„Igaz, hogy a nominálásnál is több láda pezsgőt veszítettem fogadásokon. De ez most más, tényleg nem fogok nyerni” – szabadkozik Jancsó Dávid, amikor az Oscar-esélyéről kérdezem. Bár végig harsányan nevetgél a beszélgetés alatt, őszinteséget érzek a hangjában, amikor azt mondja, jobban szeretne a nézőtéren örülni kollégái és A brutalista sikerének, meg annak, hogy részt vett a film elkészítésében, mint hogy felolvassák a nevét, és ki kelljen állnia egy köszönőbeszéddel.

Sellő Hajnal SZFE-s osztályvezetőjük mondta annak idején, hogy a vágó helye a második sor első székén van, nulla rivaldafényben. És amúgy is ritkán nyer olyan vágó, akit nem jelöltek korábban se a Brit Film- és Televíziós Művészeti Akadémia (BAFTA), se a vágószervezet díjára – szól a szerény magyarázat.

Ami az Oscar-díjkiosztót megelőzi, az leginkább egy vérmes politikai kampányra hasonlít, a kispadról nézve is elrettentő az a mennyiségű publicitás, amit a jelöltek nyomnak. De hát annyi film készül a világban, muszáj reklámozni, mondja Dávid. Az úgynevezett below the line – például a vágó, a hangmérnök vagy a sminkes – szakmák jelöltjeit promotálni amúgy sem volt energiájuk és pénzük a filmstúdióknak.

Nála pedig egyenesen hírzárlatot rendeltek el, miután egy interjúban elmondta, hogy használtak mesterséges intelligenciát A brutalista készítésekor. Nagy port kavart, hogy például azzal tökéletesítették Adrien Brody magyar kiejtését, holott Dávid szerint az MI ma már nemcsak a mindennapokban alapeszköz, de filmekben is használják. Őszinte vallomása arra mindenesetre jó volt, hogy a konkurencia felkapja, és balhét csináljon belőle.

 „Hogy balhés típus vagyok-e? Én nem gondolom magamról. Egyszerűen csak nem szűrök – mondja. – Anyám szerint igen rendes gyerek voltam, sőt most, hogy sokat vigyáz az én három kiskamasz gyerekemre, kimondottan angyalnak emleget.” Édesanyja, Csákány Zsuzsa azt mondja, Dávid ráadásul, apjához hasonlóan, különösen udvarias gyerek is volt. Egyszer például, miután az agglomerációban lakó barátai lekésték az utolsó buszt, megvárta velük az első hajnalit. „Hajnali négyig ültünk a konyhában, és vártuk, a frász tört ránk, de azt mondta, olyan későn már nem akart bennünket felkelteni a telefonálással.”

Amikor Dávid született, édesapja, Jancsó Miklós hatvanegy éves, befutott, világot járt filmrendező volt. Már csak emiatt is aktívan részt vett harmadik házasságából született fiának gyerekkorában, és ha utaznia kellett, felesége és fia is mentek vele. „És ugye volt az a sok hacacáré, a forgatások, amire kijártam. Rengeteg filmes ott rohangált, én meg imádtam a walkie talkie-val játszani” – meséli Dávid.

Sokat ült bent szüleivel a vágószobában. „Jelen voltam, mint rendes egyke” – mondja. Ott volt akkor is, amikor édesanyja (a Jancsó-filmek állandó vágója) átállt analógról digitálisra. Dávid szerint nagyon élvezte a váltást, örült, hogy nem olyan koszos kézzel jön haza, mintha autószerelő lenne. „Még mindig nem tart ott a technológia – mondja –, hogy azt a minőséget tudja, mint az analóg asztal. Amikor a harmincöt milliméteres filmet belefűzted, mintha 3D képet néznél, annyi mélysége látszott. A képi minőség verhetetlen volt azokon az asztalokon, de a hang maga volt a halál, külön szalagon futott.” Ezzel együtt nem tartott tovább a régi technológiával elkészíteni egy vágatot, a mai munka ugyan gyorsabb lehetne, ám jóval hosszabb idő, hogy verziók hadát kell megcsinálni.

Édesapja utolsó filmjeit már hármasban vágták. Sokat üvöltöztek a vágószobában, attól függő szerep­osztásban, hogy épp ki kivel értett egyet. „De mindig békében jöttünk ki, nem volt haragtartó a család, csak három másodpercig mentek vérre ezek a vidám viták, megspékelve egy-két (kurva)anyázással.” Édesapja előző házasságából vannak féltestvérei is, így ő már nagybácsinak született. Első házasságában, a három gyermekkel még valamelyest továbbvitte az olaszos temperamentumot, de mostani párjával, a szintén vágó Nagy Ilka Janka mellett már végképp csend és nyugalom veszi körül.

Az egykori Pannónia Filmstúdió hűvösvölgyi épületének első emeletén, egy vetítőszobában beszélgetünk, miután bekukkantottunk egy hollywoodi produkcióhoz készülő komolyzenei felvételre, és megnéztük Dávid vágószobáját is, ahonnan közvetlen kertkapcsolat nyílik (így legalább nem igaz, hogy a szobában vágni lehet a füstöt is). A folyosókon itt-ott régi, analóg vágóasztalok, amiken még édesanyja dolgozott. „Megvettem hatot, hátha össze lehet belőlük rakni egyet, de kétmillió lenne a költsége, és nem is nagyon kaphatók a hiányzó alkatrészek.” A szomszédban épp Enyedi Ildikó új, Csendes barát című filmjét vágják, Dávid és Ilka pedig már két új Mundruczó-filmen dolgozik. Merthogy lassan húsz éve Jancsó Dávid Mundruczó Kornél filmjeinek vágója. A ma Berlinben élő rendező volt az, aki már a főiskolán kiemelte, onnantól kézről kézre adták a rendezők.

Pedig Dávid gyerekkorában édesapjától mindig azt hallotta, hogy a magyar filmiparnak a rendszerváltás után befellegzett, és amúgy is bohém világ, nem életbiztosítás. „Bármit csinálhatsz, csak ne ezt” – így szólt a szülői jótanács. Jó ideig más irányba is ment, először a McDaniel College-ban tanult kommunikációt és politikatudományt, az utolsó két évben Marylandben. Három szemeszter alatt letudott négyet, annyira sok kreditet vett fel egyszerre. „Hazajöttem karácsonykor, és a diplomaosztóra sem mentem vissza. Így nekem nem volt meg a klasszikus kalapdobálás – mondja. – Városi gyereknek születtem, az meg ott klasszikus kisvárosi kampuszélet volt, kultúrsokk mindenkinek, nekünk, külföldi diákoknak is, de az amerikaiaknak is.”

A CEU-n később megtapasztalhatta a kalapdobálást, igaz, ottani jogi tanulmányainak utolsó félévét már rohangálva töltötte a CEU és az SZFE között. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán éppen keresztfélévben indult vágó szak, és Dávid egyszer csak a szülei elé állt, hogy akkor engedelmükkel beadja a jelentkezését.

„Először azt akarták az SZFE-n, hogy hagyja abba a CEU-t, mert a vágó szakra igenis be kell járni. De mivel én is elvégeztem azt korábban, és a tanulmányaim alatt többször nem voltam ott, mint voltam, életveszélyesen megfenyegettem őket, hogy márpedig Dávid be fogja fejezni a CEU-t” – mondja nevetve Csákány Zsuzsa. Dávidnak a vágásnál sokszor hasznos, hogy ennyi mindent tanult. Ha valamit nem ért, tudja, hova kell nyúlni, céltudatosabban informálódik.

 Mundruczó Kornél csak néhány évvel korábban végzett az SZFE-n, és akkor kezdett dolgozni a Delta című filmjén, amikor Dávid elsőéves volt. Mivel különböző évszakokban, egymástól időben távoli etapokban forgattak, az első rész után új vágót kellett keresnie. „Apámnál már szerepelt korábban (az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél című filmben – a szerk.), így ismertük valamennyire egymást, hiszen én lótifuti voltam azon a forgatáson is, vittem a kávét, rohangáltam. Valaki ajánlott neki három embert az osztályunkból, ő meg azt mondta, hogy »a Jancsót ismerem, legyen ő«. Szóval azért biztosan segített a nevem, hogy engem választott” – meséli Dávid.

„Bár Miki bácsi nekünk hatalmas ikon volt, és közelinek éreztük magunkhoz, sohasem a Jancsó név volt Dáviddal kapcsolatban a motivációnk – mondja ugyanakkor Petrányi Viktória producer, Mundruczó alapítótársa a Proton Cinema produkciós cégben. – Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, hogy mozgóképpel nőtt fel, minden meglátása ezt igazolta. Ráadásul az érzékenysége és a tudása kreatív tehetséggel párosult, így sosem kezeltük kezdőként.”

Dávid a Deltával egyből kijutott Cannes-ba, a filmet ugyanis meghívták a 2008-as fesztivál versenyprogramjába, és el is nyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (Fipresci) díját. Fura érzésnek írja le, hogy milyen volt a vörös szőnyegen vonulni. Akkor még bérelt magának frakkot, aztán a második cannes-i fellépésére már vett egyet. „Kár volt, azóta annyiszor vesztettem és nyertem súlyt, hogy már rég nem jó. Átálltam fekete öltönyre, de hát ez úgyis kókler szakma, nem kell frakkot hordani” – nevet.

Azóta Mundruczó minden filmjét ő vágja, sőt néha a színházi előadásokban lévő videóbetéteket is. Talán a Fehér istenre  a legbüszkébb, azt mondja, az igazi „vágói hacacáré” volt, olyan, amilyen egyszer van az ember életében. Kapott vagy kétszáz órányi forgatott anyagot, hogy vágja meg úgy, hogy az látszódjon, mintha a kutyák valóban színészkednének. „Na, ott aztán kellettek a kulesovi alapelvek, nem volt mindegy, milyen képet vágok be a kutya feje után, hiszen abból asszociál a néző arra, hogy mit gondolhat a kutya.”

Egy vágónak teljesen más látásmódra van szüksége, mint egy rendezőnek. „Az ADHD például nagyon hasznos, és az nekem úgy van, hogy ihaj” – mondja. Egyik közismert tünete ugyanis épp a hiperfókusz, vagyis egy ADHD-s nagyon intenzíven képes a figyelmét egy tevékenységre irányítani, akár órákra képes elveszni benne.

Ez Dávid szerint különösen jól jön a filmvágásnál. Minden egyes mentális betegségnek van egy szakmája a filmes világban, az OCD (obszesszív-kompulzív zavar, kényszerbetegség) például a hangmestereknél hasznos, magyarázza.

Rendezője és forgatókönyvírója válogatja, mennyire kap szabad kezet egy vágó. „De ebben a szakmában olyan nincs, hogy nemet mondjon a vágó, az adott film a nap végén a rendező filmje, nem az enyém.” Dávid szerint például a Dev Patel rendezte 2024-es A Majomember című akciófilmnek szinte semmi köze az eredeti forgatókönyvhöz. „Nincs olyan jelenet, ami ott van, ahova el lett képzelve, lényegében a vágószobában írta meg a rendező a filmet” – mondja.

Édesanyja még vágópréssel járt a bemutatókra, mert az utolsó pillanatig agyalt a rendező bizonyos részleteken. De még a Deltának is két változatát vitte ki anno Mundruczó Cannes-ba, ott, a bemutató előtt döntött az utolsó jelenetről. Merthogy sokféle film készülhet egy forgatási anyagból, a film nyelve leginkább a vágásnál alakul ki.

 Dávid és négy kollégája, Kiss Vanda, Makk Lili, Kovács Zoltán és Szalai Károly 2012-ben alapították meg a Post Office Films Kft.-t, és ma már nem kizárólag vágnak, de minden, a forgatás és a filmbemutató között elvégzendő filmutómunkát vállalnak. Sőt még tovább is, Dávid A brutalistán még ma is dolgozik, mondja is, hogy délután hatig ér rá, akkortájt ébred fel a tengerentúlon Brady Corbet, a rendező, és hívni fogja, mert vannak még a disztribútoroknak leadandó anyagok is.

Ahogy az operatőrt ma már director of photo­graphy néven emlegetik, a vágó kvázi az utómunkák rendezője. „Amióta film létezik, azóta hozzányúlunk, és nem a valóságot tesszük a vászonra, hanem történetet mesélünk. Ez mind mese – mondja Dávid. – A mi szakmánk másról sem szól, csak a néző manipulálásáról. A nulladik pillanattól.”

Brady Corbet 2014-ben Magyarországon forgatta első filmjét, az Egy vezér gyermekkorát, és vágót keresett. „Brady igazi cinefil, kevés embert ismerek, aki ennyire sokat tud a moziról. Megkérdezte, ki Mundruczó vágója. Leültünk, beszélgettünk, azonnal összehaverkodtunk.” Corbet következő filmjét, a Vox Luxot nem tudta Dávid elvállalni, mert akkor született a harmadik gyermeke, és amúgy is ütközött volna egy Mundruczó-film utómunkáival. Ő vágta viszont Corbet feleségének és alkotótársának, Mona Fastvoldnak Eljövendő világ című filmjét. „Egymásnak adogattak családon belül – mondja, hozzátéve, hogy A brutalistára hat éve kérte fel Corbet. – Jó sok melót mondtam le, aztán csak nem indult.” Közben azért megcsinálta Mundruczóval a Pieces of a Womant.

 Corbet csapatát Dávid és Kornél hozta össze Petrányi Viktóriával, aki annyira szerette volna, hogy Magyarországon készüljön a film, hogy több körben megpróbálta lenyomni a szervizmunka költségeit. (A film teljes büdzséje tízmillió dollár körül volt, és ez ilyen kaliberű alkotásnál nagyon kevés.)

A filmet az 50-es években kifejlesztett, csaknem harminc éve nem használt VistaVision 35 milliméteres celluloidra forgatták. „Önmagában statement ebben a világban, hogy full analóg filmet csináltunk” – mondja Dávid. Abban az első pillanattól biztos volt, hogy Corbet és Brody hatalmas sikert érnek el, de azt, hogy a film ekkorát fut, egyikük sem gondolta volna. A három és fél órás darab Velencében tavaly ősszel megnyerte az Ezüst Oroszlánt, a februári BAFTA-díjátadón négy kategóriában lett első.

Dávid százezer méternyi filmből vágta össze a végeredményt, miközben egy átlagos film, ami régen filmre forgott, húsz–huszonötezer méter volt. Készítettek egy két és félórás verziót is, inkább csak maguknak, és Dávid lobbizott is, hogy rövidebb legyen a film. „Úgyis mindig ezzel jön a stúdió” – indokolja. Így is történt. De Bradyék azt mondták, ez tipikus kelet-európai károgás – és maradt az eredeti hossz.

„Ha ma zsinórban megnéznek az emberek a Netflix-sorozatokból tíz epizódot – mondja –, akkor tényleg nem az a fontos kérdés, hogy egy játékfilm milyen hosszú. Sokkal inkább az, hogy fenn tudja-e tartani a néző figyelmét. Ha igen, akkor a vágó jól végezte a dolgát. Ez már rajtam múlik, de azt nem én határozom meg, hány perces legyen.”

Dávid előzőleg azért is könyörgött a rendezőnek, hogy ne magyar legyen a főszereplő építész. Nincs az a külföldi, aki magyarul úgy tudna beszélni, hogy az ne legyen kínos, érvelt, de hiába. Volt, hogy előmondta a forgatáson Adrien Brodynak a szöveget, mert tudta, hogy a vágószobában majd nehéz dolga lenne, ha nagyon rossz a főszereplő kiejtése. A közeli képeknél pedig képtelenség lett volna utószinkronnal korrigálni az erős akcentust. De Brody tényleg jól megtanult magyarul, így – némi mesterséges intelligencia segítségével – működött az eredeti hangja. (Az amerikai színész édesanyja a magyar származású, New Yorkban élő fotográfus, Sylvia Plachy.)

„Azt nem mondom, hogy nem volt három idegösszeomlásom a film alatt” – mondja Dávid. Négy éve esik át egyik filmből a másikba, pihenés nélkül, és közben ingázik Amerika, Anglia és Budapest között. A brutalistát New Yorkban és Londonban vágták, aztán amíg Corbet nyaralt, hazajöttek folytatni a munkát, majd vissza Londonba. „Már nem annyira bírom ezt, bár egy időben tök jó volt, hogy az ember egy kicsit beletekint a párizsi, a londoni és a New York-i életbe. De itthon vagyok itthon. Én gyerekkoromban megéreztem, milyen külföldön élni úgy, hogy nem vagy része az ottani társadalomnak.”

Az általános iskola második osztályába járt, amikor kiköltöztek két évre Amerikába, mert édesapja a Harvardon tanított. „Minden országnak megvan a maga baja, persze egy percig sem mondom, hogy Magyarországnak nincs. De isten őrizzen, hogy az Egyesült Államokban egészségügyi bajod legyen, a jó oktatás drága, Angliára ugyanez igaz, és ott még az eső is esik.” Los Angelesben kifejezetten retteg, valamiféle értelmezhetetlen félelemérzése van, hogy mikor fogja elnyelni a várost egy földrengés. „Papundekli az egész. A keleti partot jobban szeretem, New York sokkal európaibb, városibb. LA egy elképesztő nagy falu. Az olaszoknál szívesen élnék, de ott meg nincs olyan filmszakma, amiben dolgozhatnék.”

Ráadásul gyerekközpontú apának mondja magát. Bár elvált, ha itthon van, ma is ő viszi a gyerekeit iskolába, bármeddig dolgozik éjjel. A technológia nagy előny, de sovány vígasz, hogy videóhívásokban bármikor láthatja őket. És ezt ők sem viselik jól. „Azért várjuk meg, hogy kamaszok legyenek” – nevet.

Milyen filmeket néz?

Képes még este filmet nézni, neki ez a kikapcsolódás is. Nem sokat alszik, már csak amiatt sem, mert több időzónában kell kapcsolatot tartania a kollégáival. „Ha itthon akarok lenni, legalább két időzónának ki vagyok téve. Tudják az amerikaiak, hogy hány óra van Európában, de kérdezd csak meg bármelyik szervizproducert, hogy alszik-e éjjelente.”
Megpróbál nem szakmai szemmel mozizni, de nyilván észrevesz olyan hibákat, amiket az átlagnéző nem. „A Nosferatuban megbolondulok a VFX minőségétől, miközben fantasztikusan van a film fotografálva.” Mostanában imádta Kevin Costner Yellowstone-ját is, azt mondja, csodálatosak azok a helyszínek és alakítások. „Oké, a sztori kissé klisés, és pufogtatják, amit kell, de a filmkészítés csúcsa.”
A régiek közül pedig Oliver Stone 1991-es JFK – A nyitott dosszié című filmjére van rákattanva éppen, de gyakran nézi újra Stanley Kubrick 1964-es Dr. Strangelove-ját és Tarantino Ponyvaregényét is. „Nincsenek kedvenceim, időszakos, hogy éppen mit töltök be a vetítőbe” – mondja. Gyakran előveszi édesapja filmjeit is, nemrég nézte újra például az Így jöttemet és a Vizi privati, pubbliche virtùt (ez volt a Magánbűnök, közerkölcsök eredeti címe).