Nem mondok semmi meglepőt azzal, hogy zenerajongó vagy. Véletlen, hogy az irodád az Operaház és a Zeneakadémia között, gyakorlatilag a mértani középen van?

Felkészültél. Igen, ez szempont volt. Akkor még ez nagyon fontos szempont volt. Most ez az egyensúly megbomlott.

A Müpa miatt?

A Müpa miatt billent meg, most pedig az Opera felújítását irányítom. Elképesztő lehetőséget kaptam az élettől, mert nagyon ritka, hogy valakinek a szenvedélye és a szakmája ennyire találkozik. A Zeneakadémián nőttem föl, és az Operaház volt a másodlagos helye zenei ismerkedésemnek. Arról álmodoztam gyerekkoromban, hogy kiállok egy zenekar elé, és vezényelek. Erről lecsúsztam, mint örömlány a sezlonyról, viszont kaptam egy másik karmesteri állást, mert valahol a két szakma között ez a közösség megvan. 

Lakóházat tervezni és középületeket tervezni, ez is két külön szakma. 

Olyan, mintha egy másik Műegyetemre kellett volna járni. Szűk a piac, mindenevők vagyunk, és ma kevés olyan iroda van, ahol ezek a léptékű munkák „csak úgy beesnek”. A Köztiben (Középülettervező Vállalat – a szerk.) gyerekeskedtem, Zalaváry Lajost mint mestert meg kell említenem, és természetesen Turányi Gábort, aki utána a Mesteriskolában vett a hóna alá. A két pasi két különböző alkat volt szerencsére. 

Milyen értelemben? Milyen volt a két mestered?

Zalaváry szikár alkat volt, a dános iskolából, nagybetűs „Mérnök úr”. Így is hívták, hogy „Laja, a mérnök úr”. Fehér köpenyben ment elöl a Rákóczi úton, amikor az East-West Business Centert rajzoltuk. Én ott gyerekeskedtem Turi Zoltán kollegámmal – ő ma is barát és kolléga –, libasorban mentünk a Múzeum körúton művezetni. Ha jó reggelt köszöntem nyolc órakor, már bántottak, hogy nyolckor nem köszönhetsz egy építkezésen jó reggelt. Visszafele beballagtunk a Központi Antikváriumba, az öreg nézte a térképeket, Turi az irodalomban böngészett, én meg a kották és művészeti albumok között. Aztán visszamentünk szépen ebédelni a Köztibe. Laja nagy házakban gondolkodott, városban gondolkodott, a skandináv építészeti iskola puritán metódusában. 

Ehhez képest a közelmúltban elhunyt Turányi?

Namost a Turcsi, ő meg „A felhőcske”. Kadarkútról, vernakuláris miliőből jött, a kisebb formák mestere, egy filozófus volt. Ő sose mondta meg, hogy egy ereszről hogyan folyik le a víz, az Öreg meg olyat nem mondott, hogy ez a rajz moll hangnemben van. Én imádom a szinesztéziát, Lisztről azt tartják, hogy az I. zongoraversenye próbáján a Vigadóban felkiáltott a kürtösöknek: „Uraim! Ezt lilábbra kell fújni!” Turányi ilyenekben is zseniális volt.

A Müpa máig a legismertebb épületed itthon. 37 éves voltál, amikor nekiállhattál. 

Az ilyen típusú munkákban az jelent rögtön nehézséget egy tapasztalatlan építésznek, hogy egyszerre kell nagyban látni és kicsiben is látni. Együtt a város szerkezetét és a habarcs konzisztenciáját. Én óriásvásznakat tudok festeni, vagy abban vagyok, azt hiszem, jó. Nem tudok haiku verseket írni, csak eposzokat. Ezért szeretem Wagnert, Tolsztojt és Szentkuthyt.

Amikor meghívtak a Müpa tervpályázatára, az egy teljesen más ház volt, szálloda, parkolóház és egy aukciósház. Mi akkor adtunk egy olyan javaslatot, amit a Ludwig Múzeum gyűjteményére alapoztunk. Tulajdonképpen ezzel nyertük meg a pályázatot. Az akkori cégtársam, Demeter Nóra képzőművészet-őrült volt, a Yale és a Berkeley egyetemen végzett.

Elképzelem, ahogy Demján Sándor lenéz a felhőkarcolóból, és azt kérdezi: ezek meg kik? Ki ez a torzonborz fiú, meg ez a jól fésült amerikai lány?

Na, de tényleg, kik voltatok ti? Miért működött a dolog?

Idén március 14-én volt a ház 15. születésnapja. Most már talán elmondhatom, hogy amikor megnyertük a pályázatot, az inkább felkészültséget mutatott. Referencia alapján összesen negyven irodát hívtak meg. Gondolom, hogy a „Z”, mint Zoboki – ennél a betűnél még nem volt senki. Legyen egy fiatal iroda, így kerültem bele 37 évesen egy körbe.

Az, hogy a folklórt képviselő befogadószínház és a múzeum közé be tudott esni ez a kétezer fős hangversenyterem, nyilvánvalóan nem történik meg, ha itt ülök az irodában, és várom. A Müpát megépíteni nekem nem volt akkora kihívás, mint az a másfél év, amíg elértem, hogy legyen. Én innentől mehetek a Farkasrétre. Mert egy ország százévente lép meg egy ekkora kulturális beruházást. A Müpa fő erénye, hogy 15 év múltán se érzed, hogy ez egy 15 éves épület. 

A Müpa többek között azért időtálló, mert az anyaghasználat is az.

Amíg a Müpa épült, négyszer mentem Carrarába. Amikor fiatalon terveztük az East-West Business Centert, éreztem a miliőt, és megtanultam, hogy oda kell menni a bányába, ki kell választani a tömböt, félbe kell vágatni, meg kell nézni, hogyan néz ki – és az a kőválasztás. Nem az, hogy a kereskedő bejön az irodába egy körömnyi kőlappal. 

Hol tanul meg valaki hangversenytermet tervezni?

Beleiskolázni magad egy kétezer fős koncertterem tervezésébe – amit egyszer csinálsz meg egy életben –, ez óriási energiapazarlás. A Műegyetem zseniális schule, nagyon jó lovasiskola. De nem volt senki, aki csinált volna operaházat, hát hogyan tanította volna? Ezekbe bele kell tanulni. 

Én Marton Évától Kocsis Zoltánig mindenkiről lerángattam a felsőruházatot, hogy megértsem, hogy ő mit csinál reggel a próbákon, és mit csinál este, amikor vége a koncertnek. Ez valami olyasmi, mint amit most te csinálsz. Meg akartam érteni, milyen folyamatok zajlanak. Mert a fene megette, ha csinálok egy szép házat, amiben nem szólal meg a hang. Ilyen szempontból a Müpa tényleg topon van a világban, és a világsztár házakkal is felveszi a versenyt. 

És ezért tudsz elindulni most a sencseni pályázaton, ahol a legnagyobb világsztárokkal vagytok versenyben. Hogy álltok?

Leadom a Müpát, mellé rakom az Operaházat és a sencseni kulturális központot. Szerintem nem sok irodának van a világon olyan kulturális portfóliója, mint nekünk. Megszűntek a nagy kulturális építményeket tervező irodák az angolszász világban is. Kórházakra, irodaházakra vagy shopping mallra szakosodott tervgyárakból Dunát lehet rekeszteni.

Sok épületet hoztál létre a semmiből. Az Operánál van egy elképesztő neoreneszánsz örökség, amire rétegek rakódnak, a három nagy felújítás csak rontott rajta, de egyértelműen látszott, hogy az eredetihez kell visszanyúlni? 

Ezt el kellett dönteni, senki sem mondta meg, és azt sem mondom, hogy hamar látszott. Lassan láttam át, és három év után még most is rájövök új dolgokra.

Ezekről mesélj! Hol módosult a terv? Hol tesztek hozzá valamit, ami kortárs? Mit tesztek az akusztikáért? 

Ybl korában ennek a háznak kiváló akusztikája lehetett. Az I. világháború előtt kétszáz plusz nézőt tettek be a zsöllyébe, ezáltal a zenekari árok becsúszott az előszínpad alá. Jelentősen csökkent így az árok kapcsolata az auditóriummal. Mi visszatesszük a fafüggönyt, a nézőtér oldalfalairól lehúzzuk a székeket, és újra eltüntetünk kétszáz férőhelyet. Nem kell nagy akusztikus mester legyek, hogy azt mondjam, minden ilyen lépés javít az akusztikán. 

Mindenki bántja a korábbi felújításokat, de nem a harmadik felújítás rontotta el. Minden korban átalakult a művészeti koncepció, és az intézmény művészeti vezetése fontosabbnak tartotta az opera művészeti szempontjait, mint Ybl Miklósét. Ez nem egy látogatókastély, amin némán, papucsban végigcsoszogunk. Ez egy élő műemlék, próbákkal, színpadépítéssel, közönségforgalommal és sok hisztivel.

Az Operaházat 1884. szeptember 27-én nyitották meg. Megjegyzem, akkor délelőtt tüntetés volt Budapesten, mert nem tudták, hogy Lotz milyen képeket festett a mennyezetre. Betörtek az épületbe, hatalmas rendőri felhajtás volt. Milyen csodálatos kor volt, amikor azért rohangásztak az utcán az emberek, mert meg akarták ismerni Lotz Károly A Zene apoteózisa című freskóját, mert érdekelte őket Ybl Miklós csúcsalkotása. 

Sohasem remegett meg a kezed, hogy mesterműhöz nyúlsz hozzá?

Nem, sőt azt merem mondani, ami a nagy zsidó rabbi mondása, hogy „ki, ha nem én, és mikor, ha nem most?”. Talán nekem van a leggazdagabb szakmai könyvtáram itthon a témában, és csúcserőben van az irodám.

Milyen információkért lehet visszanyúlni? Hogy áll az ember egy ilyen feladathoz?

Van egy Ybl-program. Megvizsgáltuk, hogy 1870 körül milyen operaházak épültek Európában, melyiket láthatta Ybl, honnan meríthetett. Ezt csak úgy hívom, hogy Ybl-ihlettörténet. Táblázatot vezetünk arról, hogy a csillártól a páholykiosztásig, a nézőtér-elrendezéstől a proszkéné (előszínpad, a függöny és a zenekari árok közötti rész – a szerk.) kialakításáig mindent vezetünk építési korszakonként. Kánonok voltak, és ő semmi mást nem tett, mint a maga zsenialitásával, elképesztő arányérzékkel és építészeti kvalitással a hatalmas példatár legjobb megoldásaiból csinált egy gyönyörű új együttest a korabeli Németalföld és az olasz csizma példáiból.

Amibe azért bele lehet nyúlni, ha kell.

Mondok egy példát, de hosszú lesz. A nézőtér eddig három részre volt osztva, holott Ybl eredeti tervein nem így nézett ki. A bécsi Ringtheater 1881. decemberi katasztrófája után azt mondták, hogy nincs húsz széknél több egy sorban, földarabolták tehát a nézőteret. Ha megnézed a világ leghíresebb, korábban épült operaházait – Milánó, Firenze, Bécs –, középen van egy járás és a fal mellett. Miért? Mert a fal elképesztő mennyiségű első visszaverődést biztosít. Mindig, amikor közvetlen hangot hallunk a színpadról, a mellvédekről, a mellvédek aljáról, a mennyezetről és a többi építészeti felületről visszaverődő hangok esszenciáját hallgatjuk, ez a zengő tér úgynevezett lecsengése. Épületfizikai törvény, az akusztikai szakma utózengési időnek hívja.

Akkor az máris egy döntés volt, hogy megtisztítjátok a falakat, elveszitek onnan a rájuk tolt székeket. 

Ha a nézőtéri székeket középen összetoljuk, kétoldalt visszanyerjük a minden olasz és német operaházban jótékonyan működő akusztikai visszaverő felületeket. Arról nem is beszéltem, hogy annak, aki oldalt ült, bizonyos szögekből zsiráf-hadmozdulatokra volt szüksége, hogy lássa az egész színpadot. A 19. században ez egyébként kevésbé foglalkoztatta az építészeket, hiszen az opera akkor nem a rendezésről, hanem a zenéről szólt. Ha középen összetoljuk a székeket, visszanyerünk egy csomó jó helyet is egyben. 

Mit szólt ehhez a műemlékvédelmi szakma?

Azt: hogy képzeled, hogy hozzányúlsz egy 135 éves operaház nézőteréhez?! Na, most, kinek van igaza? A műemlékes a hajamnál fogva rángat végig, az akusztikus, az operaőrült, a színházat ismerő azt mondja, persze! Nincs ilyen székelrendezés egész Európában, mint amire itt Ybl rákényszerült.

A műemlékvédelemtől mindig is ódzkodott minden kortárs építész, mert másfélszeres költségvetés, és most kimondom, kétszeres munka. Egy ilyen házon minden négyzetméteren van ötven sztori. A Müpában volt egy kilincstípus, az Operában negyven. És ezt nem szenvedésnek élem meg, hanem kihívásnak. De a kollégáimat minden nap föl kell támasztani. Rengeteg fiatal dolgozik nálunk, és néha nagyon csalódottak emiatt az összetett tervezési folyamat miatt, hiszen minden nap kinyitják a kurrens építészeti fórumokat.

De gondolom, ők is megszállottak.

Az építészt sajnos, pláne, ha olyan megszállott, mint én, semmi más nem érdekli, mint a minőség. Ez egy felvállalt háború. Háborút vezetünk, ötszáz katonával és a lehető legkreatívabb kommunikációs stratégiával. Az alkotói lista úgy kezdődik, hogy tíz akusztikus, hat fémrestaurátor, négy külső nyílászárokkal foglalkozó szaki és legalább húsz művészettörténész. Az egyik textiles a reneszánsz mintát keresi a függönyön, a másik a függöny anyagát. De speciális téma a rojtok és bojtok világa – nem viccelek –, a cérna vastagsága, anyaga, csillogása és időtállósága. 

Végtére is, azt mondod, hogy megértetted Ybl elképzeléseit, és alkalmaztad őket. 

Itt elképesztően kell egyensúlyozni a műemlékvédelem, az Ybl-ihlettörténet, a megépült ház, az állandó átépítés és a 21. század elvárásai között. Ehhez ízlés és érzék kell.

Én megértettem, hogy mit akart, és azt állítom, hogy tudom, mit mondana ma Ybl, a 21. század elején. Ez az én névjegyem. 

Az látszik, hogy szenvedélyesen kötődsz hozzá, de valamikor el kell engedni, egy ilyen épület nem csak rólad szól. Ott van például a társulat.

Szenvednek tőlem a Müpában is. Azt sem tudom elengedni. Amíg rendszeresen ott látsz, nincs is ragasztós papír a kőburkolatokon.

De én az elengedést most a tervezésre értem.

Azt elengeded! Amikor megnyílik a ház, elengeded. 

De mikor nyílik meg? 

A jelenlegi kormányhatározat 2021 őszét lőtte be.

És ez mai tudásod szerint tartható?

Necces. De én építész vagyok, én a minőségben utazom. Engem nem érdekel, mennyibe kerül, és sajnos a határidő sem érdekel. De ha érdekelne, biztos, hogy nem dolgoznék ekkora elánnal. 

Az Operaháznál kulcskérdés lehet, hogy mennyire szervesül a város életébe, megújul-e a közvetlen környezete is. Nem mindegy, hogy dohányboltok nyílnak, vagy teraszos éttermek, hogy este be tudsz-e ülni egy pezsgőre, és ha kijössz egy előadásról, ne taxishiénák hada meg a kohószökevény hop-on busz fogadjon.  

Képzeld el, hogy a város politikusoktól és polgármestertől függetlenül működik! Az Operával szemben álló egykori Balettintézet felújítását vezető Bánáti Béla építészkollégám megkeresett, hogy rajzoljuk együtt azt az Andrássy úti teresedést a Lázár utcától a Paulay Ede utcáig, a Dalszínház utcától a Hajós utcáig. Ez a Sugárút hármas rendjét – amit eddig az Oktogon és a Kodály körönd fémjelzett – tovább osztja. Hiszen mindkét középület hátrébb lép a többi házsor mögé, így egy újabb városi teret nyerünk az Andrássy út tengelyében. 

Ha méltó módon rendezzük a területeket, nem lesz átmenő forgalom, hajnalban megérkezik egy kamion, leteszi a díszletet, és utána gyalogos, fás, gyönyörű sétálóutcák veszik körbe az Operaházat és a hotelt is. Le kell arról is mondanunk, hogy a célforgalom ötvenméteres távolságban parkolhat. A város egy hatalmas élő organizmus, a józan ész szerint működik – méltó helyre, remélem, méltó funkciók kerülnek majd. 

Az irodádban áll egy hatalmas Budapest-makett, amit a saját költségedre készíttettél. Gondolkoztál már azon, hogy főépítész legyél? 

Valaki a Müpa után is megkérdezte, hogy lesz-e még olyan feladat, amit szívesen elvállalok. Micsoda? Az első kapatárolóra ugrottam! Minden kihívás! Ha ebben érzem jól magam, akkor miért mennék el egy pozícióba? A privát piacon élek, mint hal a vízben, azt csinálok, amit akarok, annak mondok nemet, akinek akarok. Építészként vezetek egy több milliárdos árbevételű céget, csak a szürkeállományunkból élünk. Egy hivatalba beülni, az börtön lenne nekem. Milyen mozgástere van egy főépítésznek? Így is konzultálok kormánytagokkal, polgármesterekkel, mert érdekli őket a véleményem. Demszky Gáborral, Tarlós Istvánnal és Karácsony Gergellyel is méltó szakmai kapcsolatot ápoltam és ápolok. A nálam található hatalmas Budapest-makett pedig unikum számukra.

Szóval nem te mész be a hivatalba, a hivatal jön hozzád. Ravasz. 

Nézd, a párbeszéd sok irányban nem működik. Az építésznek figyelnie kell rá, hogy a hat elemit végzett kőművessel és a tizenkét diplomás miniszterelnökkel is megtalálja a hangot. Ez egy elég nagy range. Kommunikációban nagyon össze kell szedned magad, mert különben nem épül meg a házad. 

A miniszterelnököt jól ismerheted, hiszen katonatársak voltatok. Mégis azt mondod, hogy össze kell szedned magad, ha beszélgettek?

Igen, mert nagyon más nyelven élünk, de nem nevezném őt barátomnak. Orbán Viktort nem érdeklik az építészet napi szakmai problémái, engem meg egyáltalán nem érint meg a politika. Köszönöm szépen ezt a barátságot. Én a keleti nyitás előtt mentem Kínába, és építettem egy százezer négyzetméteres kulturális központot. Jó lenne azt hinni, hogy azért volt keleti nyitás, mert megcsináltam, de fordítva biztosan nem igaz. 

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a gimnáziumi éveim alatt az egyetlen, egykor a pesti zsidók számára épült iskolában tanulhattam. A szívem ma is ott van a Radnóti-gimnáziumban. Maga az épület is parancsoló, a magyar art deco és Lajta Béla főműve. Az egyik oldalról a képzettségem, oktatásom, kulturális felkészültségem abszolút liberális hátterű. Volt cégtársam, Demeter Nóra is San Franciscóból jött.

És a másik oldalról?

A másik oldalról viszont azt kell mondjam, én hazafi vagyok. Apám alföldi ember volt, és nagyon erősen kötődőm az országhoz és a pannon tájhoz. Kimondottan keresem a nyitott kulturális beállítottságot, imádom a kortárs művészetet. Ugyanakkor elképesztően konzervatív figura vagyok, és ezt az Ybl-operán is be tudtam bizonyítani. Abban hiszek, hogy ami egyszer jó volt, azt nem kell ma újra kitalálni, valami zseniális „fekete öltönyös, fekete szemüvegkeretes high-tech” módon. Úgy gondolom, amikor előttem van egy feladat, meg tudom ítélni, hogy most kezdeményező avantgárd személyiség legyek, vagy egy tősgyökeres konzervatív, rátarti, mértéktartó valaki. Az építészet kaméleonlét. 

MIT GONDOL A JÁRVÁNYÜGYI HELYZETRŐL

Az építészek holisztikus látásmódját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Goetheanum mai tevékenységére is erős hatással vannak építészettel foglalkozó szakemberek. Rudolf Steiner filozófiája a rózsakeresztes hagyományokon alapul, és Magyarországon máig konferenciákon foglalkozunk a steineri gondolatokkal. Tavaly hangzott el egy rendkívül érdekes előadás arról, hogy a természet örök körforgása és az emberiség állandó többre vágyása között hatalmas ellentét feszül. Egyszerűen az Ember kilépett a Természetből, elvesztette a kontrolt, és megpróbálta bebizonyítani az elmúlt négyszáz évben, hogy nem a Természet része… (Miért négyszáz? Mert a tudomány, a vallás és a spiritualitás szétválását ide teszik a kultúratörténészek. Ja, és Monteverdi is négyszáz éve alkotta meg első operáját, az Orfeót.)

A koronavírus tragikus materiális hatásait nem nekem kell ecsetelnem, de egyértelmű, hogy a gazdasági világválság és az emberi élet kockázatának együttes hatása hatalmas tanúságtétel lehet az emberiségnek. Így az ezzel kapcsolatos spirituális gondolatok segíthetnek az emberi civilizációról alkotott képünk átalakításához a jövőben.

Másképp, nyersebben úgy is mondhatnám: Mi az építészet tulajdonképpen? Környezetszennyezés! Hol húzzuk meg azt a kulturális-etikai határt, ahol már nem az emberi élet napi szükségleteit elégíti ki? Azt hiszem, a 20. század építészettörténetét – különösen a „sztárépítészet” és spekulatív építészet világát – nagy kérdőjelekkel lehetne ellátni, ha ezt a határt megpróbálnánk józan ésszel meghatározni.

Az interjú második része a forbes.hu oldalon olvasható. 

Fotók: Orbital Strangers