A mackónadrágot öltönyre cserélte, így ment először pitchelni egy kiskereskedelmi lánchoz Balogh Levente a 90-es évek elején, amikor még válogatott cselgáncsozóként ismerhette az ország. Az élelmiszer-tartósító végzettségű, huszonéves fiúnak, ha nem is befektető cápákat, de komoly üzlethálózatokat kellett meggyőznie: listázzák be édesapja cége, a Vitapress Élelmiszergyártó Vállalat termékeit, például a 40–50 féle ételaromát, az eceteket és a Marina fantázianevű szörpöket. 

Ráadásul a komoly hangzású cégnevet is ő találta ki, és ezt is írta rá a névjegyére a kft. szócska helyett. „A rendszerváltás után egyszerűen nem hangzott jól, hogy valaki kft.-t vitt, az Áfészok, Füszértek után nem vettek minket komolyan a kereskedelemben, kezdő cégként súlytalannak tűntünk. Ezért találtam ki ezt az egyszerű, átkeresztelős megoldást” – emlékszik vissza.

Akkoriban hiánygazdaság volt, sorra szűntek meg a szocializmus dicsőséges képződményei, a téeszek és az állami gazdaságok, így meglehetősen széles termékpaletta tűnt el szinte egyik pillanatról a másikra a boltok polcairól. Levente édesapja, Balogh Sándor vegyészmérnök szemfülesen rálelt a piaci résre: elkezdett többek között rumaromát gyártani. Levente lett a családi cég zöldfülű marketingese, de amolyan mindenesként ő felelt a kereskedelemért is. 

A Marina márkájú keserűdió-, curaçao- vagy vaníliaaroma pillanatok alatt slágertermék lett (40–50 ízben létezett), főleg karácsony és húsvét előtt vásárolták tömegek a házi készítésű süteményekhez és ételszínezéknek. Baloghék a gyógyszeriparból vettek egy modern csomagológépet, és öt darabot árultak egy levélen a portékából. „Apámmal abban egyeztünk meg, hogy minden eladott tíz milliliteres ampulla után kapok egy forintot. Három hónap alatt 15 millióm jött össze, és ez 1992-ben történt” – meséli Levente az első millió(k) történetét. 

Ő azt is jobban tudta

„Az égvilágon mindent meg kellett tanulnom, minden résbe bele kellett látnom. Volt olyan is, hogy én vezettem a targoncát, amit a raktárba vettünk, és pakoltam meg száz kamiont szinte egyedül” – sorolja a vállalkozó a rá jellemző nagyotmondással. De tény, ami tény: harminc év alatt az árlistakészítéstől a számítógépes grafikáig sok részfolyamatot kipróbált édesapja, illetve a saját üzletében. „A marketingesekkel akkor szakítottam, amikor az első ásványvizes kutunk meglett, olyan fantáziátlan névötleteket dobtak be, mint a Gémeskút és a Kerekeskút – én meg rávágtam, hogy ha már Szentkirályon találtuk, egészen egyszerűen Szentkirályi néven kell palackoznunk az ásványvizünket, és így hívják a kutat is.”

Az aromák, ecetek és papírdobozos szűrt almalé mellett ugyanis szörpöket is árult a családi vállalkozás, először bérgyártásban, és amikor látták, hogy milyen jól megy a szekér, úgy döntöttek: saját telephelybe fektetnek. Megvették a Kecskeméttől húsz kilométerre levő szentkirályi téesz egykori fonodáját, de olyan kicsi volt a helyi vízmű teljesítménye, hogy amikor ők szörpöt gyártottak, a falu nem jutott vízhez. 

„A mendemondák szerint javasasszonyok súgták meg, hol érdemes lefúrni vízért, de igazából annyi történt, hogy apám kiállt az üzem elé, és azt mondta: itt fúrjanak! Látszott, hogy már a felszíni víz is milyen tiszta, aztán ötven méter után az agyagrétegbe is belefúrtak, és az eredményt látva hozattuk az egyre nagyobb fúrófejeket. A végén már úgy nézett ki az akció, mintha Jockey Ewing állította volna fel a fúrótornyát Szentkirály határában. Végül a 150 méter vastag agyagréteg alatt, 206 méter mélyen a jégkorszak óta érintetlen vizet találtunk. 18 fokos télen-nyáron. A vízadó réteg majd Balaton nagyságú.”

Ez 1993-ban történt, Levente és édesapja útjai tíz évvel később szétváltak, az ifjabb Baloghé lett az ásványvíz, az idősebb a Vitapress Kft.-t és a borbizniszt választotta.

„A Cápákban is mindig elmondom a kezdő vállalkozóknak: ne gondolják, hogy ha van egy sikeres üzletember, akkor bármihez nyúl, az arannyá válik.

Az a különbség, hogy ha jó vagy, akkor életedben csinálsz legalább egy igazán nagy dobást, és az olyan nagy, hogy a többi ötleted, vállalkozásod eltörpül mellette, a jó sztori marad domináns. A közepesen sikeres vállalkozónak vannak jó és rossz sztorijai is.” 

Kevesebb az étterembe, több a boltba

A ma már milliárdos vállalkozó nagy dobása kétségkívül a Szentkirályi Ásványvíz Kft. volt. Valójában egy masszív marketingkampány és a világ legjobb ásványvizének járó Aqua-Eauscar díj hozta meg a sikert a Szentkirályinak 2004-ben: piaci részesedése 2003-ról egyetlen év alatt 0,5 százalékról ötre, majd öt év alatt 16,5 százalékra ugrott, az árbevétel megtízszereződött. 

Balogh Levente hamar felismerte az egyedüli növekedés korlátait, ezért lépett stratégiai partnerségre az olasz Pasquale családdal 2015-ben. Az együttműködés kezdetén előbb felvásárolták a Nestlétől a Kékkúti ásványvizet, majd gyárfejlesztésbe kezdtek. Levente a vállalat elnöke lett, tulajdonostárs maradt. 2018 novemberében pedig ő és a Mattoni 1873 (korábbi nevén Karlovarské minerální vody) cégcsoport szerezték meg a PepsiCo üdítők és élelmiszertermékek kizárólagos forgalmazási jogát, illetve ők a franchise-jogok birtokosai Magyarországon.

„A koronavírus-járvány kitörése óta ásványvízből nyolcvan százalékkal kevesebbet szállítunk az éttermeknek, de közben a kiskerláncoknál húsz százalékkal a tavalyi szint fölött vagyunk. Márciusban olyan rendeléseink voltak, mint tavaly a negyvenfokos kánikula idején” – mondja Levente hozzátéve, hogy szerencsére az ásványvíz-forgalmazás hozza a nagyobb profitot a cégcsoporton belül. 

Szerinte a válságos helyzetekben, főleg járvány idején a fogyasztók az ismert márkákat, az ellenőrzött minőséget keresik.

„Apám mindig azt mondta, hogy az élelmiszeriparba kell fektetni, mert enni és inni mindig fognak az emberek.

Ő ezt a saját életében megtapasztalta, nem gondoltam, hogy én is meg fogom, de igaza lett.”

A cápák is be tudtak lelkesedni, ha valami finom volt

„Nagyon fontos volt a Cápákban, hogy a startupperek azt láthatták: mind az öten szinte a nulláról indultunk, magunk csináltuk meg a sikerünket, nem a gyerekszobában, milliárdoscsemeteként kaptuk az ölünkbe” – mondja Levente a show-műsorról. Úgy látja, hogy a jelentkező startupperek egy része csak a pénz miatt jön, de vannak, akik újító ötletet, izgalmas terméket vagy éppen klassz munkahelyet hoznak. 

„Amikor én kezdtem, nekem lényegében senki sem segített, egyedül kellett odamennem a tárgyalásokra, alkudnom, tárgyalnom. Voltak a műsorba jelentkezők közt, akik a tönkrement cégüket akarták tőkeinjekcióval feltámasztani. Idén már szerencsére jobb ötletek voltak, akadt, amelyiktől tátva maradt az ember szája – de a profitabilitásban láthatóan még mindig nagyon kezdők a jelentkezők.”

Azt mondja, tavaly még a cápák is csak tanulgatták ezt a műfajt, nem is értették talán teljesen, mi a lényeg: a befektetés vagy a mentorálás. „Mostanra kialakult egy új vonal. Tudjuk, hogy pénz mindenkinek kell, de ezt kell tartalommal megtölteni.” 

Levente ma már úgy látja: az első évadban a cápák nem voltak elég óvatosak és fifikásak, be tudtak lelkesedni valami csábító terméktől. 

„Idén már hangsúlyoztuk, hogy nem munkát akarunk venni, hanem befektetést. Az emberben is kell látnunk a fantáziát! Egyszerűen nem fektethetünk olyan emberbe, aki nem képes egyedül vinni a vállalkozást! Nem várható el egy cápától, hogy ő tárgyaljon a Spar-beszerzővel a belistázásról!”

Levente szerint a műsorba bekerülőknek tavaly alapvető hiányosságaik is voltak. Akadt, aki azt sem tudta, hogy a befektetést majd a bankszámlájára kapja, nem ott helyben, készpénzben. 

„A műsor hivatása, hogy megtanít vállalkozni. Nincs ma más efféle platform, ahová kezdő ötlettel odamehetnek a fiatalok, sem az adóhivatal, sem a bank, sem a könyvelő nem fogja megmondani, hogy például bt.-t vagy kft.-t érdemes-e egy adott ötletre alapítani. Valójában ingyenes tanácsadást nyújtunk, ráadásul szórakoztató jelleggel.” 

A műsort, ezt a startupos, pitchelő, befektetős műfajt közelebbről megismerve az ő látóköre is kitágult. Most már sajnálja, hogy a 90-es években nem vett meg egy pár retro élelmiszeripari márkát, ami régebben téeszeké, állami gazdaságoké volt.

 „Ezek közül sok most a reneszánszát éli, mert megszerezték más, nálam szemfülesebb vállalkozók, vagy azoktól a multik. Az a mentségem, hogy annyira el voltam foglalva a Szentkirályi márkaépítésével, hogy nem volt időm ezen agyalni.” 

Cápás fuckupsztori

„Én is rosszul csináltam, mert egyszerűen odaadtam a pénzt, és hagytam, hogy a fiúk szabadon gazdálkodjanak vele” – mondja Balogh Levente 18plusice Kft.-s befektetéséről. A cukrász-szakács-menedzser trió alkoholos fagylaltokkal rukkolt elő a show-műsorban, az aperolspritz-ízesítésűtől a gintonic-fagyiig már az előző nyáron is tucatnyi különlegességet árultak az akkor a bulinegyedben, a Wesselényi és az Akácfa sarkán működő fagyizójukban.

„Ott hibáztuk el, hogy a Cet oldalában, a Duna-parton béreltünk ki tavaly nyárra egy új üzletet, és az ahhoz szükséges beruházás sok pénzünket elvitte” – mondja Hostyánszki György cégvezető. A műsorban a 15 százalékért ajánlott 15 millió forint mellé (amit aztán egy jóízű fagylaltozás közben elharmadoltak Balogh Péterrel és Fehér Gyulával) Levente egy food truckot is ajánlott a csapatnak, mert az volt az álmuk, hogy nyári fesztiválokon árulják termékeiket. 

„Levente ragaszkodott az arculat- és névváltáshoz, így lett Iceshot az új nevünk. Viszont mire a befektetéshez kapcsolódó jogi procedúrát lezavartuk, a nagyobb nyári fesztiválokra már lezárult a jelentkezés, így kisebbekre tudtunk csak elmenni, például a Paloznaki Jazzpiknikre, az Andrássy úti autómentes napra, no, meg a Foodtruck Show-ra. Persze ezek a sok költség miatt nem is voltak rentábilisak, inkább csak reklámfelületnek volt jó a jelenlét.” 

Levente eleve azt javasolta, hogy ne saját üzletben gondolkodjanak, hanem a kiskereskedelemben vagy más vendéglátóhelyeken, dobozban árulják inkább a fagylaltjukat. „Igaza is lett – mondja György. – Egy saját üzletet még nem tart el a fagyi, talán majd ha már elég sok boltban és étteremben bent leszünk, akkor érdemes lesz próbálkozni egy igazán jó lokációjú fagylaltozóval.” Tavaly már elkezdtek egy kiskereskedelmi lánccal tárgyalni, de aztán elakadtak, most újra nekifutnak, nem adják fel. 

„Elkezdtünk látványhűtőket tervezni, amikből kisebb kiszerelésben, kétgombócos dobozokban lehet árulni a fagyit például kávézókban, a nagyobb áruházaknak és az éttermeknek meg a lédig terméket ajánlanánk. Keressük a viszonteladókat, a direkt értékesítéssel inkább felhagyunk. Most próbálkozunk a top 20 étteremmel megegyezni, és vidéken az ételkiszállítás mellé javasoljuk.”

A 2018-as, tízmillió forint körüli árbevétel mindenesetre tavaly nagyjából a felére esett vissza, nyereséget pedig az előző évi hárommillió forinttal szemben egyáltalán nem realizált a cég. „Az a tanulság, hogy szigorúbban jóvá kell hagynunk, hogy mire költik a pénzünket, jobban kell fogni a kezüket, amíg a mi pénzünkből gazdálkodnak” – mondja Levente, aki két befektetőtársával együtt még mindig lát fantáziát az Iceshotban.