Kevés étterem van Vas megyében, amelyiknek nem az a legfőbb ismertetőjegye, hogy dödöllébe vagy vasi pecsenyébe akarja fullasztani a vendéget. Van viszont egy, amelyikért az ország másik feléből is sokan elautóznak. A helyi értékekre – kézművességre, termelőkre, alapanyagokra és hagyományokra – felépült Pajta lényegében úgy lett a magyar vidék egyik legelismertebb vendéglátóhelye, hogy nem volt megtervezve, tulajdonosai tapasztalat nélkül vágtak bele, és soha nem hirdették.
„Nekem nem hiányzik Budapest, jó itt élni. Reggel felkelek, lejövök, bekapcsolom a kávégépet. Elmegyek sétálni a kutyával, mire visszajövök, bemelegszik a gép” – mondja Kvasznicza Ferenc, miközben kávéval a kézben egy üvegfalon át hatalmas rétre, azon túl egy erdőre bámulunk, a Szala is ott folyik. A lemenő késő őszi nap narancssárgán világítja be a fafelületeket körülöttünk – egy filigrán kis üvegdoboz valójában, ahol ülünk, amely két oldalon kilép a hátterét adó kőépületből. Kint a rét füvén látszik a keskeny ösvény, amin Ferenc nem sokkal később megint komótosan elindul fekete labradorával. De előbb még hozzáteszi: „És hát tök jó érzés, hogy sikeresek vagyunk az étteremmel.”
Marjai Flóra és Kvasznicza Ferenc az étterem miatt lettek őrségiek
Az étlapon dödölle, vasi pecsenye, tökmagos túrógombóc. Igen, az Őrségben vagyunk, de ha csak a Pajta Étterem miliőjét és mentalitását nézzük, lehetnénk mondjuk Észak- vagy Nyugat-Európában is. Nagy üvegekben szárított vargányák napoznak, beljebb fenyőrügy, medvehagyma-termés, rózsasziromból rózsavíz, csipkebogyó, kökény, zölddió különböző formákban tartósítva – csaknem minden saját gyűjtés a Nemzeti Park erdeiből. Tavasszal ugyanonnan bodza, orgona, nyírfavíz is érkezik. „Itt mindenki használja a fenyőrügyet, ki tudja, mióta. Elteszik mézben. Agyagban sütéssel is kísérletezünk most, mivel ez a táj fazekasközpont is” – magyarázza Kvasznicza Ferenc, mintha maga is minden szállal a régióhoz kötődne.
„Emlékszem, síelésből jöttünk haza a 8-as úton, lekanyarodtunk megnézni. Ez egy romos pajtaépület volt, ÁFÉSZ-bolt és raktár. Aztán később lejártunk ide bulizni, valójában fel sem tűnt, hogy itt van ez a kincs. Most már eléggé az életünk része” – mosolyodik el a 34 éves férfi családja modern éttermében ülve.
Ha „egy kis füleki zsidó srácot” élete derekán lovaggá üt a brit királynő, az nem olyan sztori, ami mellett elmegy az ember. De Sir Frank Lowy útja e nélkül is példátlanul kalandos: a Felvidékről a pesti gettón és az izraeli hadseregen át vitt Ausztráliába, ahol a semmiből szupergazdag vállalkozó, futballelnök és filantróp milliárdos lett. 2018-ban 32 milliárd dollárért adta el Westfield Corporation nevű plázacégét. A visszavonult szlovák–magyar–zsidó–ausztrál üzletember ma Tel-Avivban él, októberben múlt 90, és nemrég interjút adott a szlovák Forbesnak. A rövidített verziót közöljük.
Kérdezett: Milan Čupka & Peter Matijek | Fordította: Topolay Gábor
Hogyan emlékszik vissza az első látogatására a szülővárosába, a ma Szlovákiában lévő Fülekre oly sok, Ausztráliában töltött év után? Először 1968-ban tértem vissza Fülekre a feleségemmel. Akkor még persze más volt minden, az emberek féltek beszélni. De miután a kommunizmus összeomlott, nagyon meglepett, hogy milyen barátságosan és melegen fogadtak. A polgármester rendkívül jó ember, és mindenki, aki a város működéséért felel, az elejétől fogva nagyon segítőkész volt. Segítettek, hogy újjáépítsük a helyi temetőt, ahol a nagyapám nyugszik. Támogattak, amikor egy kis emlékművet akartam emelni, embert is találtak, aki elvégezte a munkát. És a helyi focicsapatot is nagyon szeretem.
Lowy a szlovák Forbes címlapján. A Westfield eladása után Ausztrália 4. leggazdagabb embere lett
Ugyan a város a szülőhelye, de a gyermekkora nem volt boldog. Hogyan emlékszik vissza a háború előtti időkre? 1930-ban születtem, életem első nyolc évét a csehszlovák rezsimben töltöttem, ami, mint tudjuk, liberális demokráciának számított a régióban. Nem emlékszem semmilyen nagyobb kényelmetlenségre azonkívül, hogy az élet Kelet-Európában ekkoriban kemény volt. Apám utazó ügynök volt, anyámnak pedig élelmiszerboltja volt a városban – az épület máig megvan. Az élet anyagilag nem volt egyszerű, de a zsidók szabadon gyakorolhatták a vallásukat. Ez a nyolc év nagyobb problémák nélkül telt.
Velem egy csomó dolog azért történt meg, mert egyrészt szerencsés vagyok, másrészt bizonyos lehetőségeket azonnal kihasználtam.
Aztán 1938-ban a magyar haderő bevonult a régióba, köztük Fülekre is. Az antiszemitizmus úgy terjedt, mint a futótűz. Hirtelen célponttá váltunk. Iskolába menet vagy hazafelé megtámadtak a nem zsidó fiúk, így végül 1942-ben apám úgy döntött, hogy eladja a házat. Budapestre költöztünk. Egész Közép-Európában jelen volt a zsidóellenesség, de Budapest nagyváros volt – Füleken mindenki tudta, kik vagyunk, ott nem.
Milyen volt az élet a magyar fővárosban? Noha voltak zsidóellenes törvények, a mindennapi életünket egyáltalán nem zavarta. Zsidó iskolába jártam, sok focimeccset néztem, moziba jártunk esténként, szóval kisfiúként egészen szabadon élhettem. De minden megváltozott 1944. március 19-én, amikor a nácik elfoglalták az országot. Apám már másnap eltűnt. Kiment a vasútállomásra, hogy megnézze, járnak-e a vonatok. Letartóztatták az állomáson, és elvitték Kistarcsára egy internálótáborba. Pár hétig ott volt, még levelet is kaptunk tőle, és tudtunk neki ennivalót küldeni, de aztán teljesen eltűnt. Tizenhárom éves voltam ekkor, de a hiányát és a fájdalmat máig érzem, pedig kilencven múltam. Nyilván sosem jött vissza. Eltelt negyven év, mire megtudtam, mi történt vele. (Hugo Lowyt az őrök agyonverték az auschwitzi táborban – a szerk.)
Utána mi történt? Anyámmal átköltöztünk a gettóba, borzasztó volt. Aztán kimentettem anyámat, és elrejtőztünk egy családi barátnál pár hétre. Azután a svájci követségtől kaptunk olyan iratokat, amik egy időre védelmet biztosítottak. Fenyegettek minket, és a lakóhelyünk is nagyon zsúfolt volt, de legalább biztonságban éreztük magunkat. Aztán Horthy rendszere megbukott, Szálasi Ferenc került hatalomra, a zsidókra pedig, mint a kutyákra, úgy vadásztak. A nácik elkezdték kiüríteni a zsidók lakta házakat, sok embert kitereltek a Duna-partra, és lelőtték őket.
De mi messze voltunk, éppen három házra az utolsó épülettől, ameddig eljutottak. Aztán egyik reggel arra ébredtünk, hogy az oroszok átvették a hatalmat a városban. A két testvéremmel az ostrom után néhány nappal teljesen véletlenül összetalálkoztunk a Dohány utcai zsinagógánál. Ez volt életem egyik legboldogabb napja.
A holokauszttörténetet még a családja elől is titkolta nagyon sokáig. Mi volt a fordulópont, amikor úgy döntött, hogy mégis elmondja? A háború után az évek alatt szép lassan hipochonder lettem. Az orvosom nyilván nem tudott segíteni, pszichiáterhez küldött. Ő nyitotta fel a szemem, hogy még mindig cipelem magammal a fájdalmat és a gyászt. Ezután mondtam el az egész történetet a családomnak, ők semmit sem tudtak az egészből.
Örülök, hogy már nem kell az üzletre figyelni. Megöregedtem, mégis meddig lehet a részvényesek problémáira ügyelni?
És visszatért Fülekre a háború után? Igen, 1945 elején. A testvérem nyitott egy boltot, és normális életet akartunk élni, de nem sikerült. Megváltozott a város a háború után, korábban legalább 150 zsidó élt ott, de csak 25–30-an tértek vissza. Szomorú volt az egész, nem találtam a helyemet. Nem volt kedvem visszatérni az iskolába, idegennek éreztem magam, nem is nagyon éltek gyerekek akkoriban a városban. Úgyhogy Kassára mentem egy cionista közösségbe, ahol a túlélők egy része gyülekezett. Befogadtak, több száz fiatal fiú és lány közé kerültem. Még az év végén a csoporttal Palesztinába vándoroltunk. Szerettem az országot, beléptem a seregbe, és harcoltam Izraelért. De nagyon vágyakoztam a családom után.
Mi történt a családjával? Mindkét testvérem és anyám is Füleken maradtak. Vitték a családi boltot, a nővérem hozzáment egy losonci ügyvédhez. A sógoromnak voltak Ausztráliában rokonai, szóval bevándorolhatott az egész család, én pedig később csatlakoztam hozzájuk, 1952-ben.
Hogyan kezelte önt migránsként Ausztrália? Nagyon melegen fogadtak, gyorsan beilleszkedtünk. Az embereket nem érdekelte, honnan jöttem, semmilyen elutasítást nem tapasztaltam amiatt, hogy nem ausztrálok voltunk.
Milyen volt ekkoriban Sidney és a mellette lévő Blacktown? Blacktown nagyjából harminc kilométerre van Sidney-től, tipikus külváros. A kormány Sidney külső részeire, köztük Blacktownba irányította a bevándorlókat. Először egy gyárban kezdtem dolgozni, majd összeálltam egy másik bevándorlóval (John Saundersszel – a szerk.), és kerestünk egy boltot a környéken. Bekopogtunk a tulajhoz, és elmondtuk, hogy lízingelnénk a boltját. Belement, szerződést írtunk róla, majd átvettük a bolt üzemeltetését. Éppen a vasútállomással szemben volt az üzlet, és azon a környéken elég sok bevándorló élt – Olaszországból, Jugoszláviából, Magyarországról és Hollandiából jöttek. Kicsi város volt akkor még, de nagyon nagyra nőtt, és mi szerencsések lehettünk, hogy oda kerültünk.
És miért pont delikáteszt nyitott? A partnerem korábban is ilyen üzletben utazott. Egy kicsit idősebb nálam, volt már tapasztalata. Velem egy csomó dolog azért történt meg, mert egyrészt szerencsés vagyok, másrészt bizonyos lehetőségeket azonnal kihasználtam. Ausztrália jó hely volt, és a családommal élhettem. Minden reggel harminc mérföldet utaztunk, hogy Blacktownban kinyithassuk a boltot, majd este hatkor bezártuk, és visszaautóztunk Sidney-be. Fiatalok és ambiciózusok voltunk, és az üzlet elég jól ment.
Bevásárlóközpontokból lett milliárdos – az elsőt hogyan nyitotta meg? Blacktownban azért a delikáteszen kívül egyéb lehetőségek is voltak. Rengeteg szabad ingatlan volt, amit megvettünk, felosztottuk lakóingatlanokra, és továbbadtuk őket, szereztünk egy kis tőkét. Aztán nyitottunk egy kávézót a delikátesz mellett. Ez volt a második kávézó az országban, ahol olasz kávéfőző volt, így az olasz bevándorlók mind nálunk lézengtek. A hét hét napján nyitva voltunk.
Szóval csak egymás után nyitotta az üzleteket, amíg bevásárlóközpont nem lett belőle? Nem. Volt a városban egyben négyholdnyi föld, ami a delikáteszünk tulajáé volt. 1959-ben megvettük tőle. Eladtuk a kávézót meg a delit, hogy legyen pénzünk. Ekkor már sokat olvastunk az amerikai mallokról, volt is egy építészünk, aki tudta, hogyan néznek ki, mi meg belevágtunk az üzletbe. (Ez volt a blacktowni Westfield Place, a későbbi Westfield Group első egysége – a szerk.) Ekkor még csak távoli elképzeléseink voltak a működésről, de aztán az üzlettársammal mindketten elmentünk Amerikába, láttuk élőben is a plázabizniszt. Az amerikaiak nagyon segítőkészek voltak. Elég volt pár telefon, hogy az ausztrál iparágból jöttünk, máris sokat meséltek, ötleteket adtak. Lehet, hogy Ausztrália a világ többi részén szimpatikus helynek számít, de az is lehet, hogy csak el akartak büszkélkedni vele, mennyi mindent tudnak.
Bevásárlóközpont-tulajdonosból hogyan lett nagypályás szereplő befektetői világban? A 60-as években nem volt egyszerű tőkéhez jutni. Elmentünk egy brókerhez, hogy vigye tőzsdére a cégünket. A művelettel 750 ezer ausztrál dollárt szereztünk, amiből a további növekedést finanszíroztuk. (Ebből született még további hét bevásárlóközpont a következő hét évben – a szerk.) Ekkor már tíz éve Ausztráliában voltam: ez alatt a tíz év alatt megházasodtam, született három gyerekem. Építettem egy házat, és nagyon sikeres voltam. Nem is igazán emlékszem már, hogyan is sikerülhetett mindez. (Nevet.)
Az első feladat az volt, hogy rendesen eltávolodjak a Westfieldtől. Pár hónapig elveszettnek éreztem magam.
Ha visszatekint a Westfield korai szakaszára, mik voltak a legnagyobb akadályok? Volt pár. A gazdaság akkoriban gyorsan változott, néha nehéz volt pénzhez, hitelhez jutni. Mi nagyon konzervatívan gazdálkodtunk, így tudtunk ellenállni a különböző válságoknak. A bankokkal is jó kapcsolatot kellett ápolnunk, ez is hozzájárult a sikerhez. És a részvényárfolyamunk is szinte folyamatosan felfelé ment. Persze mindez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy most elmondom, de a kapacitásainknak és a menedzsmentünknek köszönhetően rendkívül stabilan fejlődtünk. A pénzügyi menedzsment szempontjából nagyon konzervatív vagyok, de befektetőként opportunista és agresszív.
Lowy felújíttatott egy vagont, amelyben annak idején magyar zsidókat szállítottak Auschwitzba. Az emléktárgyat a tábor helyszínén, a 2013-as auschwitzi Élet Menetén adta át, ahol végül el tudta mondani a Kaddist az édesapjáért
Az Új-dél-walesi Egyetem (UNSW) egyik rendezvényén azt mondta: a filantróp tevékenységének is egyszerűen az az alapja, hogy ha valamit jó ötletnek lát, belevág. Mondom, alapvetően opportunista vagyok. Húsz évvel ezelőtt Ausztrália még nagyon távol volt a világtól. Segíteni akartam, megalapítottam a Lowy Intézetet, ami főleg külügyekkel foglalkozott. Most, húsz évvel később az intézetnek kiváló gazdasági és politikai kapcsolatrendszere van szerte a világban amerikai, európai, brit intézményekkel. (Máig az egyik legnagyobb külügyi think tank az országban – a szerk.) Hiszek Ausztráliában, és szeretem az országot. Ma már Izraelben élek, eladtam minden ausztrál érdekeltségemet, de még mindig jótékonykodom. Az egyik fiam még ott él, van is házam az országban, amikor vége lesz a járványnak, nagyon szeretném meglátogatni őket.
Egyszer azt mondta: a blacktowni foci megmutatta, hogy a különböző kelet-európai népek magukkal hozták a gyűlöletet Ausztráliába. Igen, ez volt a helyzet. Focit akkoriban csak a külföldiek játszottak, és én voltam az egyik zsidó klub elnöke. Az európai focit le kellett fordítani ausztrálra. Engem választottak meg a szövetség elnökének is, sokat tettem azért, hogy ausztrállá váljon a játék. Kijutottunk négyszer egymás után a világbajnokságra (Lowy tizenkét évig volt az FFA, az ausztrál szövetség elnöke – a szerk.). Engem még Füleken kapott el a játék, a családomban az üzleten kívül a foci volt a ragasztó.
Ha már az üzlet mint ragasztó: mi történt, miután eladta a cégét? Egy kicsit féltem, mi lesz azután, hogy nem én leszek a Westfield első embere, de rájöttem, hogy nem ismerem elég jól magamat. Miután megváltunk tőle, megváltozott az életem, a céljaim, sőt a kilátásaim is. Örülök, hogy már nem kell az üzletre figyelni. Megöregedtem, mégis meddig lehet a részvényesek problémáira ügyelni? A kiszállásom is nagyon sikeres volt, pedig nem volt egyszerű döntés: egy szakértő sem fogja elmondani, hogy kell egy ilyen döntést meghozni.
Most mik a prioritásai? Az első feladat az volt, hogy rendesen eltávolodjak a Westfieldtől. Pár hónapig elveszettnek éreztem magam. Aztán két lábra álltam, és nekiálltam utazni. Elmentem Tel-Avivba, ahol már amúgy is volt egy házam, aztán úgy döntöttem, hogy ott maradok. Ez az én szabályom: látni, érezni és dönteni.
Milyen paradox: olyan országban van, amit szinte teljesen lezártak, és egy olyan országba menne, ahol kordában tartják a vírust, de nagyon szigorúak a határon. Érdekes… minden országnak meg kell hoznia a maga szabályait. Izrael jól védekezett az elején, aztán elvesztették a fonalat. Koromnál fogva nagyon óvatosnak kell lennem. De az Ausztráliában élő fiam családjában épp a minap született meg a hetedik unokám. Nyilván nincs okom panaszkodni semmire, de remélem, el tudok még menni Sidney-be meglátogatni őket. Pozsonyba is elmennék, rég nem voltam arrafelé.
Menet közben lovaggá is ütötték, szóval már Sir Frank… Igen, megtörtént, 2017-ben. Londonban nagyon jó munkát végeztünk a helyi kiskereskedelmi ágazatban, ott is nyitottunk plázákat, így ismerték el a befektetői tevékenységemet. Egy kis füleki zsidó srácot lovaggá üt a brit királynő – azért ez nem olyan sztori, ami mellett csak úgy elmegy az ember.
2020-ban sincs tuti mondat, nem lehet előhúzni egyetlen általános kártyát, ami az embert kisegítené a bajból, mondja Tari Annamária pszichoterapeuta, pszichoanalitikus. Könyveiben leginkább azt tanítja, miként lehet az online és az offline világ között megtalálni azt az egyensúlyt, ami segíthet abban, hogy érzelmileg jól éljünk.
Minden gyereknek alapvető joga és kötelessége, hogy tanuljon, azonban vannak helyzetek, amikor ez mégsem valósulhat meg. A Kórházsuli Alapítvány önkéntes gimnazistái tananyagokat fejlesztenek kórházban fekvő vagy tartósan beteg gyerekeknek, persze pedagógusokkal együttműködve; a tudás átadásában egyetemisták segítenek.
Bár a magyar mezőgazdaság és az élelmiszeripar helyzete alapvetően stabil, ez az év több szempontból is nehéz volt a szektor számára. Szabó István, az OTP Agrár ügyvezető igazgatója azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem szabad leállni a fejlesztésekkel, és ehhez most kiváló lehetőségek is adódnak az ügyfeleik számára.
