2000. április 29. Ősi Attila szemernyi gondolkodás nélkül mondja a pontos dátumot, amikor Torma András barátjával és családi Citroënjükkel egy esős nap utáni reggel felkerekedtek. Dudarra indultak, hogy cápafogakat gyűjtsenek az ottani 45 millió éves, eocén korú tengeri kőzetekből, de előbb tettek egy kanyart az iharkúti bauxitbánya felé, hogy az expedíció első napján egy speciális kőzetet, az úgynevezett csehbányai formációt tanulmányozhassák.

Az iharkúti bánya húsz évvel ezelőtt még működött. A nagyjából ötszáz méter átmérőjű gödörben nem lehetett akárhol és akármikor önfeledten kutatni, így megkérték „Géza bátyámat”, vagyis Fodor Géza üzemvezetőt, hogy mutassa meg a helyet, ahol néhány órán át biztonságosan kalapálhatnának. Kilenckor kezdték meg a munkát, a felszíni talajtakarótól fokozatosan ereszkedtek le a meredek falon. Sáros, csúszós volt aznap a terep, kalapáccsal vágták a mélyedéseket a bakancsuknak, amikor körülbelül hét méter mélységben belebotlottak egy homokkőrétegbe, és kifordítottak egy kétöklömnyi darabot a hegy falából.

Ahogy fogtam azt a kőzetdarabot, vizes felszínén a napsütésben egy vöröses lyukacsos csontfelszín csillant meg. Ez volt az első dinoszauruszcsont, amit a mai Magyarország területén valaha találtak, egy olyan csont, amit utoljára 85 millió évvel ezelőtt ért napfény.

„Ahogy fogtam azt a kőzetdarabot, vizes felszínén a napsütésben egy vöröses lyukacsos csontfelszín csillant meg – idézi fel Attila a 10, fél 11 körül bekövetkezett extatikus pillanatot. – Némi preparálás után kiderült, hogy egy dinoszaurusz töredékes csigolyája került elő. Ez volt az első dinoszauruszcsont, amit a mai Magyarország területén valaha találtak, egy olyan csont, amit utoljára 85 millió évvel ezelőtt ért napfény, és 85 millió év után én látom először.”

Attila szinte elérzékenyülve beszél az addig példátlan hazai felfedezésről. Az ELTE őslénytani tanszékének tanszékvezetői irodájában ülünk, külső szemmel nézve klasszikus kutatói minikáoszban. Jobbra-balra dobozok és vitrinek, itt egy szarvas koponyája, ott egy teknőspáncél néhány darabja, hozzájuk képest az asztali csipketerítő és a fotelre terített bárányszőr is üdítően frissek.

Attila és kutatótársai az elmúlt húsz évben több mint százezer, 85 millió éves leletet hoztak a felszínre, közel negyvenféle gerinces ősállatot azonosítottak már, halakat, kétéltűeket, teknősöket, krokodilokat, gyíkokat, repülő hüllőket és dinoszauruszokat, de az az első csont, a később Torma András után Hungarosaurus tormaira keresztelt példány legelső maradványának megpillantása azóta is felülmúlhatatlan élmény. „Ott úgy hirtelen megérzed, hogy örökre megváltozik az életed” – mondja röviden, mit élt át.

Dudarra évekig nem jutottak el, Iharkúton viszont lázasan folytatták a feltárást. A következő pár hétvége alatt rögtön kétszáz további leletet találtak, fogakat, csontokat, bordákat és csigolyákat, és azóta is minden évben fix nyári program a háromhetes intenzív terepmunka egy körülbelül huszonöt fős expedícióval. Az elmúlt húsz évben idén először maradt ez el a koronavírus miatt.

A bauxitbánya már nem működik, a területet megvásárolta a Magyar Dinoszaurusz Alapítvány, a Bakony ezen részéről ugyanis közben bebizonyosodott, hogy még körülbelül száz évre elegendő munkát ad a paleontológusoknak. A Bakonydraco, az Iharkutosuchus, az Ajkaceratops és más innen leírt leletek ráadásul egész Európában egyedülállóak, olyan időszakból valók, amelyből korábban egyáltalán nem ismertek ilyen leleteket, és amelyek révén sokkal több fogalmunk lehet arról, hogy milyen élet volt a kréta időszak második felében ott, ahol most bükkösökben és kőriserdőkben a Kéktúra egyik legszebb szakasza fut.

Ahol egy csont van, ott több is van
85 millió évvel ezelőtt Európa területén egy kisebb-nagyobb szigetekkel tarkított tenger volt, szubtrópusi klímával, nagy esőzésekkel, erdőtüzekkel, buja növényzettel és nagy testű állatokkal. A Dunántúli-középhegység is egy sziget része volt, nem akkora összefüggő szárazulat, mint manapság, de elég nagy ahhoz, hogy – az egyébként 99,99 százalékban szárazföldi – dinoszauruszok jó néhány példánya vígan éldegéljen a környéken.

A mai Bakonyban egy folyó folyt, ha megáradt a nagy esőktől és trópusi viharoktól, akkor például a későbbi Iharkút határában tette le üledékeit. Benne szárazföldi, folyóvízi és tavi állatok csontjaival, amelyek közül, ha csak egy a felszínre kerül, akkor nincs az az őslénykutató, aki ne tudná, hogy jó nyomon jár, és ugyanott sok leletet fog még találni. Így volt ez 2000-ben, és azóta is számos esetben.

„A lelőhelyen akár sok tíz vagy száz méteren át lehet követni a csonttartalmú kőzetrétegeket – magyarázza Attila. – Ezekben sokszor úgynevezett »zsebekben« koncentrálódnak a csontok, amiket a folyó kupacokba összesodort mondjuk egy ötnapos eső következtében, amikor háromszor akkorára duzzadt, és őrült erővel mindent vitt magával.”
Ha tehát egy paleontológus olyan peches, hogy Magyarországra születik, ahol a fellelhető kőzetek (fiatal) kora és (üledékes) típusa miatt kimondottan nehéz dinoszauruszok nyomára bukkanni, legalább abban legyen szerencséje, hogy országon belül jó helyen látja meg a napvilágot. Ősi Attilának ez összejött: Ajkáról indulva már gimnazista korában nekiállt felfedezni a közeli Bakonyt, amelyről ma úgy tudjuk, hogy az ország csaknem egyetlen, dinócsonttartalmú kőzetekben gazdag vidéke.

Kíváncsiságát valójában már nyolcévesen felkeltette egy ajándékba kapott könyv (az 1981-ben megjelent Az őskori ember), és legfőképp egy abban levő rajz egy húsz–harminc méter hosszú Sauropoda dinoszauruszról. „Kitódultak belőlem a kérdések, hogy hogyan éltek, miért nem élnek már, hogy lehettek akkorák, de nem kaptam választ rájuk, és aztán évekre elillant ez az egész” – mondja.

A természetjárás szeretete, a természet felfedezésének vágya azonban mindig jelen volt, ezt táplálták a kiskori pecázások apjával a Lőrintei-tavaknál, a rovargyűjtemények hungarocell bázison, majd az első bakonyi gyűjtőutak tizenévesen a gimnáziumi haverokkal. A hétvégente szorgosan gyarapított kollekció 180 millió éves ammoniteszek és 40–45 millió éves csigák fosszíliáival indult, amiket – a 90-es évek közepén járunk – internet nélkül, az ajkai Bródy Imre gimnázium és a városi könyvtár szerény számú szakkönyveivel igyekeztek Attiláék meghatározni. Támogató tanárok, vitrinekbe rendezett, felcímkézett ősmaradványok, péntek délutáni szakkörök és szombati kirándulások keretezték ezt az időszakot, aminek a következő célpontja már egyértelműen a gerinces ősállatok felderítése volt. Attila csontokat akart, és végre válaszokat az évek óta kínzó kérdésekre.

Trabanttal, tengelyig a sárban
Olyan szisztematikus őslénytani ásatásokat, amilyeneket Ősi Attila és a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció többi tagja húsz éve végez, nem igen szerveztek előttük Magyarországon. A legmesszebb egy bizonyos Nopcsa báró jutott. A regényes életű erdélyi nemes, azon túl, hogy 1918-ban a világtörténelemben először eltérített egy repülőgépet, hogy Győrből Bécsbe meneküljön, majd 55 évesen férfiszerelmét és magát is megölve meghalt, azzal vált híressé, hogy felfedezte a Magyarosaurust.

A kategóriájában filigrán, hatméteres, hosszú nyakú állat csontjait ugyanakkor nem a mai Magyarország területén, hanem erdélyi birtokain ásta ki, így azok nem számítanak az első magyarországi dinóleletnek.
Mint ahogy az 1983-ban leírt mecseki Komlosaurus is csak azzal a megkötéssel, hogy lábnyomfosszíliáit fellelve sikerült dinoszaurusz nyomára bukkanni, de csontjaira azóta sem. Csontokat – körülbelül 230 millió éveseket – Villány környékén ugyanakkor találtak, csakhogy ezekről bebizonyosodott, hogy nem dinoszauruszoké, hanem néhány kortárs tengeri őshüllőé.

Az elsőségi dinóversenyben így igazán egy 1987-es lelet törhetett volna jó eséllyel babérokra, ha időben meghatározzák, de felbukkanásakor ezzel senki sem foglalkozott. Ez a bizonyos csont egy, a Hungarosaurushoz hasonló bakonyi páncélos néhai testrésze, amit egy Káptalanfa határában mélyített fúrás hozott fel 802 méterről. Különösebb vizsgálódás nélkül a fúrómagok érdekesebbnek tűnő darabjait akkor a Földtani Intézetbe vitték – az, hogy ma tudjuk: itt valójában egy páncélos dinoszaurusz páncélelemét találták meg, megint csak Ősi Attilának köszönhető; körülbelül öt évvel ezelőtt megvizsgálta és publikálta.

Terepen lenni, tudományos cikket írni, amiben van valami újdonság, amit aztán hivatkoznak, ez mind izgalmas része a munkának, de azért a legkalandosabb vitán felül a feltárás. „A fizikai felfedezés öröme óriási – mondja Attila –, még akkor is, ha szakadó esőben vagy tűző nyári melegben történik.” Ugyanezt mondja Torma András, a régi gimis barát, aki tulajdonképpen úgy lett az első bakonyi dinó névadója, hogy mérnöknek és nem geológusnak vagy paleontológusnak tanult. „Legfeljebb tiszteletbeli geológus vagyok, de az összes eddigi expedíción ott voltam, ez a program húsz éve minden nyáron orientációs pont, a családi nyaralások idejét is behatárolja – mondja. – Az pedig, hogy Attila rólam nevezte el a Hungarosaurust, nagyon megtisztelő, büszke is vagyok rá, és ha nem lenne feleségem, azt mondanám, jól lehet vele csajozni.”

Az iharkúti nyári feltárások általában 21 hosszú napig tartanak, és valami izgalom – a leleteken túl is – mindig van bennük. A 20–25 fős expedíció résztvevői – kutatók, gimnazisták, önkéntesek operetténekestől gyógypedagógusig az élet legkülönbözőbb területeiről, sokan közülük évekre visszajáró törzstagok – sátrakban, nomád körülmények között laknak, és monoton napirendben dolgoznak. Reggel 7-kor kelnek, 8 és 12 között kint vannak az ásatáson, majd ebéd és némi szieszta után fél 4-től este 8-ig folytatják. És bár szinte mindig augusztusban települnek ki, ez a legritkább esetben könnyű nyári vakáció.

Volt, hogy négy napon át szakadó esőben, dagonyában csúszkáltak, és az évek alatt rongyosra strapált 601-es Trabantot (az iharkúti krokodil nevét is ihlető kulcsember, Makádi László biológus autóját) tíz ember tolta, amikor tengelyig a sárban ragadt. Máskor 40 fokos rekkenő hőségben és akkora porban dolgoztak, hogy maszkot kellett hordani a szilikózis ellen, vagy megesett, hogy reggel három fokban vacogtak a sátorban, augusztus elején. „Sokszor feltettük magunknak a kérdést, hogy mit is keresünk itt” – mondja Torma András, majd persze kiderül, hogy a következő évi szabadságát minden évben szó nélkül az iharkúti kiképzőtáborhoz igazította.

Extrém körülmények között ásni nem bakonyi sajátosság. Amikor egy nemzetközi csapat tagjaként Ősi Attila például Kínában kereste őslények csontjait, ott heteken át egy katonai rezervátum ötven négyzetkilométeres körzetében bóklásztak a pusztában, 40 fokban, szélben, homokviharban. Két kulacs víz, GPS, preparáló eszközök és nem kevés szerencse kellett, hogy leletekre bukkanjanak, amiket aztán teherautóra, majd vonatra rakva Pekingbe szállítottak. Argentínában terepjárókat is olykor fejre állító domborzati viszonyok emelték a kalandfaktort, no, meg a valószerűtlenül nagy darazsak, amik ellen vagy meneküléssel, vagy teniszütővel védekeztek.

A terepmunka fizikai meló, a paleontológusok nem glaszékesztyűben finomkodnak.

A terepmunka fizikai meló, a paleontológusok nem glaszékesztyűben finomkodnak. „Mi sokszor nem spaklival dolgozunk, nem tudunk olyan precízen ásni, mindent méricskélve, ahogy a régészek. Gyakran vésővel és kalapáccsal bontjuk a kőzetet, és gyűjtjük be a leleteket sokszor többkilós kőzetdarabokkal együtt” – magyarázza Attila. Bizonyos leleteknél – például dinoszaurusztojások töredékeinél – többemeletes szitarendszert alkalmaznak, több, egyre kisebb lyukú szitán mossák át az üledékes kőzetet a fentmaradó apró leletekért, akár tojáshéj-fosszíliákért is. Fél tonna anyagból az átmosás után így visszamarad körülbelül öt kiló, amit már teáskanálnyi adagonként mikroszkóppal kell átfésülniük.

A leletek kipreparálása már a laborban történik, ez finomabb, aprólékosabb munka kis műszerekkel, preparálótűkkel, fogorvosi kaparókkal. Itt vigyázni kell, hogy a tojáshéjak, csontok, különösen a törékeny koponyacsontok meg ne sérüljenek, és persze jó, ha van kéznél kellő mennyiségű pillanatragasztó, mert valami azért úgyis mindig eltörik. A ragasztó náluk olyan, mint a háztartásban a só.

A szűkebben vett tudományos rész csak ezután jön, amikor a kipreparált maradványokat meg kell határozni. Át kell nézni az összes fellelhető szakirodalmat, összehasonlítani az adott csontot minden gyanúsan hasonló fosszíliával, elemezni, van-e rajta bármilyen egyedi bütyök, nyúlvány vagy különleges ismertetőjel. Majd újabb hónapok, évek múltán fotókkal, dokumentációkkal, irodalomjegyzékkel igazoltan publikálni kell egy szakfolyóiratban, hogy milyen faj melyik darabjairól van szó, kinek a rokona volt az adott állat, és milyen életmódot folytatott.

Az egész folyamat tehát hosszú évekig eltart, és ritkán övezi látványos közérdeklődés, hacsak nem valami kivételes darabról van szó. Mint amilyen például az idén ősszel a nagyközönség előtt a Természettudományi Múzeumban leleplezett első magyarországi dinótojás, amit ugyan már 2015-ben megtaláltak Iharkúton, de csak mostanra sikerült úgy istenigazából bemutatni. Az aprócska lelet – egy körülbelül 2,5 centiméteres, kissé göcsörtös valami, amire az ember gond nélkül rátaposna egy kavicsos játszótéren – valójában felbecsülhetetlen érték és Európa-szerte kuriózum. (Lásd kapcsolódó anyagunkat a 126. oldalon.)

Tojáshéjakat már 15 évvel ezelőtt is hoztak a felszínre százával, ezrével Európa több lelőhelyén és a Bakonyban is, ez viszont egyrészt az első majdnem komplett magyarországi tojás, másrészt nem olyan állattól származik, mint a kontinens többi őstojásai. „Össze van nyomva, és a fele nincs meg, de a mienk” – mondja Ősi Attila a 85 millió évvel ezelőtti eredeti formájában négy-öt centis tojásról, amit a korábban megtalált tojáshéjakkal együtt Prondvai Edina paleobiológus tett fel a tudomány térképére.

A kutató rájött arra, hogy – ellentétben az eddig ismert összes európai tojástöredékkel – az iharkúti tojáshéjleletek nem gekkószerű gyíkoktól valók, hanem egy madárszerű tollas ragadozó dinoszaurusztól származnak. A maga nemében szenzációs felfedezés bizonyítása­ a szokásosnál is lassabban és göröngyösebben ment, a 2017-ben közölt első publikációt sokan – többek között koreai őslénykutatók – bírálták, és próbálták megcáfolni. Végül azonban ők is bebizonyították, hogy tényleg egy nagyjából csirke méretű raptor tojásáról van szó, ami a szakirodalomban így a Pseudogeckoolithus, vagyis álgekkó besorolást kapta, a magyar kutató meg további kutatási lehetőségeket.

Egy bizarr külsejű csupanyak
Hat-hét éve már nem Trabanttal furikáznak az iharkúti bányagödörben, hanem egy rendes terepjáróval. Fodor Imre, a Cél­trans Zrt. nemzetközi fuvarozó vállalat vezérigazgatója minden augusztusban megszponzorálja az iharkúti feltárásokat egy feltankolt Land Rover Discoveryvel, meg még pár kanna üzemanyaggal – mint korábbi terepraliversenyző és magyar bajnok maga is tudja, mennyit ér az ilyen segítség.

Az őslénykutatásokról eredendően nem sokat tudott, egyszer egy baráti összejövetelen véletlenül elcsípett beszélgetés késztette támogatásra. „Egy lány arról mesélt, hogy milyen körülmények között zajlanak a bakonyi ásatások, én meg adtam egy névjegykártyát. A doktor úr [Ősi Attila] ezután felhívott, és azóta minden évben viszem nekik az autót. Nem a reklámért csináljuk, hanem mert nagyon tetszik az elszántságuk. Nagyon akarják, amit csinálnak, ez Magyarországon ritka” – indokolja motivációit.

Az ehhez hasonló magántámogatások egyébként kifejezetten jól jönnek a csapatnak (van, aki a leletek CT-zésében segít, más pillanatragasztóval támogatja őket, vagy csak két raklap ásványvízzel), az állami, pályázati pénzek ugyanis korlátosak, és sokszor nehezen mozgósíthatók. „Egy háromhetes ásatás 25 embernek körülbelül egy–másfél millió forint egy évben – mondja Attila. – Csak a markoló, ami mondjuk lebontja két méter mélyen a felszínt, hogy elérjük a kőzetet, amit aztán mi centiméterenként tovább bontunk, az néhány százezer forint, és a végén ezt vissza is kell temetni. Erre jön a szerszámok, eszközök, a transzport költsége és több heti élelem, innivaló.”

Idén ez kivételesen elmaradt a koronavírus-járvány miatt, pedig húszéves jubileumi expedíció lett volna. Őstörténeti skálán ezt az egynyári kihagyást persze észlelni sem lehet, munka meg így is van bőven. A múzeumi raktárak és egyetemi fiókok még jócskán őriznek nem dokumentált fosszíliákat, és ez pont az a műfaj, ahol a kutató örül, ha kiesik a szekrényből egy csontváz. Közben pedig lehet tervezgetni a további ásatások menetét Iharkúton és néhány éve már Villányban is, ahol ha nem is dinoszauruszok, de 230 millió éves tengeri őshüllők maradványait rejthetik a kőzetek.

Egy ötméter hosszú, bizarr külsejű csupanyak Tanystropheust például idén augusztusban mutattak be, ami tovább táplálja a várakozásokat, miszerint az iharkúti csonttemető után Villány környéke lehet a paleontológusok következő szisztematikus lelőhelye, ha gerinces ősállatok nyomait kutatják. Márpedig, ha Ősi Attilán és elszánt felfedezőtársain múlik, akkor még sokáig kutatják, és valószínűleg nem nyugszanak addig, amíg egy ősemlős maradványait is felszínre nem hozzák.