Attól, hogy régi, még nem kell lerombolni

Bagi László
ÚJSÁGÍRÓ

2020 Október urban Bagi László

A második világháború utáni évtizedekben is alkottak nagyszerű magyar építészek, és nemzetközi viszonylatban is..

Tátika Étterem

Építész: Callmeyer Ferenc
Helyszín: Badacsony
Épült: 1958–1961

A Balaton-part mindig vonzotta a kísérletező, szabad kézzel és tiszta gondolatokkal alkotó magyar építészeket. Az 1950-es évek végén politikai döntés született a tópart nemzetközi üdülőhellyé fejlesztéséről. Badacsony adottságai megfelelőek voltak a borturizmus fejlesztésére (vagyis arra, hogy a vendégek vonattal vagy hajóval érkezzenek, majd a jobb-rosszabb borokkal alaposan megismerkedve ugyanígy távozzanak).

A kikötő és a part rendezési tervét, valamint a Poharazó és a Tátika Étterem terveit egyaránt Callmeyer Ferenc készítette. A programban egy 400 főt befogadó vendéglátóegység volt gyorsétteremmel, zenés cukrászdával, a strand felől büfével. Az épület monolit vasbetonból készült, mégis könnyed és nyugodt horizontalitást sugall a Badacsony hegytömbje előtt. Az emelet lebegni látszó tömbje akkor még a víz fölé nyúlt, de a tóparti részt azóta feltöltötték, az emeletet beüvegezték, az épületben egy ideig diszkó működött.

„A ház mozgalmas tömegkoncepciója túlélte az idő próbáját, az épület finomságát adó modern részletek elpusztultak. Formai egyszerűsége, fény-árnyék arányai és a tájjal való érzékeny kapcsolata miatt az identitás kereső balatoni építészet ma is érvényes példája” – írja róla Wettstein Domonkos építész-kutató. Az emblematikus épület 2011 óta védett és hamarosan felújíthatják, Tourinform és gasztrorendezvénytér kaphat helyet benne, amivel sokat nyerhet a bazármaffiától szenvedő Badacsony.

Tihanyi rév váróterme

Építész: Dianóczky János
Helyszín: Tihany
Épült: 1959–1962

A balatoni turizmus fejlesztésében nem csak a badacsonyi borok kaptak főszerepet. Tihany önmagában is vonzó célpont volt, az itt közlekedő révről és révészeiről pedig már az 1055-ből származó tihanyi alapítólevél is említést tesz. A kikötő máig jelentős átmenő forgalmat biztosít, a hatalmas kompok alig tíz perc alatt teszik meg az utat, akár 300 fővel a fedélzeten. Ennek fogadására épült ki a rév váróterme: radikális tartószerkezetű, játékos formavilágú, kör alaprajzú épület, igazi remekmű. A lebegő, alátámasztás nélküli, tányérszerű héjszerkezet alatt üvegfalakkal határolt, íves váróterem kapott helyet. Az egyedi, kúp alakú betonlemezzel befedett belső térben kis vízmedencét és vízlevezető vályút alakítottak ki, ami tovább oldotta a zártságot. Sokáig ez a látvány fogadta a félszigetre érkezőket, aztán jött egy vállalkozó, és emeletet épített a kávézójához. Ettől az épület minden lett, csak nem könyed és elegáns. Jelenleg eladó.

Déli pályaudvar

Építész: Kővári György
Helyszín: Budapest
Épült: 1962–1977

Ha már Balaton és turizmus, a tópartot el is kellett érni valahogy. Az első állomásépület 1861-ben nyílt meg itt, majd helyén 1962-ben nyílt új állomás, amit később több ütemben bővítettek. Az épületet síkság és hegyvidék találkozásánál, V alakban kellett elhelyezni. A MÁVTI építésze bravúrosan oldotta meg a feladatot, ráadásul integrálta a frissen megépült metróállomást, és helyet kapott itt postától IBUSZ-irodáig számtalan más funkció is, egy korabeli újságcikk állomásvárosnak nevezte.

A vágányok körül szigorúbb geometria uralkodik, míg a várócsarnokban mindezt egy kör alakú pénztár oldja. Az enyhe ívben kanyarodó homlokzatot a világos burkolóanyagok és a sötétített üvegfelület kontrasztja uralja: az árnyékolt üvegfal megszakítás nélkül fut végig a hosszan elnyúló homlokzaton, amitől a födém szinte lebegni látszik. „A homlokzat nagy méretét sötét üvegezés és a kihangsúlyozott födémlemezek csökkentik. A sötét üveg lehetővé teszi, hogy nyugodt épülethatás jelenjen meg a tér felé, eltakarva – de sejtetve – a mögötte levő nagy mozgalmasságot és nyugtalanságot” – írja az építész.

A váróterem belülről úgy működik, mint egy panorámás szélesvásznú mozi, és ugyanez igaz a bisztróra, amiből remek kilátás nyílt a Vár és a Vérmező felé. Ma is jól működhetne, mint találkozóhely, de hiába a körök, ívek, szögletességek rendszere, az elegáns homlokzat, ha a megszűnés árnya miatt évek óta nem költenek az épületre. Pedig újragondolva sokáig igazodási pont maradhatna a környéken és a magyar építészet történetében egyaránt.

A folytatáshoz vedd meg
a Forbes magazin aktuális számát!

Ha már megvetted, csak jelentkezz be!

Ajánlott cikkek

Bánlaki D. Stella
FŐMUNKATÁRS

2020 Október urban Bánlaki D. Stella

Mindig vagyunk valahol

Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, Mosonmagyaróvárról beszélgetünk, és a menő fővárosi Radnóti a barátnőm számára máris végtelenül unalmasnak tűnik.

Az ember gyanútlanul feljön Budapestre az érettségi után, és ha itt ragad, a szempillantás alatt eltűnő tíz-húsz év után egyszer csak azon kaphatja magát: hatalmas szakadék választja már el azoktól az emberektől és dolgoktól, amik és akik a mindent jelentették a kisvárosban vagy faluban, ahol felnőtt. Közben persze mint ember sohasem válhat ugyanolyanná, mint az, aki a Radnótiba járt.

Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé.

Ahogy a kortárs magyar költészet „vidéki fiúk játéka Pesten”, épp úgy igaz ez nagyjából minden másra. A mai napig kevés a bennszülött ismerősöm, ellenben a borsodi barátoktól új szavakat tanultam, a szabolcsiaktól ételeket, a zalaiak által vicces településneveket ismertem meg, a somogyiak elképesztő századeleji történeteket meséltek. Budapesten.

„Krisztián vidékről indult a városba, de soha nem fog oda igazából megérkezni” – mondja Kollár-Klemencz László Grecsóról a G. Tóth Ilda által írt portréban. Lassan tizenhárom éve nem volt hét, hogy ne lettem volna úgy valahol, hogy inkább máshol szerettem volna lenni. Pedig (ezt meg a címlapalanyunk állítja) otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol. Mi, budapesti vidékiek, vagyunk. Sokunkban mégsem merült fel, hogy a régiért elhagynánk a fővárost. (Fő! Várost.)

A vidék kortárs írójának (vagy a kortárs vidék írójának?) mondott művész „Budapestet is sajátos szemszögből látja, hiszen nem itt nőtt föl, nem itt tanult, kemény váltás volt számára a Pestre költözés, nem is idealizálja ezt a létformát” – talán kevésbé művészien, de összességében mindannyian így vagyunk ezzel. Budapest olykor nagy és félelmetes még az olyan befutott vállalkozóknak is, mint az ország legjobb vidéki éttermét üzemeltető Anyukám mondta mögött álló Dudás család. Már a harmadik helyüket nyitják (a nem-franchise franchise-zal együtt a negyediket), és még mindig csak halványan merül föl, hogy Encs, Miskolc, Eger és Debrecen után lesz még egyszer Budapesten is Pizza, Kávé, Világbéke. Ezt a várost nem ismerik.
A Szó testvérek is inkább Kenesén nyitottak, amikor Salgótarjánt és Gyöngyöst már megtöltötték az ország legjobb 2015-ös és 2016-ös tortájára – meg minden más jóra – kíváncsi édesszájúakkal. Így már a hírességek is találnak olyan egységet, ami fekszik nekik.

Fekszik nekik – ezt a szlenget biztosan Pesten szedtem fel. Gyüttment – ezt a szót meg a borsodiaktól tanultam, ugyanerre, hogy „bebíró”, a veszprémiektől. Vízfejűség – ezt már budapestivé válva (szkúzi) kezdtem sok más szóval együtt újraértelmezni. (Gyakran például az újságírói-szerkesztői szerepre is illik.) Én most kompenzálok: hosszú kihagyás után épp vettem egy autót, mostantól tőlem is csak egy hajtás a másik részem. Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé. Országos, éves pályamatricát váltok, és közben visszhangzik bennem Kollár-Klemencz: „talán majd a következő generációnk ott lesz otthon, ahol szeretne”.