Várhatóan a jövő év elején jön a magyar mozikba a Csendes barát, Enyedi Ildikó új filmje. A velencei és torontói premierek után itthon először a sellyei arborétumba hozták el, és a címszereplőnek, az ottani ginkgo bilobának is megmutatták. Ennek apropóján kérdeztük a rendezőt.

Lassan negyven éve kutatod filmjeiddel: mi kell ahhoz, hogy megértsük egymást?
Kis jóindulat. Ha sok minden titokban marad, az is rendben van. Nem a teljes, mély megértés a cél – az már kicsit lehetetlen is –, lehet örülni a részleges megértésnek is. Attól még, hogy nem tudom pontosan, mi van a másikban, ugyanolyan fájdalmak, szenvedélyek, vágyakozások lapulhatnak benne, mint bennem.
Lehet, hogy egy nem emberi lény másként érzékel, kommunikál, mint én, de attól még neki is megvan a maga gazdag világa, ahonnan nézve a mi behatárolt emberi érzékelésünk hathat furán egzotikusnak. Ha ez magától értetődő, az utat nyit a másik megértéséhez.

A Csendes barát is megmondja, de tőled akarom hallani: a te világodban maradt még jóindulat?
Naponta tapasztalom. Szíven üt, mennyi kedvességet látok. Minél inkább beborul az ég fölöttünk, annál jobban világít. Az igazán kemény téthelyzetekben – adja Isten, hogy pár év múlva ne tartsunk ott – rengeteg önfeláldozó és teljesen a másik felé forduló emberi megnyilvánulás születik.

Egy olyan világpolgárnak, mint te, mi a tét? Miért választod témának a faji határok nélküli nyelvet, főleg a magyar film mostani kontex­tusában?
Mondok egy példát. Az általam nagyon mélyen szeretett Füst Milán a II. világháború alatt, Budapesten, zsidó emberként konstans életveszélyben írta meg A feleségem történetét. Struccpolitikának tűnhet, számomra inkább határozott állítás: nem hagyta, hogy rabul ejtse, meghatározza az az elvadultan gonosz, az emberi élethez méltatlanul ócska kontextus, ami körülvette. Azzal, hogy az élet kamaszosan nagy kérdéseivel foglalkozott, párkapcsolati témába rejtve, megőrizte a szabadságát, és felmutatott valamit, ami értékesebb az őt körülvevő borzalomnál.

Konkrét ellenállás helyett – szerencsére nem ilyen súlyú helyzetekben – diákkorom óta ösztönösen általában én is a harmadik utat választottam. Azzal foglalkoztam, amit én tartottam fontosnak. A dac ahhoz köt, amivel dacolsz. A legfontosabb, hogy azzal foglalkozzak, ami nagyon érdekel, amivel elemi örömet okoz eltölteni három év intenzív munkát.

Kerülöd is a filmjeidben a nyílt, pamfletszerű politizálást. Ezzel azt állítod, hogy a film teljesen leválasztható minden politikai kontextusról? Adott esetben a finanszírozás előteremtésétől, sokszínűségétől? A Csendes barát többnemzetes koprodukcióban készült, majd egy tucat nemzetközi filmalap vagy program nevét látni a stáblistán, az Európa Tanács és a német–francia filmalap hamarabb szavazott támogatást a gyártásra, mint a Nemzeti Film­intézet. Közben egy független filmes kínai producer is beszállt, a Rediance jól csengő név a nemzetközi művészfilmes piacon.
A filmkészítés abszolút praktikus, gazdasági döntések sorozata is. Eredetileg teljesen német filmként kezdtük el, mert egy német producer, Karl Baumgartner keresett meg az ötlettel (2014-ben hunyt el, Enyedi Ildikó neki ajánlja a Csendes barátot – a szerk.), és akkor úgy láttam, teljesen reménytelen itthon támogatást kapnom. Volt előtte egy sorozattervem, nagyon nagy kedvem volt hozzá, de nem kapott támogatást, és láttam, hogy sorban a kollégáim is így jártak.

Végül tényleg német többségben készült el a film a Pandora Film révén, de bevontuk a francia Galatée Filmst is, ők régi alkotótársai a Pandorának. A Galatée fantasztikus természetfilmeket csinál, bátor és szokatlan forgatási metódusokat is bevállalnak, fontos volt a tudásuk, a tapasztalatuk. Az egyik főszereplő, Tony Leung miatt vontuk be Meng Hsziét a kínai Rediance-től, vele már a Testről és lélekről óta együtt akartunk dolgozni.
Ő független producer, tehát nem egy hivatalos kínai koprodukció készült, nem kell átmennie a kínai cenzúrabizottságon. Ez azt is jelenti, hogy Meng sokkal nehezebb terepen mozog, és nagyobb kockázattal dolgozik, mint az európai producerek, mert neki magánbefektetőket kell meggyőznie egy európai szerzői filmre.

Az ő része mekkora volt a tíz és fél millió eurós büdzséből?
Nem tudom pontosan, nem olyan sok, de ettől még nagyon fontos a részvétele. A film vezető kreatív csapata magyar, Mécs Mónikával nagyon harmonikusan, nagy bizalommal dolgoztunk eddig is, vele biztonságban érzem magam. Ezért szerettem volna, ha másként nem, szervizmunkával részt vesz az Inforg-M&M a filmben.

Végül a Nemzeti Filmintézet is beszállt (összesen 585,2 millió forint gyártási támogatással – a szerk.), így lett kerek a finanszírozás. Mécs Mónika pedig Rein­hard Brundig mellett vezető producer lett, olyan fontos lett a szerepe, és olyan meghatározó lett a film szempontjából a Magyarországon forgatott anyag, majd az utómunkában elvégzett munka.

Nyilvánvalóan a körülmények miatt érdekel: ezt a stratégiát más is alkalmazhatja a magyar filmiparban, vagy kifejezetten neked komfortos így?
Nem tudom, mert ennek az az egyik paramétere, hogy nem a jelen filmiparán belüli stratégiákban gondolkodom. Hanem néha meg tudok csinálni dolgokat, néha nem. Néha így tudom megcsinálni, néha úgy. Néha sehogy. Sok évig egyáltalán nem is tudtam filmet csinálni, szóval nem érdemes tőlem bölcs tanácsot várni. Változó körülmények között élek, csinálom, amit éppen fontosnak tartok.

Rendben, akkor vissza a nyelvhez. Mire leforgattátok a filmet, a mesterséges intelligencia felforgatta a terepet.
2024-ben forgattunk, tehát négy évvel az első covidhullám után. (Ekkor játszódik a film egyik szála a három idővonalból – a szerk.) Nagy munka volt megtalálni azokat az eszközöket, azt a fordítóprogramot, ami még pont annyira béna, mint ami 2020-ban létezett. Lényegében történelmi filmet csináltunk. Ugyanúgy meg kellett vizsgálnunk, hogy 2024-hez képest mi történt négy éve, mint ha az 1800-as évekből forgatnánk kosztümös filmet. Ez is jelzi, mekkorát robbant a mesterséges intelligencia.

Ellentmondásos is a szerepe a ti szemszögetekből. Segít lebontani a nyelvek közti határt, de közben milyen eszközei maradnak a filmesnek? Mivel tarthat még titkot ebben a túlmagyarázó világban?
Minden, ami analóg. Ami picit is akadályozza a befogadást, egyben intenzívebbé is teszi. Az ilyen időszakokban a visszalépés felértékelődik, izgalom alakul ki körülötte. A fiamnak is van lemezjátszója, most válogattuk át, és adtuk oda neki a régi lemezeinket. Ugyanúgy a színház is akkor és ott történik meg élő emberekkel, először és utoljára, vagy mondhatnám a papíralapú könyvet. Velük tudja az ember még hangsúlyosabban átélni annak az egyszerűségét és különlegességét, amikor még csak az adott eszköz létezett.

Nagy, elemi élvezet volt sok év után ismét 16 mm-es filmmel is dolgozni. A film egy része 35 mm-es fekete-fehér filmre, egy szegmense színes, 16 mm-es negatívra forgott, egy része digitális. Ebben a kontextusban a digitális használata is ugyanolyan jelentéssel teli, mint a filmnegatív. Tulajdonságai az adott rész vizuális stílusát mélyen meghatározó aspektussá válnak.

Ebben a filmben sokat bíztunk a szavak helyett a képekre. Pálos Gergő operatőrrel minden döntésünk mögött esztétikai megfontolások helyett konkrét dramaturgiai szándékok húzódtak. Ez egy érzéki film, primer módon kíván hatni a gondolkodásunkra is, ezért a képnek, de egyébként ugyanúgy a vágásnak vagy a hangkeverésnek is meghatározó dramaturgiai szerepe van.

A főszereplő páfrányfenyőt valójában három példány formálja meg a filmben, a sellyei mellett egy alcsúti, a harmadik pedig a németországi Marburg botanikus kertjében áll. Abban a középkori egyetemi városban, ahol a cselekmény is játszódik.

Egy olyan tapasztalt filmes, mint te, hogyan tanul újfajta formanyelveket? Honnan inspirálódik vizuális történetmesélésben, főleg ha olyan markáns, meseszerű látásvilága van, mint neked, Az én XX. századom rendezőjének?
Mindenhonnan. Szerencsés generációhoz tartozom, még a maga idejében tudtam megélni, kitanulni az analógot, elcsíptem a végét. Ösztönös nyitottság van bennem minden irányba. Az én XX. századomban például rengeteg, már épphogy létező filmes technikát használtunk Máthé Tibor operatőrrel, nagy, szenes lámpákkal és egy olyan, nekünk külön legyártott negatívra dolgoztunk, ami az akkori 1980-as évekbeli, már nagyon ritka fekete-fehér nyersanyagoknál úgymond korszerűtlenebb volt, mert az szolgálta legjobban a céljainkat.

Öröm látni, hogy jó ideje jön vissza az analóg, jó érzés visszamerülni benne. De van, amihez a digitális a legjobb döntés, annak ugyanúgy megvan a szerteágazó, gazdag esztétikája. A nagy analógról digitálisra váltás idején sok kiváló kolléga sérült, nem tudott, nem akart váltani. Nem azért, mintha nem lett volna képes megtanulni a változó technikát, hanem azért, mert olyan erős, érzelemdús élmények kötik egy adott technológiához, kamerához, hogy lelkileg nem tudták meglépni. Mint amikor a szamurájtól elveszik a kardját.
Szerintem egy rendezőnek egyszerűbb minden irányban nyitottnak lenni, és a valódi igényeid szerint keverni újat, régit, épp main­streamet. Nincs hervasztóbb, mint amikor valami nagyon korszerű, mert az már fél év múlva is viccesen ósdi lesz.

Mi az a technológiai forradalom, ami most izgat a legjobban? Az ígéret, ami nemcsak a munkádra, hanem az életedre is hatással lehet?
Kamaszkorom óta várom, mikor találják meg az első romokat a Marson. A csodálatos Horváth Lili épp most forgatta le az új filmjét, a Jegyzeteim a Marsrólt. Sok év küzdelem után kapott finanszírozást, és ha szűkösen is, de meg tudta csinálni. Nagyon várom! Nekem is van science fiction tervem, az egyiknek a címe Budapest.

Hogyan jön össze a kettő?
Remélem, majd kiderül, ha sikerül megcsinálni.

A velencei filmfesztiválon elnyerni a legjobb feltörekvő színész díját – most az egyik főszereplőtök, a svájci Luna Wedler kapta meg – remek PR egy európai művészfilmnek. Na, de mit jelent neked a nemzetközi filmkritikusok díja, a Fipresci­díj? Azt is megkaptátok a Csendes barátért. Ugye, az egy független zsűri elismerése, nem a hivatalos fesztiválzsűrié.
Minden filmrendező titkos vágya a Fipresci-díj. Persze, ezeknek a gyönyörű arany- és ezüstállatoknak hihetetlen értékük és vonzásuk van (Velencében oroszlánokat, Berlinben medvéket osztogatnak – a szerk.), de a Fipresci másként hat. Amikor az ember kezdi befejezni a filmjét, furcsa légüres térbe kerül. Addig nagy szenvedéllyel megy előre, de azon a ponton hirtelen fogalma sincs, mit is csinált, hogy vajon hogyan kommunikál a filmje. Ezért van a rendező számára komoly értéke a Fiprescinek. Őszinte, erős visszajelzés, hogy sikerült kapcsolatot teremtenie.

Öt dolog,
amit nem biztos, hogy tudtál a ginkgo bilobáról

1. Az új kutatási eredmények szerint a páfrányfenyő már 270 millió évvel ezelőtt, a perm földtörténet időszakban is jelen volt a Földön. Vagyis a dinoszauruszok óta mindent látott, és számos időközben kihalt evolúciós résztvevőnek mutatta meg magát.

2. A Li Jiawan Grand Ginkgo King, a világ legnagyobb és legidősebb ismert ginkgója Kujjangtól száz kilométerre nyugatra áll. A hímnemű fa harminc méter magas, mellmagasságban 15,6 méter a kerülete, kora négy-, négy és fél ezer év.

3. Egy másfél ezer éves legenda szerint egy buddhista kolostor mellett rengeteg termést hozott egy ginkgo. Az egyik szerzetes odament hozzá, és megparancsolta neki, hogy éljen a buddhista szabályoknak megfelelően. Ettől kezdve soha többé nem termett semmit. A fa ma is látogatható.

4. Mélyen barázdált kérgének tapintása melegséget sugároz. Hőszigetelő tulajdonságú, magas hőmérsékleten sem lángol, szinte teljesen tűzálló. A hirosimai és nagaszaki atomtámadást túlélő százhetven hibakujumoku („atombombázott fa”) között több ginkgo is van.

5. Eszmei értékét bizonyítja egy 2004-es eset. Csiangszu tartományban egy építendő autópályának útjában volt négy öreg ginkgo. A tervek szerint kettőt ki akartak vágni, de a lakossági tiltakozás végül kerülőútra kényszerítette az autópályát.