Mindenen túl lehet jutni

Édesapád is fogorvos volt, nem csak te.
Mamám pedig fogtechnikus. Papám vizsgázott fogász volt. A 60-as években kevés fogorvos volt, ezért az olyan fogtechnikusokkal – ő is az volt –, akiknek volt valamennyi munkaviszonyuk, gyorstalpalón végeztették el az egyetemi tananyagot. Nem kaptak „dr.”-t a nevük elé, de teljes jogosítványt a fogászati tevékenységre már igen. A fogorvoslás volt az egyetlen, amit a szocializmusban magánorvosként is űzni lehetett heti két napon.


Apu kedd és csütörtök délután rendelt, bátyámmal ki se tudtunk jönni a gyerekszobából, mert a nappali volt a váró, és abból nyílt a rendelő. A galérián volt a labor, így ha apu kihúzott egy fogat, fölszaladt, és legalább az ideiglenes pótlást máris megcsinálta. Fog nélkül senkit sem engedett haza. Ez aztán úgy elterjedt a színésztársadalomban, hogy valami elképesztő, Sinkovits Imre, Kállai Feri, Törőcsik Mari mind hozzá jártak. Ott itatódtam át az egésszel.


Voltak nagy találkozások?
Egy jelenet nagyon megmaradt. Márkus László a Madách Színháznak volt vezető színésze. Ádám Ottó volt az igazgató, épp Haumann Péter kapott főszerepet valamelyik darabban. Brillírozott benne, az egekbe repítette. Eléggé hasonló karakterek voltak a Márkussal, szóval onnantól Ádám Ottó inkább a Haumann-nak adott olyan szerepeket, amiket szegény Márkus szeretett volna. Aztán Márkus is jött apuhoz. A váróban ki voltak téve az újságok, a Pesti Műsor címlapján pont Haumann volt. Márkus meglátta, apró cafatokra tépkedte a címlapot, és szétszórta a nappaliban.