Hogy van? Úgy tudom, tele van a naptárja.

Jól, jól. Épp egy anyával beszélgettem arról, hogy a férje hogyan szabotálta a lányaik nevelését, amikor azok tinédzserek voltak. A férj minden szabadságot megadott a lányoknak, a nő több tiszteletet szeretett volna kivívni magának, és ez még mindig kísérti, nem tud túllépni rajta. De nem tudjuk megváltoztatni a múltat, ez az egyik, amin nem tudunk változtatni. Meg kell bocsátanunk magunknak, akkor is, ha ma már tudjuk, hogy másként kellett volna csinálnunk valamit. Szóval ne élj a múltban, és ne harcolj ellene!

Te szingli vagy, vagy férjezett?

Van barátom.

És gondolod, hogy egy nap a férjed lesz?

Lehetséges.

Lehet, hogy kockáztatni fogsz, és megmondod neki: nem akarom pazarolni az időmet, az a célom, hogy olyannal legyek, akihez majd hozzá is megyek feleségül. Ő pedig talán azt mondja, hogy nem te vagy az igazi. És még akkor is jobb lesz, ha kiszállsz, hiszen akkor legalább kitalálhatod, hol vagy az életben. Nincs olyan, hogy valaki visszautasít téged, csak olyan van, hogy valaki mást akar, mint te.

Nagyon fontos nőként, hogy asszertív legyél, de ne agresszív. Senkit nem vehetsz rá, hogy eldöntse, te magad mihez kezdesz az életeddel. Az érzéseidért te felelsz, légy felnőtt. A házasság ugyanis nem gyerekeknek való – az olyan, hogy te és én mindörökké, csak Hollywoodban létezik. A házasság nagyon kemény munka. És te is biztosan olyan nő vagy, aki felkel reggel, és megcsinál mindent, amit egy férfi, ahelyett, hogy otthon maradnál, és csirkepaprikást főznél. Persze meg tudod csinálni azt is, de a férfi is meg tudja csinálni, remek séfek.

---

Névjegy

A Kassán élő fiatal magyar zsidó lány balerinának készült, és arra, hogy az ifjúsági gimnasztikacsapat tagjaként kijut az olimpiára. Erre minden esélye meg is volt, amíg át nem szőtte Európát az antiszemitizmus, és ki nem robbant a második világháború.

Edith Eva Egert 1944-ben, 16 évesen hurcolták el szüleivel és két nővére közül az egyikkel Auschwitzba. A hírhedt orvos, Josef Mengele még aznap a gázkamrába küldte szüleit, a tehetséges lányt pedig arra kényszerítette, hogy tánccal szórakoztassa őt és az SS-tiszteket. A haláltábort csodával határos módon élte túl. 1945. május 4-én amerikai katonák szabadították fel a koncentrációs tábort, a halottak között, haldokolva találtak rá.

A háború után lassan megerősödő Edith Csehszlovákiába költözött, férjhez ment, majd első gyermeke megszületése után, 1949-ben az Egyesült Államokba emigrált. Kint gyári munkásként kezdte, de 1969-re a texasi egyetemen pszichológusdiplomát szerzett, 1978-ban klinikai pszichológiából doktorált. Azóta rendszeresen tart előadásokat, a Kaliforniai Egyetem oktatója San Diegóban. Emellett az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként tűrőképességi tréningeket tart, és segíti a katonákat a poszt­traumás stressz legyőzésében, de sokáig dolgozott mellrákon átesett vagy bántalmazott nőkkel, függőséggel és gyásszal küzdőkkel, depressziósokkal is.

---

Igaz, hogy szakácskönyvet ír a lányával?

Igen, magyar és francia, és más receptek is, a lányom kombinálja őket. Briliáns sportpszichológus egyébként, az NFL-lel is dolgozik New Yorkban, a férje pedig egy Nobel-díjas közgazdász (Robert Fry Engle, III. – A szerk.). Amikor Az ajándékot írtam, akkor is a lányommal konzultáltam a páciensekről. Gyerekkorától fogva megmondja nekem, mikor mit kell csinálnom. Most ezt.

Azt hiszem, nem értékeljük eléggé, amink van, amíg el nem veszítjük. Még ma is minden falatot megeszek, ami a tányéromra kerül. Nehezemre esik kidobni egy falat kenyeret, az étteremben is mindig mindent megeszek, vagy ha nem, akkor hazaviszem, beleértve a másik maradékát is. A lányom mindig mondja, rendben van az is, ha ott marad, de én erre odafigyelek. Magyarországon főleg mindent megeszek, mert ott minden olyan fantasztikusan finom. Amikor Budapesten jártam néhány évvel ezelőtt Philipp Zimbardóval, elmentünk egy étterembe, disznóhúst adtak, pörköltet nokedlivel. Földöntúli volt. A szabadban ettünk egy gyönyörű helyen. Elmentünk a Vásárcsarnokba is, te jó ég! A hentes, az illatok, hihetetlen! Ettem, ettem, ettem, amit csak tudtam, csabait, gyulait…

A magyarok tudják, hogyan kell teljes életet élni. A szívemben megvan az életnek ez a fajta ünneplése. Mindig mindenben tudok ajándékot találni. Ezért jött Az ajándék című könyvem.

---

Az ajándék

Dr. Eger második könyve, a szerző, illetve a családja és páciensei életéből is számos példát hozó Az ajándék (The Gift) 2020 szeptember elején jelent meg Nagy-Britanniában és Írországban, és azonnal a toplisták élére került. Az Egyesült Államokban szeptember közepén adták ki, de még a hónap vége előtt újranyomták a hatalmas igény miatt.

Az ajándék 12 téma köré csoportosítva mesél emberi történeteket – félelem, gyász, düh, titkok, stressz, bűntudat, szégyen, hárítás stb. –, és közben egyfajta megoldókulcsot ad az elakadásainkból való kilábaláshoz, a fejlődéshez. A magyar változat november végén került a boltokba, és további 18 országban is fordítják már.

---

Írja ezt a receptkönyvet, Az ajándék kapcsán biztosan rengeteg interjút ad, és ha jól értem, praktizál is még?

Igen, soha nem megyek nyugdíjba. Állása akkor van az embernek, amikor sok pénzt akar keresni, annyira kevés munkával, amennyire csak lehet. De nekem nem állásom van, hanem hivatásom. Felhívásom arra, hogy választási lehetőséget adjak az embereknek, hogy ne legyenek áldozatai semminek és senkinek. Reggelente érzem, hogy mennyi mindenért van értelme felkelnem, esténként pedig elégedett vagyok, ha aznap is lehetőséget adtam embereknek arra, hogy szabadságot találjanak, érzelmileg vagy bármilyen más módon. A szabadság az én kulcsszavam.

Hogy látja, idén, a pandémiában keményebben kell küzdenünk meglévő problémáinkkal? Vagy más jellegű problémáink vannak, miközben sokat ülünk otthon és gondolkodunk?

Problémák nem léteznek, kihívások vannak. Nincsenek krízisek, csak átalakulások. Talán épp egy átalakuláson megyünk keresztül, és nem tehetjük fel a kérdést: miért én, miért ez? Hanem azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.

Szerintem az a fontos, hogy folyamatosan haladjunk, hogy megmásszuk a hegyet, soha ne álljunk meg. Én 93 éves vagyok, és még mindig nem érkeztem meg. Már nem tudok úgy mászni, mint régen, de azért haladok. Még mindig remélem, hogy minden nap jobb és jobb hallgatóság leszek, annyira együttérző, amennyire csak tudok, és megtalálom az egyensúlyt a munka, a szeretet és az imádkozás között. Hogy tudok gyerek maradni, de nem gyerekes. Van különbség. A gyerekek szabadok akarnak lenni felelősség nélkül. Felnőtten nincs szabadság felelősség nélkül – az anarchia.

Mik az igazi kihívások, amiket lát most maga körül? A maga, a családja és az ügyfelei köréből is sok-sok példát hoz Az ajándékban.

Azt hiszem, ahogy idősebb leszek, már nem patologizálok annyit. Én nem vagyok annyira szakmai, mint a lányom. Például, egy jó katolikus asszonyt, aki öngyilkos akart lenni, és akit a férje erősen birtokolni akart, megtanítottam magyarul káromkodni. Gondolhatod, mit tanítottam neki, mit mondjon, amikor hazajön a férje. Aztán elment egy iskolába, nagyon jó szociális munkás lett belőle, célt talált az életében.

Nincs tökéletes házasság, nincs tökéletes család. Az emberek vagy akarnak valamit, amijük nincs, vagy nem akarnak valamit, amijük van. Ilyen egyszerű, a számításainkhoz kötődik.

Ha többet akarunk, de kevesebbet kapunk, csalódottak leszünk – de ez nem jelenti azt, hogy csüggednünk kell. Mindegy, miről van szó, realistának kell maradnunk ahelyett, hogy idealisztikusok lennénk.

Mi az első lépés, hogy túljussunk a nehezén?

Megkérdezed magadtól, hogy mit csinálsz éppen, és hogy az működik-e. És ha működik, akkor folytatod. Ha nem, akkor nem. De aztán megkérdezed magadtól azt is: ez a legjobb, amit tehetek? Ez a belső dialógus nagyon fontos ahhoz, hogy felfigyelj rá, mire figyelsz éppen, hogy gondolkodj a gondolataidról. Vigyáznod kell, mire gondolsz, mivel azt létrehozod, azt erősíted magadban, amit a fejedbe veszel, az megváltoztatja a tested kémiáját. Ha közelebb akarsz jutni a céljaidhoz, fókuszálnod kell rájuk. Az nagyon fontos, hogy legyenek céljaid rövid és hosszú távon is.

Mi a helyzet akkor, ha válaszokat keresünk a múltunkra vagy a jelenünkre, ha okokat vagy magyarázatot várunk valamire? Nehezebb megküzdeni azzal, amit nem értünk, vagy amiért nincs felelős, hibás?

Miközben másokat hibáztatsz, felhatalmazva érzed magad arra, hogy ne csinálj semmit, úgymond megjutalmazod magad ebben a fajta függőségben. Ha áldozatnak érzem magam, keresni fogok egy elkövetőt, akitől megkapom a kibúvót a cselekvés alól.

De én nem vagyok áldozat, engem áldozattá tettek, de ez nem az én identitásom, hanem amit velem tettek. Ez különbség. Én visszautasítom az áldozatnak levést, az nem én magam vagyok.

Nem tudom, meddig fogok még élni, így minden pillanat értékes. Nem akarom vesztegetni az időmet gyűlöletre vagy mondjuk bosszúra. A bosszú kielégülést ad, de csak átmenetileg. Jobb, ha megajándékozod magad azzal, hogy elengeded a bosszút, ha felszabadítod magad azáltal, hogy elengedsz minden terhet, amit a múltból hurcolsz magaddal. Sok ember beleragad a múltjába, én viszont szeretek átmenni a sötét völgyeken. Már nem rohanok el Auschwitz elől, de nem ott élek. Ez a sebem, ami kivirágzott, és különleges helye van a szívemben.

Egy részem a koncentrációs táborban maradt, de nem a jobbik részem.

De mit csináljunk a kényszerrel, hogy meg akarjuk érteni valaminek az okát?

Felejtsd el azt a szót, hogy megérteni, az az iskolákhoz tartozik meg az egyetemhez. A megértés a fejben van, menj inkább a szívedbe, menj végig a gyászfolyamaton, és ne arra figyelj, hogy mi történt, hanem hogy mi nem történt.

Van egy példám. Amikor az unokám, Lindsay középiskolába ment La Jollában, Kaliforniában – a Bishop’sba, az egy csodálatos magániskola –, megkért, hogy vegyek neki egy ruhát, amiben táncolhat majd. Emlékszem, kerestem és kerestem, és arra gondoltam közben, hogy amikor én gyerek voltam, az apám azt mondta nekem, hogy a legjobban öltözött lány leszek a városban. Meg akartam mutatni apámnak. Ha jól emlékszem, egy Laura Ashley ruhát vettem, egy szép fekete bársonyruhát. Aztán hazamentem vele, és nem értettem – és itt jön képbe a megértés szó –, hogy miért sírok. Nem volt okom sírni, vettem egy szép ruhát az unokámnak. Aztán egy idő után megértettem, hogy nem az unokám és a tánca miatt sírok, hanem azért, mert én sohasem mehettem el táncolni. Nem azt gyászoljuk, ami megtörtént, hanem ami nem történt meg.

És ha elhúzódik a gyász?

Ilyenkor szoktam megkérdezni: mikor ért véget a gyerekkorod? Ahogy mondtam: a múltat nem tudod megváltoztatni. Én a jelenben élek, hiszen én csak most tudlak megérinteni téged.

A szenvedés az élet része, de garantálom neked, minél többet szenvedsz, annál erősebbé válsz belül. Senkinek és semminek nem leszel aztán az áldozata.

---

A döntés
Hetekig szerepelt a New York Times bestsellerlistáján 2018-ban, bestseller lett Írországban, Nagy-Britanniában, Chilében és Magyarországon, több díjat is elnyert, többek között Bill Gates és Oprah Winfrey is a legfontosabb olvasmányai között hivatkozott rá.

Edith Eva Eger első könyve, a 2017 szeptemberében az Egyesült Államokban megjelent A döntés (The Choice) a szerző küzdelmes életét és testi-lelki gyógyulását meséli el, és közben temérdek erőt ad ahhoz, hogy az olvasó megszabaduljon „elméje koncentrációs táborából”. Mostanáig összesen 29 nyelvre fordították le, ebből 15 már megjelent.

---

Komolyan gondolja, hogy minden traumánk, kihívásunk által erősebbé válunk?

Abszolút. Tudom, hogy a kín csak átmeneti, és túl fogom élni. Nem szeretem, nem kértem, de a kérdés sohasem az, hogy miért pont én, hanem az, hogy akkor most merre tovább.

Most, hogy karanténban vagyunk, ki kell használnunk az időt, és olyan produktívnak kell maradnunk, amennyire csak lehet. Ez remek időszak arra, hogy kiterjesszük a lehetőségeinket, talán írunk egy könyvet – én sem gondoltam soha, hogy tudnék írni egy könyvet, azt hittem, semmi nincs, amit mondani tudnék. De mindannyiunknak van miről mesélnünk, mert mindannyian megküzdöttünk valamivel.

Volt egy fiam, speciális igényűnek született, azt mondták, a középiskoláig sem biztos, hogy eljut. Másodvéleményért elvittem a Johns Hopkinsba, Baltimore-ba a 60-as években. Ott az orvos azt mondta, retardáltnak tűnik, nem az, de mindenféle kiegészítő fejlesztésre van szüksége. Végül a texasi egyetem legjobb tíz diákja között végzett. Azt akarom mondani ezzel, hogy az életünk az, amit kezdünk vele, nem kell, hogy áldozatokká váljunk.
Ezért vagyok itt: hogy megmutassam, hogyan lehet a rosszat jóra fordítani, hogyan lehet ajándékot találni mindenben. A legrosszabb körülmények hozzák elő belőlünk a jót. Auschwitz például megadta nekem a lehetőséget, hogy fejlesszem a belső erőmet.

Hogyan írta új könyvét, Az ajándékot?

Az Ajándék A döntés folytatása, miután sokan kértek, hogy írjak valami praktikusat, amit használhatnak nap mint nap. Szóval ahogy olvasod a könyvet, minden fejezet után tanácsokat kapsz – nagyon egyszerű, nagyon praktikus, és remélhetőleg hozzásegít ahhoz, hogy újrakezdhess, hogy megszülessen általa az új önmagad.

Sokszor feladjuk önmagunkat azért, hogy beilleszkedjünk egy formába, a családunk dinamikájába. Ezt hívjuk egónak – az ego önmagam képe, a hamis önmagam. Pedig könnyebb lenne önmagamnak lenni, mint önmagam imidzsének, képmásának. Dr. Edith Eva Eger és Edie ugyanaz az ember. Én ugyanaz vagyok a színpadon, itthon, teljesen szabad vagyok, mert már nem vágyom senki hozzájárulására önmagammal kapcsolatban.

Nem tudsz változni, amíg fel nem adsz valamit, és az egyik legfontosabb ilyen dolog, az mások jóváhagyása, az a nyomás, hogy mindenkinek meg akarsz felelni.

Nem azért vagyok itt, hogy megfeleljek elvárásoknak, hanem hogy elmeséljem, mit tettem. Másként, mint ahogy a nővérem tette – mert én úgy döntöttem, visszamegyek Auschwitzba, amire a nővérem azt mondta, őrült vagyok. Én eljártam mások temetésére, ő ezeket kerülte. Mi ketten ugyanazt éltük át, de én csak azt tudom megmondani, hogy a magam számára mi az igaz út, én csak a magam módján tudom csinálni. Visszamentem, nekem szükségem volt rá, hogy ott helyben visszaköveteljem önmagamat, az ártatlanságomat. Arra kérlek, add fel a mások elvárásait és a perfekcionizmusodat, mert akkor fogsz mindent egyszerűen jól csinálni.

Visszakanyarodom megint az unokámhoz, Lindsay-hez. Amikor tízéves volt, nagyon különleges osztályba járt, az IQ-szintjük 145-nél kezdődött. Lindsay perfekcionista volt, de a tanár úgy hívta, ő a kis fékezőkocsi, az utolsó vagon a szerelvényen. Ettől ő úgy érezte, nem elég jó ahhoz, hogy az osztályba tartozzon, ki akart lépni. Azt mondtam neki: a tanárnak nincs joga ahhoz, hogy felcímkézzen téged, és végül visszament az iskolába. Aztán a középiskolában, amikor az egyetemi felvételire készült, és a motivációs levelét írta, azt a címet adta neki: Amikor a fékezőkocsiból lesz a mozdony.

A könyvben is sok történetet elmesél magáról, a családjáról, a pácienseiről is. Nem nehéz újra és újra felhánytorgatni ezeket?

Nagyon-nagyon nehéz. Gyerekkoromban a balettmesterem azt mondta nekem, hogy az Isten olyan csodálatosnak teremtett engem, hogy az eksztázis belőlem, belülről fakad. Nem értettem, mire gondol.

Auschwitzban aztán semmi nem jött kívülről, ha kinyitottam a szemem, férfiakat láttam fegyverrel, a gázkamrákat láttam, tüzet hányt a kémény. Ez lett az én helyem, hogy megtaláljam a belső erőforrásaimat.

Volt egy nő, aki azt mondta nekem: nem beszélhet a gyerekkora kellemetlenségeiről, hiszen az enyém sokkal rosszabb volt, az enyém Auschwitzban ért véget. Erre én azt mondtam neki, hogy ő talán sokkal inkább börtönben volt, mint én, mert én tudtam, ki az ellenségem. De nem szabad az ilyesmit összehasonlítanunk, a szenvedés nem verseny.

Élete jelentős részében elhallgatta a múltat, most mindent elmesél?

Ha kimondjuk a dolgokat, azok nem tudnak megbetegíteni minket. A titkok viszont igen. Ha van egy titkod, oszd meg! Én még felnőttként is iszonyatosan dühös voltam, amiért elvették a gyerekkoromat, és nem tudtam mit kezdeni az indulataimmal. Próbáltam elnyomni, ami mindenféle módon jelentkezett, gyomorfájás, fejfájás. Vigyáznunk kell a gondolatainkra, hatással vannak a testünkre.

Azóta megtanultam türelmesnek lenni. Nem pánikolok, tudom, hogy minden csak átmeneti, és bármi időszakosat túl tudok élni. Már nem leszek dühös, mert azzal csak magamnak ártok, miközben egészséges életet akarok élni. Dolgozni, szeretni akarok, és minden szeretet a saját magam szeretetével kezdődik. Önmagam szeretete, az önmagam ápolása, és nem nárcizmus. Ezt mondom újra és újra és újra. A nárcisztikus emberek nem szeretik magukat. Neked viszont fontos, hogy jó anyja legyél saját magadnak. Senki sem fog boldoggá tenni téged – te magad fogod tudni boldoggá tenni magadat.

Ha tényleg hisz benne, hogy minden csak átmeneti és túlélhető, akkor nem fél semmitől?

Nem élek félelemmel, mert a félelem és a szeretet nem férnek össze.

Azt kérem az emberektől, írják össze a félelmeiket, és gondoljanak arra: félelmekkel senki sem születik, a félelmeket tanuljuk. Ha meg tudunk szabadulni a félelmeinktől, akkor teljes életet élhetünk.

Az én definícióm a szeretetre: a képesség az elengedésre. Elengedni a megfelelési kényszert vagy a félelmet, vagy a perfekcionizmust, és visszakövetelni az eredeti személyiségünket. Mindannyian szeretettel, örömmel, szenvedéllyel és célokkal születünk.

És mit mondana azoknak, akik ma betegek, vagy egy hozzátartozójukért aggódnak? Az idő ilyenkor hihetetlenül lelassul.

Azt mondanám, az orvosok gyógyítanak, de gyógyulnunk nekünk kell. A gyógyulás belső munka – ahogy magunkról gondolkodunk, az kémiai változásokat idéz elő bennünk, ez tudomány. Figyeljünk rá, hogy mit gondolunk magunkról: bátrak vagyunk, erősek, egyediek, olyan, mint mi, nincs még egy. Sok mindent megtehetünk, és úgy, ahogy mi, csak mi magunk tudjuk megtenni – egyedi, ahogyan cselekszünk. Csak igeneket mondjunk magunknak: igen, én vagyok; igen, meg tudom csinálni; igen, igen, legyünk a magunk drukkerei. Az „igen, na és?”-ből csináljunk „igen, és”-t. Szóval ne kritizáljuk magunkat, és ne legyünk áldozatok.

Tíz évig dolgoztam rákbetegekkel, közülük néhányan a betegségük, kezelésük alatt döntötték el, hogy hazamennek, és elválnak, mert elegük van a férjükből, abból, hogy iszik, vagy ahogy velük bánik. Mindig érdeklődve néztem, ahogy erősebbé válnak, és szabadságot találnak, hogy már nem kérik mások engedélyét a cselekvéseikhez. Ők átgondolták, éppen hogyan haladnak céljaik felé, és követték a nyilat. Mindenkinek ezt ajánlom.

Van mantrája, amire minden nap gondol?

Az egyik mantrám épp ez: igen, én vagyok; igen, képes vagyok rá; igen, meg fogom csinálni. Illetve, hogy mindennap jobb és jobb leszek. Azt hiszem, ez egy francia filozófustól jön. Nagyon fontos, hogy mindennap annak örömével keljünk föl: igen, élek, igen itt vagyok, megcsináltam. Amikor éppen esik az eső, mondjuk azt: „ó, ez egy szép esős nap”, ahelyett, hogy megkérdeznénk, miért nem süt a nap. Hiszen a kék ég ott van a felhők mögött, az mindig ott van.

Persze nem kell idealisztikusnak lennünk, legyünk realisták, ugyanis amikor az idealista jön, és nem azt találja, amit várt, cinikus és szarkasztikus lesz. Magyarországon ez jellemző, sőt viccesnek találják. A korábbi férjem is cinikus volt, és szarkasztikus, de a szarkazmus és a cinizmus nincs olyan jó, mint a filozofikus humor. Az tudod, milyen

Auschwitzban rengetegszer vettek vért tőlem. Megkérdezem, miért csináljak ezt. Azt mondták, a német katonáknak kell, hogy megnyerjék a háborút, és övék legyen a világ, főleg Amerika.

Szóval fogták a kezemet, én meg azt mondtam magamban: ti hülye idióták, az én véremmel aztán nem nyertek háborút.

Meg tudjuk változtatni a szarkasztikus vagy a pesszimista embereket? Egyáltalán, meg kellene változtatnunk őket?

Én nem változtatom meg őket, inkább választási lehetőséget ajánlok nekik. Hiszen minden cselekvésünk igényt elégít ki. Ha áldozat vagy, mindig találni fogsz valakit, akit hibáztathatsz.

Például, te újságíró vagy, de a szüleid talán más szakmát szántak neked. Igaz?

Igen.

Remélem, el tudják fogadni, hogy ezt választottad, támogatnak, és felismerik, hogy élvezed, amit csinálsz. Fel kell adnod a szüleid hozzájárulását – kikérheted, de nem kell várnod rá.

Látod, itt vagy, interjúzol velem, a kevés túlélők egyikével. Én pedig csak azt akarom mondani neked, hogy az élet szép. Láttad azt a filmet? Az a kedvencem! Az apa képes megteremteni a világot a fia körül, amiben hihető, hogy csak játszanak.

A szüleim büszkék rám, szerencsés vagyok, jó a kapcsolatunk. Egyébként nekik is Az élet szép a kedvenc filmjük.

Elsőszülött gyerek vagy?

Nem, harmadik.

És tudod, hogy hívjuk a legkisebb gyereket a családban? A bájos manipulátor. Mi a helyzet a fiúddal?

Van egy nővére.

Akkor mindketten a legfiatalabbak vagytok a családotokban. Ő bájos manipulátor?

Nem, nem hiszem.

Oké, akkor ne is foglalkozz ezzel. Pénzügyileg és érzelmileg függetlenek vagytok mindketten?

Igen. Azt hiszem, ez ritka. Mindketten sokat dolgoztunk az önismeretünkön, magunkon. Ön szerint ebben képes segíteni egy-egy könyv?

Igen. Amikor az emberek azt mondták, hogy a túlélők, akik megszólalnak, mind férfiak, arra gondoltam, kell egy női hang. Utólag megkaptam, hogy Victor Frankl női hangja vagyok. Az ő könyvét el kell olvasni – 38 éves orvosként volt ott Auschwitzban, ahol én 16 éves szerelmes lányként. Nagyon másként láttuk a világot, habár ugyanazt éltük át, de mindketten a képzeletünkbe menekültünk, amikor ütöttek minket. A Mégis mondj igent az életre! című könyvét kaptam tőle, amikor Bécsben találkoztunk. Szóval ezt nagyon ajánlom mindenkinek.

Mi a következő lépés?

Remélem, képesek leszünk megteremteni egy másik világot. Ez velünk kezdődik, hogy mi milyen emberek vagyunk. Hatalmunk van, nagyon erősek vagyunk.

Amikor Amerikába jöttem 1949-ben, és egy gyárban dolgoztam, külön vécé volt a feketéknek. A náci Németország és a kommunista orosz megszállás után kijöttem Amerikába, hogy demokráciát találjak, de rasszizmust találtam. Szóval beléptem az NAACP-be (a National Association for the Advancement of Colored People az egyik legrégebbi és legbefolyásosabb polgárjogi szervezet az Amerikai Egyesült Államokban – a Szerk.), és felvonultam Martin Luther Kinggel. A szeretet nem az, amit érzel, hanem amit cselekszel. Én a saját erőmből mindent megteszek, hogy ne történhessen meg újra, ami akkor megtörtént. Mindent megteszek, hogy a gyerekeim, az unokáim és a dédunokáim ne lőjenek zsidókat a folyóba, ahogy mások megtették Budapesten. Remélem, jó példakép vagyok.

Őszintén hisz abban, hogy változik a világ, vagy hogy mi megváltoztathatjuk?

Gondolj Gandhira! Az egész Brit Birodalmat térdre kényszerítette egyetlen vércsepp nélkül! Rajtunk múlik, de beszélnünk kell, cselekednünk, és inkább támogatnunk valamit ahelyett, hogy valami ellen dolgoznánk.

Három gyerekem, öt unokám, és hét dédunokám van – ez a legjobb bosszú Hitlernek. Hát nem nagyszerű? Megmutathatom a képet az ikrekről? Hát nem csodálatos?

Hogyan tölti a napjait?

A jelenben élek, egyszerűen csak élvezek minden percet. Ott van a reggeli napfény. Az már nem fog visszajönni, most kell neki örülni.
Azt hiszem, Isten azért mentett meg, hogy megszabaduljak a túlélők bűntudatától. Kitüntetéssel diplomáztam, de nem mentem el a diplomaosztómra. Van egy fontos szó: engedély.

Adj magadnak engedélyt, hogy megszabadulj a perfekcionizmusodtól, a mások elvárásai miatti szorongástól.

Végre mindennap jobb leszek ebben. Az akarom is jó szó. El akarom engedni a perfekcionizmust? Akkor ma tegyem meg, ne holnap. Ez nem az Elfújta a szél, hogy „majd holnap gondolkodom róla”, aztán jönnek a jenkik.

Sohasem mondom, hogy soha, és azt sem, hogy mindig. Ezektől a szavaktól meg kell szabadulni, mert a változás jelenti a gyarapodást. Nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem hogy te mit lépsz erre. És a két legfontosabb kérdés, hogy mikor ért véget a gyerekkorom, és hogy lennék-e saját magam házastársa.

Magyarul imádkozom, és tele vagyok hálával. Ha meghalok, nagyon boldog leszek. És nem fogom feltenni a kérdést, mit adott nekem a világ. Azt fogom megkérdezni magamtól, mit adtam én a világnak. Ezzel tartozom a szüleimnek, így ők nem hiába haltak meg.