Ha „egy kis füleki zsidó srácot” élete derekán lovaggá üt a brit királynő, az nem olyan sztori, ami mellett elmegy az ember. De Sir Frank Lowy útja e nélkül is példátlanul kalandos: a Felvidékről a pesti gettón és az izraeli hadseregen át vitt Ausztráliába, ahol a semmiből szupergazdag vállalkozó, futballelnök és filantróp milliárdos lett. 2018-ban 32 milliárd dollárért adta el Westfield Corporation nevű plázacégét. A visszavonult szlovák–magyar–zsidó–ausztrál üzletember ma Tel-Avivban él, októberben múlt 90, és nemrég interjút adott a szlovák Forbesnak. A rövidített verziót közöljük.
Kérdezett: Milan Čupka & Peter Matijek | Fordította: Topolay Gábor
Hogyan emlékszik vissza az első látogatására a szülővárosába, a ma Szlovákiában lévő Fülekre oly sok, Ausztráliában töltött év után? Először 1968-ban tértem vissza Fülekre a feleségemmel. Akkor még persze más volt minden, az emberek féltek beszélni. De miután a kommunizmus összeomlott, nagyon meglepett, hogy milyen barátságosan és melegen fogadtak. A polgármester rendkívül jó ember, és mindenki, aki a város működéséért felel, az elejétől fogva nagyon segítőkész volt. Segítettek, hogy újjáépítsük a helyi temetőt, ahol a nagyapám nyugszik. Támogattak, amikor egy kis emlékművet akartam emelni, embert is találtak, aki elvégezte a munkát. És a helyi focicsapatot is nagyon szeretem.
Lowy a szlovák Forbes címlapján. A Westfield eladása után Ausztrália 4. leggazdagabb embere lett
Ugyan a város a szülőhelye, de a gyermekkora nem volt boldog. Hogyan emlékszik vissza a háború előtti időkre? 1930-ban születtem, életem első nyolc évét a csehszlovák rezsimben töltöttem, ami, mint tudjuk, liberális demokráciának számított a régióban. Nem emlékszem semmilyen nagyobb kényelmetlenségre azonkívül, hogy az élet Kelet-Európában ekkoriban kemény volt. Apám utazó ügynök volt, anyámnak pedig élelmiszerboltja volt a városban – az épület máig megvan. Az élet anyagilag nem volt egyszerű, de a zsidók szabadon gyakorolhatták a vallásukat. Ez a nyolc év nagyobb problémák nélkül telt.
Van, hogy az ember szexi pózban, kellemes ön- és megelégedettségében napozik a homokos tengerparton, aztán váratlanul úgy beteríti egy sós hullám, hogy szó szerint köpni-nyelni nem bír utána. Előbbi kép maga az Insta-filteres jó élet, utóbbi nagyon is 2020-as mindennapjaink része, csak a tenger helyett a szorongás, a depresszió, a pánik csap át rajtunk a legváratlanabb pillanatokban, újra és újra. Belföldi […]
Van, hogy az ember szexi pózban, kellemes ön- és megelégedettségében napozik a homokos tengerparton, aztán váratlanul úgy beteríti egy sós hullám, hogy szó szerint köpni-nyelni nem bír utána. Előbbi kép maga az Insta-filteres jó élet, utóbbi nagyon is 2020-as mindennapjaink része, csak a tenger helyett a szorongás, a depresszió, a pánik csap át rajtunk a legváratlanabb pillanatokban, újra és újra.
Belföldi utazás, meditáció, elvonulás, elérhető gasztronómia, erdei bolyongás, divatos minimalizmus – ebben a Forbes Life-ban minden van ahhoz, hogy elmenekülhessünk. De leginkább mindegyik a befelé figyelésről kellene szóljon: ha belül nem találunk békét, nincs az a külső inger, ami tartósan elvonná figyelmünket. Úgyhogy ebben a lapban bőven van segítség ehhez is.
Mióta volt alkalmam Edith Eva Egerrel beszélgetni – a tavaszi karantén után most ősszel másodszor –, általában már csak addig zihálok a hullámokban, amíg a pszichológus egy-egy gondolata eszembe nem jut. Leggyakrabban ez a részlet a címlapinterjúból: „Problémák nem léteznek, kihívások vannak. Nincsenek krízisek, csak átalakulások. Talán épp egy átalakuláson megyünk keresztül, és nem tehetjük fel a kérdést: miért én, miért ez? Hanem azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.”
Máskor a maga vagy családja életéből hozott példái lendítenek rajtam – mesél eleget új könyvében és a Forbes Life-ban is –, vagy az, amit 93 évesen magától kérdez: nem azt, mit adott neki a világ, hanem hogy ő mit adott a világnak. (Az interjút megjelenés előtt megmutatom a páromnak, anyámnak, néhány kolléga is olvassa – egyszer, aztán még jó néhányszor, van, aki tízszer, van, aki könnyek között. A mondatok mára mantrákká válnak.)
Dr. Eger alapvető válasza az életre maga a szeretet – amit szerinte nem érezni, hanem csinálni kell.
Különös példakép a korban, amikor újra az elménk a menedékünk a világ elől. Vagy a közösségi média – erről már Tari Annamária beszél egy másik beszélgetésben. G. Tóth Ilda Tari-interjújából is belénk ég valami – belém leginkább a „kognitív restség” kifejezés – talán már ez is elég ahhoz, hogy telefonnyomkodós pótcselekvés helyett valami előremutatóbbért nyúljunk.
Vagy befelé figyeljünk. Ez, mondjuk, sokkal nehezebb, de ott van a megoldás. „Ha békén hagyják az embereket, akkor mindenki nagyon pontosan tudja, mire van szüksége, hogy jól legyen. Legeslegbelül hordozzuk a harmónia megteremtésének bölcsességét, és ha van hozzá tér, ha meg vagyunk tartva, akkor képesek is vagyunk elérni” – ahogy a Bács-hegyen meditációsközpontot alapító Karsai Dina magyarázza. Momentán elég a képekre nézni: (nem tengerpart, de) a Káli-medence tanúhegyeinek ölelésében valami nagy egész apró részének érzi magát az ember, és megneszeli, hogy végül talán minden a legnagyobb rendben lesz.
Egy amerikai út, valamint egy séf és egy étteremvezető találkozása kellett ahhoz, hogy egyre több magyar ismerje meg a gofritölcsérbe töltött csirkét. A bulinegyedben található Tölcsibe alapítói kezdettől a magyar vendégekre építettek, így eddig a vírusválság akadályait is sikeresen vették.
A pandémia okozta válsághelyzetek és bizonytalanság minden olyan vonást előhív, amitől egy startup startup. Íme, három jó magyar példa, amit a Forbes.hu-n írtunk meg az elmúlt hetekben.
Emlékszem, hétéves voltam, mikor az általános iskolában kitört a dinóláz. Minden bizonnyal nem az első és messze nem is az utolsó, ám akkoriban Steven Spielberg korszakalkotó filmje, a Jurassic Park is borzolta a kedélyeket. Néhány osztálytársam szinte eufórikus transzban égve mesélt a gyermekaggyal felfoghatatlanul grandiózus filmről, amire végül – hosszas unszolás után – engem is elvittek a szüleim. Nem ez […]
