Megérkezett Magyarországra a GooglePay, most aztán robbanhat az érintéses mobilos, okosórás fizetés? Mit lépnek a magyar bankok?
Lassan nyolc évvel ezelőtt apuka és tinédzser fia arra jutottak, hogy mekkora menőség bankkártyázás helyett a kisebb tételeket egy karóra terminálhoz érintésével fizetni a boltban, gyorsétteremben. Nem sokkal korábban indult el az érintéses fizetés Magyarországon, és már meg is érkezett a piacra a Takarékbank paypassos karórája, azt mondták, kell a fiúnak egy ilyen. Elmentek egy fiókba, elmondták, miért jöttek, majd mivel senki sem tudta, hogy lenne ilyen termék, megmutatták az erről szóló információkat. Nagy nehezen kerítettek egy ügyintézőt, aki hallott már az óráról, másfél óra papírtöltögetés után ki is nyílt a számla, meg lett rendelve az óra a fiúnak.
Miután megjött, működött is egy darabig, a haverok el voltak kápráztatva a KFC-ben, de aztán egyre bosszantóbb lett, hogy gyakran kellett utánamászkálni. Amikor a netbank leblokkolt rossz kód megadása miatt, az óra is használhatatlan lett, ügyintézni pedig csak személyesen, a bankba beügetve és borzasztó körülményesen lehetett. A fiú másfél év után azt mondta, elege van. Sajnálta kicsit visszaadni az órát, de amikor a fiókban a számla megszüntetéséhez elétettek egy üres A/4-est, hogy írjon saját szavaival egy kérvényt erről, már biztosan tudta, hogy jól döntött. Kicsit nagy volt a kontraszt a formabontó high-tech termék és a szolgáltató általános kőkorszaki infrastruktúrája és ügyfélkezelése között.
A paypassos óra persze csak egy érdekes kitérő volt az érintéses mobilfizetés magyarországi fejlődésében, de már több évvel korábban is rendelkezésre álltak azok a technológiák, amelyekkel a bankkártya beköltözhetett a mobiltelefonba. Aztán miután az Apple letette a garast az NFC (near field communication nevű megoldás) mellett, nem volt kérdés, hogy ez a technológia lesz az alap.
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. […]
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. Hogy ezek a zsurnalizmussá züllesztett kifejezések egyre többször tűnnek fel, az nemcsak a magyar sajtó szűkülő lehetőségeit mutatja (miszerint nem lehet leírni, hogy ez vagy az kié), hanem egy ennél drámaibb és ijesztőbb jelenséget mutat meg: növekvő távolságunkat a magántulajdon eszméjétől.
A Forbes első, 2013-as milliárdoslistájának publikálásakor izgalommal vártuk a megjelenést: az akkor még éppen hatalma teljében lévő Simicska Lajos ugyanis először került fel gazdaglistára. Hét évvel később már csak költőinek tűnik a kérdés: vajon tényleg az övé volt a Közgép? Övé volt-e bármi is, ami a nevén – vagy „hozzá köthető személyek” nevén – volt valaha? Nem papíron. Hanem úgy, ahogy cégekkel tulajdonosaik rendelkezni szoktak.
Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre?
A 2010-es évet nyugodtan nevezhetjük rendszerváltásnak abból a szempontból, hogy az elit megint nekiállt újraosztani az erőforrásokat. Ebből – csakúgy mint harminc évvel korábban – a többség újfent kimaradt. Kifejezetten cinikus, hogy az együttműködésről nevezték el ezt a folyamatot, ami mára odajutott, hogy nemcsak a javak újraosztása történt meg, hanem megkezdődött valamiféle konszolidáció is. Mindez persze nem a politikai térben történik, hanem a gazdaságban. Egyre több nagy piaci szereplő fogadja el, hogy a NER által felemelt „üzleti” elit nem megy el, itt marad, és érdemes velük együttműködni.
A területfoglalás nem állt le, de a kontúrok elmosódnak, jó példák erre a Libri és a Gallicoop tulajdonosváltásai az elmúlt évből. A kormány által tőzsdei cégek részvényeivel felduzzasztott alapítványok és a rejtélyes hátterű, de a politikához ezer szállal kötődő befektetési alapok aktív vásárlóként jelennek meg a piacon. Kisebb halakra vagy újabb kisebbségi részesedésekre pályáznak, a többségi tulajdonos maradhat, csinálja, amihez ért: termelje a profitot.
Közben az állam két stratégiailag fontos területen jelent vagy jelenik éppen meg, és válik kisebbségi tulajdonossá: a bankszektorban és a telekommunikációs piacon. Két olyan terület, ahol közbeszerzésekkel nem lehet egyik napról a másikra nagyot gurítani, itt beruházni, versenyezni kell, ha valaki labdába akar rúgni. Előbb az Erste bankban lett kisebbségi tulajdonos, majd most a formálódó gigabankban, a Bankholdingban, és láthatóan a Telenorban is megelégszik ezzel a szereppel – miközben erős kézzel szabályozza is ezeket a piacokat.
Egyre nehezebb lesz majd megmondani – az elittől átvett fogalommal élve –, hogy melyik a „NER-es”, és melyik a „nem NER-es” cég. Miközben a felszínen a küzdelem zaját halljuk, odalent csendben alakul a konszolidáció – persze abban az értelemben konszolidáció ez, ahogy a NER meg maga az együttműködés. Nevezhetjük nyugodtan így: beletörődés és igazodás.
Ebben a vagylagos, ködös rendszerben még nehezebb lesz majd arra az egyszerű kérdésre válaszolni: kié a jószág? És láttuk, hogy mire ment ezzel a kérdéssel a nagyravágyó és az egykor a minisztereknél is befolyásosabb Simicska. Végigkáromkodott egy autóutat Veszprémtől Pestig. Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre? Hogyan kezdenek el felépülni ma a 2040-es év Magyar 100 listájának nagy privát cégei, ha egy igazi tulajdonos ma bármikor kaphat egy visszautasíthatatlan ajánlatot? Az együttműködésünkbe, úgy tűnik, ez bőven belefér. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a magántulajdonról, mint közös, védendő értékünkről, végleg lemondjunk. Egy biztos: amit ezért cserébe kapunk, velünk marad, de a miénk nem lehet soha.
Írta: Zsiborás Gergő, a Forbes főmunkatársa, a Magyar 100 lista vezető szerkesztője
Szerző: Szendrői Gábor A Concorde MB Partners – a Concorde Értékpapír és az Oriens vállalatcsoport közös tranzakciós tanácsadó cége – most ősszel ünnepelte megszületésének ötödik évfordulóját. Az elmúlt öt évben 51 sikeresen lezárt tranzakció körül bábáskodtunk, talán érdemes megnézni, milyen trendek láthatók, milyen következtetések vonhatók le az 51 ügylet alapján a hazai piacról. A tranzakciók összértéke 1,2 milliárd euró […]
A pandémia okozta válsághelyzetek és bizonytalanság minden olyan vonást előhív, amitől egy startup startup. Íme, három jó magyar példa, amit a Forbes.hu-n írtunk meg az elmúlt hetekben.
A Futureal divatmárka története szerelmi sztorival kezdődött valamikor a 90-es években – jobban mondva valószínűleg kellett hozzá egy ilyen sztori is. Somodi Gyöngyvér és Birtalan Péter ebben az időben rakta le a ma 345 milliós árbevételt termelő cégcsoport alapjait – szakmai tapasztalat formájában.
Bajorországi falvakat idéző sörfőzde, osztrák hüttéket simán verő étterem, természetes borokat adó szőlőtőkék, rendezett házak és szép kilátás. Óbudáról negyedóra sincs vonattal, megér egy hosszabb kirándulást.
