az önbizalmat, és megerősíti a kompetenciaérzést is. A segítés élményét megtapasztaló gyerek nemcsak boldogabb, hanem erősebb is, mert önmaga értékét nem pusztán a teljesítmény vagy a külső elismerés által méri, hanem azon keresztül is, hogy tud adni – időt, figyelmet, törődést. Ez az élmény segíti őt hozzá, hogy olyan felnőtté válhasson, aki nemcsak passzívan szemléli a világot, de aktívan alakítja is.
Felmerülhet: ha a proszociális érzékenység ilyen hasznos, miért nem ez a norma? Részben azért nem, mert a kultúra formálja, mit tekintünk értékesnek.
Ha egy társadalom az egyéni teljesítményt többre tartja a másokért és a közösségért való felelősségvállalásnál, kevésbé alakul ki a filantrópia normája: így nem válik belső értékké, legjobb esetben is kötelesség marad csupán. Pedig a másokért és a közért cselekvés a társadalmi együttélés szempontjából kritikusan fontos. Azokban a közösségekben, ahol az egocentrikus „én” szociocentrikus „mi”-vé válik, ahol a segítés megbecsült norma, ott erősebb a bizalom, és kevésbé uralkodik igazságtalanság és kirekesztettség. Ott, ahol az együttérzés és az adás kultúrája fontos, ahol a társadalom minden tagja egyformán számíthat a másikra, az emberek kevésbé magányosak és kiszolgáltatottak, mert a világ nem versenytársakból, hanem szövetségesekből áll.
Ahogy arra Roy Baumeister amerikai szociálpszichológus – meg előtte sokan mások, így például Arisztotelész – is rámutatott, a boldog élet nem pusztán a kellemes élmények halmozásából fakad. Az önmagunkon túlmutató – azaz a közös jóhoz hozzájáruló – tevékenységek mélyebb értelemérzést adnak, és hosszú távon erősítik az élettel való elégedettséget. A másokhoz fordulás tehát nem csupán az egyén szintjén értékes, hanem társadalmi tőke is. A demokrácia építése és védelme szempontjából pedig különösen fontos, hogy képesek legyünk a közösség érdekeit szem előtt tartani.
Az, hogy a proszociális viselkedés magától értetődő vagy csak ritka kivétel egy társadalomban, azon múlik, hogy mi valamennyien, a társadalom tagjai, milyen kultúrában akarunk élni, hol szeretnénk felnevelni gyermekeinket, és ehhez milyen társadalmi légkört teremtünk közösen. A társadalmi felelősségvállalás tanulható és tanítandó. A jövő adakozóit ma neveljük. Igyekezzünk olyan embereket nevelni, akik képesek úgy emelkedni, hogy másokat emelnek.
A House of Giving célja az adományozás kultúrájának tudatos nevelése. Első lépésként szülőknek és pedagógusoknak szóló Giving Guide-ot készítettek – segítséget ahhoz, hogy a gyerekek már egészen fiatalon megtapasztalhassák az adás örömét, felelősségét és közösségformáló erejét otthon és az iskolában egyaránt. A House of Giving hivatalosan május 12-én indul, a Guide is akkor lesz elérhető a szervezet honlapján: houseofgiving.hu
Különösen nehéz volt betörnie a tradicionális japán késkovácsok világába, több helyről is elutasították azzal, hogy ez férfiaknak való szakma. Michiko Kubota először csak irodai munkát kapott, mellette két éven át titokban gyakorolta a művészi gravírozást. Hat évvel később már világhírűvé vált munkáival. Ahhoz, hogy megértsük, miért nagy szó, és miért ír a Forbes arról, hogy egy japán nő […]
Mark Zuckerberg szinte minden volt már: fiatal zseni, gyíkember, progresszív cégvezető, botrányember, laza milliárdos, ketrecharcos Trump-támogató. Az azonban nem változott, hogy a világ legnagyobb közösségimédia-platformjai az ő kezében futnak össze, és felfoghatatlan mennyiségű adathoz fér hozzá. Mark Zuckerberg 2017. március 9-én a Facebook-oldalán jelenti be, hogy felesége várandós második kislányukkal. Posztjának lényege: a világnak nagyon fontos, hogy minél több […]
Írta és rajzolta: Jelinek Míra India városainak utcáin körüllengett a füstölő, a bazár, a curry és a tehenek szaga vagy illata.Két hét kintlét után, hazajöttömkor nagyon hiányzott Delhi vibrálása, az ételek, a ruhák és a sok-sok hagyomány. Elindultam felfedezni Budapest utcáit teljesen új szempontból, autentikus indiai helyeket keresve. Amikor a Kashmirt (azóta kedvencemet) megtaláltam, ujjongva jártam végig a tömött, fűszeres sorokat, kerülgettem a turbános […]
Ránky Katalin a 90-es években az egyik első felsővezető nő volt Magyarországon, és bár a cégirányítást csak menet közben tanulta meg, ösztönösen tudta, hogy úgy ér el leginkább sikereket, ha törődik az alkalmazottak jóllétével. Húsz évig vezette a L’Oréal magyarországi leányát, és nagy művésze volt a nemet mondásnak is. Hetekig titokban, reggel hétre jártak be a L’Oréal óbudai központjába a munkatársak, […]