Emlékszem, hétéves voltam, mikor az általános iskolában kitört a dinóláz. Minden bizonnyal nem az első és messze nem is az utolsó, ám akkoriban Steven Spielberg korszakalkotó filmje, a Jurassic Park is borzolta a kedélyeket. Néhány osztálytársam szinte eufórikus transzban égve mesélt a gyermekaggyal felfoghatatlanul grandiózus filmről, amire végül – hosszas unszolás után – engem is elvittek a szüleim. Nem ez volt az első moziélményem, de messze a legmeghatározóbb: nem csupán a dinókba szerettem bele, a film csodája és a sci-fi mint műfaj is beette magát az elmémbe, mindörökre.

Mert hát a Jurassic Park tudományos fantasztikus a javából, méghozzá a megvalósíthatatlan kategóriából – sajnos vagy sem, egyelőre nem úgy tűnik, hogy lehetséges lenne feltámasztani a 65 millió éve kipusztult királyi faunát. Pedig, ha sikerülne, talán nemcsak a méltán híres Tyrannosaurus rex – a valóságban egyébként minden bizonnyal színes tollazat borította – valójára csodálkozhatnánk rá, hanem a kizárólag a Bakonyban feltárt dinoszauruszok csapatára is.

Ősi Attila paleontológus és geológus nálam korábban született, a Jurassic Park-jelenség idején már gimnazistaként rótta a Bakonyt, hogy különféle ősállatok maradványai után kutasson. Ahogy Fekete Emese címlapi portréjából kiderül, nem is a műanyag állatfigurák, hanem az egykor valóban élt ammoniteszek (ősi tengeri fejlábúak) vázai korbácsolták fel érdeklődését. Az eredmény egy világszinten egyedülálló leletegyüttes, benne sok-sok magyar kötődésű, de persze latin névvel illetett ősállat lett. Na, meg egy méltán híres, kicsiségében hatalmas dinoszaurusztojás – amiről a tojással kapcsolatos publikációkat is szerző Prondvai ­­Edina közbenjárásával minden fontosabb tudnivalót elárulunk. Sőt arról is szó lesz, hol, milyen magyar ősállatok éltek, és ennek ellenére miért is nem érdemes kislapáttal nekiesni a hátsó kertnek.

Mert ha így teszünk, dinót aligha, de mamutot még találhatunk, ami Kordos László geológus, a rudabányai ősmajmok felfedezője és kutatója szerint nem biztos, hogy örömre ad okot – az orchideáknak bizonyára árt, ha hirtelen egy csapat paleontológus lepi el a kiskertet, hogy brutális eszköztárukkal nekiessenek a kőzeteknek. Erről, illetve a Rudapithecus hungaricus jelentőségéről Melis Dóra cikke árul el részleteket (sőt még nyakkendőviselési tippekre is futja benne).

De persze nem csupán az a fontos, mi volt a régmúltban, hanem az is, mi vár ránk a jövőben: az informatika fejlődésével előhozakodni közhely, mégis mintha sokan elfelejtenék, hogy a szoftverfejlesztő mint olyan, nem homogén szakember. A szakállas, kövér, szemüveges kocka sztereotípiájával már rég leszámolt a terület, utat engedve a programozónőknek. Erre nincs is jobb bizonyíték, mint a Forbes Next 30/30-as összeállítása, amiben a magazin hagyományai mentén legfeljebb harmincadik életévüket betöltött szoftverfejlesztő nőket mutatunk be. Van, akit a családja inspirált, mást a gimnázium vagy a barátok. Akármi legyen is a háttérben viszont, ezek az emberek sokat tesznek érte, hogy az informatika világából is kihaljanak a dinoszauruszok.