„Megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál, bontott csirkét, bontott csirkét, bontott csirkét” – trillázza egy régi tévéreklámban a háziasszony, miután a férje hol egy földből kirángatott kígyóval, hol egy téli álmából felvert barnamedvével, hol valami más állattal állít haza, de még csak véletlenül sem bontott csirkével. A huszonhat részes reklámsorozatot Sajdik Ferenc Kossuth- és Prima Primissima díjas grafikus, karikaturista rajzolta 1981-ben, és a Magyar Televízió adta le.

ISKOLATEREMTŐK
KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN:
Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter,
Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám,
Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra, Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter, Lovász László, Péter Vladimir, Lackfi János, Snétberger Ferenc, Uj Péter, Küllői Péter, Bódis Kriszta, Romsics Ignác, Bősze Ádám

Az embereknek valószínűleg beégett a reklám utolsó mondata, és beégtek a Sajdik-rajzok (addigra persze már bőven nem csak a csirkés reklámból lehettek ismerősek). Akkoriban újdonság volt a konyhakész bontott baromfi a boltok polcain. „A Baromfi Tröszt volt a megrendelő – emlékszik vissza Sajdik Ferenc. – Felhívtak, hogy csinálnának egy sorozatot. Azt rajzolok, amit akarok, csak hangozzon el, hogy bontott csirke.”

Az asztalánál rakosgatja a rajzokat, miközben a fotózáshoz készülődünk. „Hát, rajz, az van. Egyre kisebb a hely, pedig rendet csináltam, mielőtt jöttek. A végén már csak bélyegeket fogok tudni rajzolni.” Tavaly múlt kilencvennégy, ritkán mozdul ki otthonról, a rajzasztalnál viszont még mindig nagyon aktív. Ottjártunkkor két rajzon dolgozik nem „csak úgy”, kedvtelésből, hanem megrendelésre. A Barátságos lovak munkacímű már előrajzolva, félig kiszínezve várja a befejezést.

A nappaliban egy másik asztalon két plüss Gombóc Artúr figyel az ablaknak támasztva. A Pom Pom meséiből ismert, kerek, szögletes és mindenféle csokoládét imádó kék madár generációk szívébe lopta be magát. Ferenc egyik kedvenc színe a kék, Gombóc Artúr tollazatának sötétkékje sok rajzán visszaköszön. „Érdekes, hogy változik az ember ízlése ebben is. Most ez a kobaltkék tetszik” – vesz ki egy pasztellkrétát a jobb kezénél lévő számos, krétával teli műanyag doboz egyikéből. Rögtön, talán akaratlanul is elkezd vele dolgozni az egyik rajz alsó felére, egy városkép alá. „Ide úgysem tudtam, mit rajzoljak, de látják, most megoldotta az élet.”

A görög kaland
„Elvitt egy trénerhez, aki megfogta a könyököm meg a térdem, és nem szólt semmit. Valószínűleg rájött, hogy zsokénak magas leszek.” Ferenc édesapja, vagy ahogyan ő mondja, a papája, Sajdik Sándor nemzetközi zsokékarriert futott be, és több mint ezer versenyt nyert meg. Három évvel idősebb bátyja, az ifjabb Sándor után eleinte Ferencet is zsokénak szánták, de nem igazán volt rá alkalmas, és nem csak a testalkata miatt. Egyszer óvodáskorában, amikor apja Romániában versenyzett, őt is feltették ott egy lóra. „Tériszonyos kisfiú voltam, nagyon sírtam, úgyhogy gyorsan levettek.”

Később ült még lovon, de azt mondja, édesapja szándékosan egy kevésbé kiegyensúlyozott állatot választott, akit nem is lehetett rendesen meglovagolni. Egyetlen egyszer hallotta veszekedni a szüleit: amikor tizenpár éves korában a jövője volt a téma. Édesanyja, Weinberger Sarolta – aki egyébként balerina volt – még egy ideig ragaszkodott hozzá, hogy zsoké legyen, de aztán ő is engedett.

„Mondtam a mamámnak, hogy nem kelek fel négy-öt órakor. Hajnalban már menni kellett volna a lovakhoz. Azt mondta, »jól van, akkor aludj tovább«”. Ennek ellenére a Sajdik fiúk a lovak bűvöletében nőttek fel, minden hétvégén kinn voltak a lóversenypályán, máskor meg az éves alagi (ma Dunakeszi része) lóárveréseken nézték a világhírű magyar lovakat és például a lovat venni ideutazó VIII. Eduárd brit királyt, illetve más európai méltóságokat.

A család otthona az alagi lóversenypálya közelsége miatt Dunakeszin volt, de mindig oda költöztek, ahol éppen a papa versenyzett. Ezért Ferenc és bátyja is a németországi Neuenhagenben született (ma Berlin része). 1933-ban jöttek haza, miután megjelent egy hitleri rendelet, hogy amíg van német munkanélküli zsoké, addig nem lehet külföldit szerződtetni.
„Amikor a papám néha lejött Görögországba, sok társasjátékot hozott, és két hónapra előre befizetett minket a bátyámmal a cukrászdába kandiscukorra. De mindig csak egy zacskóval kaphattunk, hiába könyörögtünk többért.” Egy rövid dunakeszi kitérő után ismét külföldön találta magát a család, megint csak a papa munkája miatt. Az Athén melletti Néa Szmírnibe költöztek. Épphogy berendezkedtek, apja Dániában kapott munkát, Ferenc bátyjával és édesanyjával Görögországban maradt.

„Azóta megtanulhattad volna” – mondta többször is Földes György, a Ludas Matyi főszerkesztő-helyettese Ferencnek, aki bevallása szerint is kifejezetten rossz helyesírással feliratozta rajzait. „A számolással is így vagyok, máig nem számolok jól.” Ferenc második-harmadikos korában a görög abc szerint tanult meg igazán írni-olvasni, tökéletesen beszélt görögül, és eredetiben olvasta Homé­roszt. Amikor a második világháború miatt Dunakeszin újra egyesült a család, nehéz volt felvennie a fonalat a magyar iskolarendszerben, és még „ludasos” korában is azzal igyekezett kivédeni a rossz helyesírását firtató kritikákat, hogy Görögországban tanult írni-olvasni. Az elemire tanárai tanácsára rá is húzott itthon egy évet, és ez nagy szerencse, mondja.
„Muris, hogy milyen kis dolgokon múlik az ember élete. Ha továbbmegyek a polgáriba, nem ismertem volna meg a Marikát” – mondja 92 éves feleségéről, Könyvesi Máriáról. Ő is jó rajzoló. Egyszer egyik unokájuktól, Csabától kérték

az óvónénik, hogy mondja a papának, rajzoljon valami szépet. Mire Csaba: „A papa nem tud szépen rajzolni, csak humorosan. A mama tud szépen rajzolni.”

Huszonnégy forint
Ferenc már gyermekkorában szeretett rajzolni, de önkritikusan ma is azt mondja, szó sem volt szép alkotásokról. Szívesen használta inspirációnak a Pallas Nagy Lexikonát, kedvencei a halak voltak. Amikor későbbi munkahelyén, a Rádió- és Televízióújságnál (Rtv), a Magyar Rádió büféjének helyet adó Pagodában néha-néha leült rajzolni, nagyon zavarta, ha válla fölé állva valaki megkérdezte, mi készül. „Abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogom lerajzolni, mert belenéztek, és elrontom. Ez ilyen magányos műfaj. Csak ne nézzék, amikor rajzolok! Egyébként lehetnek körülöttem.”

Az Rtv-nél elsősorban tördelő volt, de néha rajzolt is. A rajzon, amiért életében először honoráriumot kapott – huszonnégy forintot –, egy tehén nyilatkozik a riporternek a tejhozamról. A rádióújságnál vált világossá, hogy ebből meg is lehet élni, és onnantól arra törekedett, hogy a Ludashoz kerüljön. „Ott csak rajzolni kellett.” Először külső, majd belső munkatársként majdnem harminc évig készített karikatúrákat a vicclapnak.

Hetente legalább három munkát kellett leadni a fizetésért, Ferenc általában öt–hét rajzzal ment a főszerkesztőhöz, Tabi Lászlóhoz. Volt, amikor csak gyorsan szóban elmondták, mi van a rajzokon, és Tabi vakon választott ki hármat. „Egy Sajdik-rajzot nem lehet felolvasni, azt meg kell nézni” – mondta viszont egyszer egyik szerkesztő kollégája. A Ludas alapozta meg Sajdik Ferenc hírnevét annyira, hogy az utóbbi hetven évben sosem kért munkát, mindig megtalálták vele.

Azt mondja, az ő műfajukban nincs olyan, hogy iskola, mert valaki vagy tud karikatúrát rajzolni, vagy nem. Úgy látja, az lehetett a szerencséje, hogy rossz a memóriája. Néhány kollégájával ellentétben sosem tudott mindent az utolsó részletig lerajzolni, mindig egyéni képi világgal, fantáziájára hagyatkozva készítette rajzait. Sajdik Ferenc szerint a karikatúra ma elhaló műfaj. „Kihalni nem fog kihalni, az biztos, de nem jelenik meg mindennap.”

A Sajdik-rajzok nemcsak szerethetők, de az ő világában az alakok is szeretik egymást, humanizmus, kedvesség árad a rajzokból, mondja Szabó László Róbert, ismertebb nevén Marabu. Az ő rajzaival számos képregényben, a Dodóskönyvekben és többek között a HVG-ben találkozhatunk. „Amikor gyerek voltam, Sajdik volt a legkedvesebb rajzolóm. Ez még a fekete-fehér, irkafirkás Sajdik volt.” A látszólag irkafirkás rajzok mögött is volt azonban gondolat és komplexitás, Marabu kedvence például a Bolondok című alkotás, amivel Sajdik 1975-ben nagydíjat nyert a nyugat-berlini Cartoon 75 Nemzetközi Karikatúrakiállításon.

„Megjelent a Ludasban is, kivágtam magamnak. Gyerek voltam, még fogalmam sem volt, hogy egyszer én is rajzolni fogok.” Marabu azt mondja, sok olyan művész volt, akit az ember szeretett és tisztelt, de akiért nemcsak felnőtt-, hanem már gyereklélekkel is rajongani lehetett, az Sajdik volt. „Ügyesen megoldotta azt is, hogy miután kihalt körülötte a print sajtó, felköltözött a falakra. Ez nagy húzás volt tőle” – utal Marabu Sajdiknak az utóbbi években született képzőművészeti igényű képeire, a váci Sajdik Gyűjteményben is komoly kiállítási anyag állt össze belőlük.

Csukás István, a menedzser
„Rajzoltam egy kövér madarat, ami nem tud elrepülni, mert annyit eszik. Aztán rajzoltam egy kislányt is, neki pedig van valaki a fején, akivel folyton beszélget.” Így született meg Gombóc Artúr és Bogyó, a kislány (a későbbi rajzfilmben ő lett Picur – a szerk.), akinek a fejére költözött Pom Pom. Az alakokat Ferenc még a 70-es években megrajzolta, később merült fel, hogy legyen belőlük mesekönyv, és Csukás István írja meg. Így lett a gyerekek kedvence például a Radírpók vagy Festéktüsszentő Hapci Benő.

Sajdik és Csukás első közös munkájukra már bőven ismerték egymást, mert az 50-es évek végétől össze-összefutottak, amikor különböző lapoknál házaltak – Sajdik a karikatúráival, Csukás a verseivel. Rögtön megtalálták a közös hangot. Heti egyszer biztosan beszéltek telefonon, de soha sem munkaügyben. „A szövegeket mindig elküldte postán, hogy sürgős. Miután két hétig ült rajta. Meglepődnék, ha most felhívna” – mondja szomorkásan huncut mosollyal Ferenc. A Pom Pom egésze is borítékban, postán jött, aztán a Móra Kiadó adta ki a mesekönyvet, többrészes sorozat lett belőle, 1980-ra pedig rajzfilmsorozat is készült ­Dargay Attila rendezésében.

Bálint Ágnes, a Magyar Televízió ifjúsági osztályának vezetője a Pom Pom sikere után – a magyar mellett szlovákul és németül is megjelentek a mesekönyvek, és a tévében is népszerű volt – azt mondta Csukásnak, hogy elkezdhetnének dolgozni Ferenccel egy új történeten. Mire Csukás rávágta, hogy „hohó”, az nem olyan egyszerű. Mire leért az emeletről, megszületett A nagy ho-ho-ho horgász ötlete. „Miután egyikünk sem horgászik. Aztán elég jól sikerült. A zenéje pláne.”
Csukás volt a menedzser kettejük közül, ő tárgyalt a kiadókkal és a tévével is. „Én mindig inkább itt ülök, ezzel meg lehetett úszni jó néhány tárgyalást” – mutat az asztalára. Pályafutása alatt mintegy kétszázötven könyvet illusztrált, elsősorban meséket, de sakkozós könyvektől a Nemzeti Tankönyvkiadó német, orosz, szerbhorvát és olasz nyelvkönyveiig széles a repertoár. Ő rajzolta a tévétorna főcímét és a feljebb említett bontottcsirke-sorozatot is.

Azt mondja, a humor mindig a határ­idővel együtt jön a rajzokhoz. Amikor hobbiból alkot, manapság épületeket és városokat rajzol a legszívesebben, de volt egy virágos korszaka is, amikor a zánkai nyaralójuk körüli virágok ihlették meg. Nappalijuk falát számos ilyen rajz díszíti, és bár csak némelyiken vannak emberalakok, azok nélkül is felismerni rajtuk
a „sajdikos” vonalvezetést.

A Sajdik-féle stílusra a Pannónia Filmstúdió igazgatója, idősebb Matolcsy György is felfigyelt. Ferenc a Műcsarnok 1968-as – egyébként az akkori 83 ezres látogatószámmal rekordot döntő – karikatúrakiállítására egy hétméter széles Budapest rajzot készített, ennek apropóján hívták fel a filmgyárból, hogy készülhetne belőle egy rajzfilm. És bár ez a projekt végül nem valósult meg, Ferenc évekig dolgozott a filmgyárban mint külső munkatárs. Sok műsor, film, sorozat forgatókönyvét rajzolta meg, például a tévétorna főcímét, illetve a Magyar Televízió huszonhat részes La Fontaine-mesék sorozatának hátterét, sőt részben a figuraterveit is.

„Az orvosom azt mondta, jó, hogy letagadhatok tíz évet, de a vesém attól még kilencvennégy éves” – vonja meg a vállát. Hiába csinálja évtizedek óta, a rajzolás továbbra sem fárasztja, legfeljebb néha állva rajzol az egyik komódnál, ha már sok volt az ülésből. „Tizennyolc éves korom óta csak ezt csinálom. Szerencsém volt, hogy ilyen stílusban rajzolok. Néha próbálok másképpen, de képtelen vagyok rá.” Még fiatalon, a Grafikai Iparrajziskolában a kitömött menyétnél ment el végképp a kedve az irányított rajzolástól, már akkor is inkább otthon alkotott, a maga fantáziája szerint.