Ha valaki egy magyarországi szupermarketben gombát vesz, jó esélye van, hogy azt a Bio-Fungi termesztette. A cég hosszú éveken át több milliárd forintot fektetett beruházásokba, és meg is lett az eredménye: ma a Bio-Fungi az ország legnagyobb gombatermesztője és gombakomposztgyártója. Mutsy Árpádnak azonban csak az egyik szeme nevet – és csak részben a koronavírus okozta bevételkiesés miatt.
Ha létezik szuperkaja, a gomba mindenképp az. Magas a fehérje-, vitamin- és rosttartalma, szénhidrát és zsír viszont alig van benne. Persze kevésbé tud érvényesülni az olyan divatos élelmiszerek mellett, mint az avokádó, az édesburgonya vagy a kinoa, ez meglátszódik a számokon is. Magyarországon az átlagos gombafogyasztás mindössze 1–1,5 kilogramm évente, fele–harmada a nyugat-európainak.
Ez az általános magyar gombaszkepticizmus azonban sem a Bio-Fungi Kft. üzleti eredményein, sem ócsai főhadiszállásán nem látszik meg. A falakon egymást váltják a régies, gombákról készített rajzok és a különböző fajták tucatjait felsoroló poszterek, sőt a szokásos virágszirmok helyett még a mosdókban is szárított gombadarabkák fogadnak a mosdókagyló mellett. Nem tudom, hogy mind a 260 alkalmazott annyira rajong-e a gombáért, mint a dizájn sugallja, az viszont tény, hogy a cég nyolcmilliárdos bevételével az ország legnagyobb gombatermesztője és gombakomposztgyártója.
Két fővárosi étterem, akik eddig nem szállítottak házhoz, a social distancing idejére most kényszerből belevágtak. Kiderült, hogy az Igennek és a Kiosknak is jól áll.
Az egészségügyi dolgozók emberszámba vételétől az országon belüli látnivalók újrafelfedezéséig sok mindent köszönhetünk majd a koronavírusnak, ha egyszer az akut veszély elég távoli emlékké válik ahhoz, hogy dolgokat köszönjünk neki. Rövid távon meg az lehet felemás örömforrás, hogy a kvázi karanténban egy rakás olyan étterem keres átmeneti pótbevételt házhoz szállítással, akik a kötelező délutáni zárva tartás nélkül nem vágtak volna ebbe bele – vagy mert jól megvoltak nélküle is, vagy mert a termék nem annyira kínálja fel magát annak, hogy legalább harminc percet zötykölődjön egy Suzuki Swift hátsó ülésén.
Az Igen arra biztatja a megrendelőket, otthon még dobják egy kicsit a sütőbe a pizzát, az étteremben mintha kicsit a szokásos alá is sütnék (Fotók: Pál Zsombor)
Segíts a pizzának, hogy értelme legyen!
Ilyen új érkező a nápolyi stílusú pizzák fővárosi áttörésének egyik éke, az Igen. A nagyon gyorsan, tűzforró kemencében sülő, kívül-belül puha tésztájú, a széleken hólyagosra puffadó tészták csak frissen, melegen jók. Pont az Igenből vittem már haza még a koronátlan időkben tekintélyes mennyiségű maradékot, és pár órával később azért közel sem ugyanaz az élmény: leheletvékony tészta és sajtréteg is simán gumivá tud dermedni, ha megy néhány megállót a 6-os villamossal.
Szombaton ebédidőben mégis annyira sokan kíváncsiak rá, mit lép erre az Igen, hogy az alkalmazás harminc perc helyett először másfél órás szállítással riogat, aztán a gyakorlatban ez felmegy egy órára. És a dobozokon ott virít egy matrica: dobd be másfél percig a lehető legforróbbra vett sütődbe, és majdnem olyan lesz, mint nálunk. Egyrészt remek, hogy átgondolták, másrészt létezhetetlen, hogy ezt ne lehetne valahol jelezni az appon, még mielőtt megjön a pizza a lakásba, ahol nyilván jéghideg a sütő. De a lényeg, hogy a trükk még 90-es évek eleji, csak alulról melegítő kommersz gázsütővel is működik: az érkező pizzákról hiányzó hólyagok mutatják, hogy az anyakemencéből a szokottnál kicsit hamarabb kaphatták ki őket, és a kis rásütés után tényleg pont jó lesz enni őket.
Az Igen nem a magyaros sonka-gomba-kukorica meg séfkedvence tarjás-csülkös-tejfölös vonalakon megy, hanem van például bazsalikomos-zsíros-borsos meg szarvasgombás, és figyelni kell rá, hogy ahol nem jelzik a paradicsomos alapot, ott tényleg nincsen. Szerintem utóbbit kár kihagyni, mert az Igen San Marzano-szósza érettebb, kevésbé savas ízt hoz, mint amihez a legtöbben hozzászoktunk. Az alap, mozzarellaszerű fior di latte sajt is eléggé adja, nem muszáj a D. O. P. bivalysajtig nyújtózkodni, remek a sima margherita, a tonhalas-kapris, és a csípős szalámisnál ezer pluszpont jár azért, hogy szétszabdalják a szalámit, így minden falatra jut belőle. A pizzák mellé rendelhető édességek azt mutatják, hogy cukrászdaként azért jóval rögösebb lenne az Igen útja a kult státuszig (ezek már az étteremben is eleve műanyag dobozkában várják a sorukat), de aki kíváncsi rá, hogy milyen, ha kikukkant az alkohol a desszertjéből, az egyszer az életben próbálja ki a limoncellós tiramisut.
A Kioskra felkészülten szakadt rá a karantén, egyen-plasztikdobozok helyett helyes, komposztálható műanyag edényekben küldik az ételt
Futártól vasárnapit
A home office rutinjából nézegetve a Kiosk étlapja igencsak hívogató, kell némi önuralom, hogy családi szinten elrakjuk vasárnapra ahelyett, hogy instant berendelnénk róla mindent, de tényleg kifejezetten olyan étkezéshez adja magát, aminek az ember – házhoz szállítós viszonylatban árban is – megadja a módját, viszont nem kell mindenkinek ugyanazt a menüt ennie, és az otthoni szakács is pihenhet. Az orjaleves házi klasszikus egy kis újhagymával megszórva, a halászlé passzírozott, mégis tiszta ízű, és a zöldfűszerrel és haltejjel töltött, több kanálra beosztható derelye a közepén jó nagyot lök rajta. A magyar halak tiszteletéről árulkodik a rántott fogas is: a fogast sok helyen meghagyják természetes édeskés-semmilyen voltában, itt viszont olyan sófürdőt kapott, ami már-már sok is, a pankóbunda ellenben jól roppan. A krumplipüré decens, a sült paszternák segít, hogy történjen még valami, ha már az ígért relish (remulád) a mi rendelésünkről lemaradt.
A vadas szarvasnyak megosztó: fanyarabb a szósz a szokásosnál, ami szerintem izgalmas, de elfogyasztója inkább a megszokott egyneműségre vágyott volna. Maga a szarvasnyak puha és tekintélyes méretű, de sajnos elég ízetlen, mintha a főzőlébe vándorolt volna minden íze, a burgonyafánkok viszont álomszerűek. Ritkán fordul elő velem, hogy a vega főételt is ki kell rendelni, mert túl jól hangzik, és a sült kelbimbós csicsókafőzelék be is váltja az ígéretet: megkapja a házhoz szállítós műfaj arany díját, a „nahát, véletlenül megettem a dobozból a felét, miközben át akartam rakni egy tányérba” elismerést. A feketebab-fasírt jobban hangzik, mint amennyi nyomot hagy, a főzeléknek viszont minden nyomát eltüntetjük.
Még messze vagyok attól, hogy a Wolton elérhető összes desszert ki legyen rendelve, de ha nagyon kell valami, ami színt hoz a bezártságba, arra a kioskos mákos guba biztosan kitűnő válasz. Még úgy sem tudjuk elrontani, hogy a gondosan külön csomagolt sodót és a hideg mákfagyit lendületből egybeöntjük egy dobozba, hadd langyosodjanak össze – túl jók, ahogy a gubatorta is a közepén. Az elkövetkező hetekben sokat gondolunk még rá.
A helyzet komolyságáról annyit, hogy a magyar gazdaglistán hosszú évek óta helyezéssel rendelkező, Videoton-társtulajdonos Lakatos Péter, aki általában a „kérsz egy kávét” kérdésre is valamilyen stratégiai választ ad, most kivár, figyel és közben ahol kell leállít – ez derül ki az interjúból, amit G. Tóth Ildának adott. A legbátrabb, amit most mondhatunk, hogy még nem tudjuk mi lesz. És ezt a legnehezebb elfogadni.
Népi motívumokkal díszített tűzzománc tárgyakkal kezdődött az osztrák Freywille manufaktúra története, legkelendőbb mai ékszereiket Monet, Klimt, Mucha, Hundertwasser és Van Gogh festményei ihlették. Dr. Wille, a hetvenéves cég csaknem nyolcvanéves tulajdonosa megküzdött már Putyin embereivel is, most pedig a koronavírus miatti keresletvisszaesés tépázza a bizniszt. Március közepén be is kellett zárni a boltokat a világjárvány miatt, így pillanatnyilag csak az online eladásokban bízhatnak. Dr. Wille azonban örök optimista: újabban a párizsi Louvre-ral készül közösen új ékszerdizájnokat kitalálni.
Annyi ötlet merül fel, és napról napra változik a helyzet, nehéz most jó döntéseket hozni, mondja Lakatos Péter. A Videoton vezérigazgatója szerint egy biztos: jó mentális állapot kell ahhoz, hogy valaki most ne bolonduljon meg.
Nem mindegy, hogyan reagáltak a szüleink, nagyszüleink a traumáikra, és nem mindegy, milyen hiedelmeket adtak át nekünk, de aki most jól küzd meg a krízissel, az aranytartalékot képez a jövőjére – mondja Orvos-Tóth Noémi pszichológus, a transzgenerációs szemlélet kutatója.
