Bajorországi falvakat idéző sörfőzde, osztrák hüttéket simán verő étterem, természetes borokat adó szőlőtőkék, rendezett házak és szép kilátás. Óbudáról negyedóra sincs vonattal, megér egy hosszabb kirándulást.
Mandelbrot Pékség 2097 Pilisborosjenő, Budai út 52. Korányi Gergő eredetileg matematikus, de mindig pékként dolgozott. Összefogott Buzás Istvánnal, aki szeretett volna egy pékséget, ahol ráadásul helyi termékeket is árulnak majd. Ennek eredménye lett a 2018-ban, egy egyszerű kockaházban megnyitott pékség. A név egyszerre utal a mandulás kenyér német nevére, és Benoît Mandelbrot matematikusra, a fraktálok névadójára. Minden helyben készül, ehhez a pékek ötkor már péklapátot fognak: a nyitvatartás is ehhez igazodik, reggel és délután tartanak nyitva, közben egy sziesztaidővel.
Egy kiló kovászos kenyér 800 forint, de van kakaós csiga, spenótos, juhtúrós croissant és sós karamellás, kesudiós croissant is, egyik sem drágább 300 forintnál. A hűtőben friss kesztölci tej (250 forint/liter), a Maszlik családi gazdaság joghurtjai Szentéről, a Hajnali Sörfőzők italai, a polcokon házilag barkácsolt madárodú. Nem üzlet, hanem közösségi tér, tavaly nyáron például jazzfesztivált szerveztek a kertben. Minden falunak kellene egy ilyen pékség.
Mozaik Specialty Coffee Bar 2085 Pilisvörösvár, Iskola utca 5. A budapesti belvárosban már minden kerületre jut néhány újhullámos kávét kínáló hely, de hogy erre nem csak a fővárosban van igény, arra ez a bár is bizonyíték. Iflinger Zsolt felmenői az először betelepülő tíz sváb család egyike voltak az 1600-as években. A most 25 éves fiú pénzügyőrnek tanult, így került az ország keleti végébe. „Beszabadultam a pörkölőbe” – mondja arról a pillanatról, amikor beleszagolt a kávéillatba, és eldöntötte, hogy ezzel fog foglalkozni.
Van, hogy az ember szexi pózban, kellemes ön- és megelégedettségében napozik a homokos tengerparton, aztán váratlanul úgy beteríti egy sós hullám, hogy szó szerint köpni-nyelni nem bír utána. Előbbi kép maga az Insta-filteres jó élet, utóbbi nagyon is 2020-as mindennapjaink része, csak a tenger helyett a szorongás, a depresszió, a pánik csap át rajtunk a legváratlanabb pillanatokban, újra és újra. Belföldi […]
Van, hogy az ember szexi pózban, kellemes ön- és megelégedettségében napozik a homokos tengerparton, aztán váratlanul úgy beteríti egy sós hullám, hogy szó szerint köpni-nyelni nem bír utána. Előbbi kép maga az Insta-filteres jó élet, utóbbi nagyon is 2020-as mindennapjaink része, csak a tenger helyett a szorongás, a depresszió, a pánik csap át rajtunk a legváratlanabb pillanatokban, újra és újra.
Belföldi utazás, meditáció, elvonulás, elérhető gasztronómia, erdei bolyongás, divatos minimalizmus – ebben a Forbes Life-ban minden van ahhoz, hogy elmenekülhessünk. De leginkább mindegyik a befelé figyelésről kellene szóljon: ha belül nem találunk békét, nincs az a külső inger, ami tartósan elvonná figyelmünket. Úgyhogy ebben a lapban bőven van segítség ehhez is.
Mióta volt alkalmam Edith Eva Egerrel beszélgetni – a tavaszi karantén után most ősszel másodszor –, általában már csak addig zihálok a hullámokban, amíg a pszichológus egy-egy gondolata eszembe nem jut. Leggyakrabban ez a részlet a címlapinterjúból: „Problémák nem léteznek, kihívások vannak. Nincsenek krízisek, csak átalakulások. Talán épp egy átalakuláson megyünk keresztül, és nem tehetjük fel a kérdést: miért én, miért ez? Hanem azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.”
Máskor a maga vagy családja életéből hozott példái lendítenek rajtam – mesél eleget új könyvében és a Forbes Life-ban is –, vagy az, amit 93 évesen magától kérdez: nem azt, mit adott neki a világ, hanem hogy ő mit adott a világnak. (Az interjút megjelenés előtt megmutatom a páromnak, anyámnak, néhány kolléga is olvassa – egyszer, aztán még jó néhányszor, van, aki tízszer, van, aki könnyek között. A mondatok mára mantrákká válnak.)
Dr. Eger alapvető válasza az életre maga a szeretet – amit szerinte nem érezni, hanem csinálni kell.
Különös példakép a korban, amikor újra az elménk a menedékünk a világ elől. Vagy a közösségi média – erről már Tari Annamária beszél egy másik beszélgetésben. G. Tóth Ilda Tari-interjújából is belénk ég valami – belém leginkább a „kognitív restség” kifejezés – talán már ez is elég ahhoz, hogy telefonnyomkodós pótcselekvés helyett valami előremutatóbbért nyúljunk.
Vagy befelé figyeljünk. Ez, mondjuk, sokkal nehezebb, de ott van a megoldás. „Ha békén hagyják az embereket, akkor mindenki nagyon pontosan tudja, mire van szüksége, hogy jól legyen. Legeslegbelül hordozzuk a harmónia megteremtésének bölcsességét, és ha van hozzá tér, ha meg vagyunk tartva, akkor képesek is vagyunk elérni” – ahogy a Bács-hegyen meditációsközpontot alapító Karsai Dina magyarázza. Momentán elég a képekre nézni: (nem tengerpart, de) a Káli-medence tanúhegyeinek ölelésében valami nagy egész apró részének érzi magát az ember, és megneszeli, hogy végül talán minden a legnagyobb rendben lesz.
Ha az embernek tizenhét évesen rajzolgatni támad kedve, nem feltétlenül úgy lát munkához, hogy évtizedekre szólót alkosson. Marék Veronika meséje mégis így alakult. Első könyve, a Boribon, a játékmackó annyira jól sikerült, hogy a Móra Kiadóban el sem hitték, hogy egy gimnazista ceruzája alól került ki. Később összerajzolt még jónéhány figurát, az egyik legismertebb, a Kockásfülű nyúl a világ kilencven országába propellerezett el. Veronikának most is ugyanannyi ötlete van, mint tizenhét éves korában, és biztos benne, hogy amíg él, írni fog.
Kordos László, az egyik legismertebb magyar őslénykutató kutatta az ipolytarnóci ősállatok lábnyomait, őslényeket fedezett fel, és sokáig vezette a világszinten jelentős Rudapithecus hungaricus feltárását is. Nemcsak kutat, hanem oktat is, ismeretterjesztő munkáját egy csillagképpel is elismerték.
Emlékszem, hétéves voltam, mikor az általános iskolában kitört a dinóláz. Minden bizonnyal nem az első és messze nem is az utolsó, ám akkoriban Steven Spielberg korszakalkotó filmje, a Jurassic Park is borzolta a kedélyeket. Néhány osztálytársam szinte eufórikus transzban égve mesélt a gyermekaggyal felfoghatatlanul grandiózus filmről, amire végül – hosszas unszolás után – engem is elvittek a szüleim. Nem ez […]
