Sírtam, hogy nem kaphatnék-e aranylánc helyett írógépet

Tini nindzsa harci turtles – mindössze ennyi volt a szöveg, magyarosan, fonetikusan ejtve, és a nehezen megszült egyetlen sor hallatán könnyesre röhögte magát a csongrádi panelben a „három kívánatos lányból álló” közönség. Arra, hogy a The Toors nevű rockzenekar debütáló koncertjének novellában rögzített történetéből mennyi fikció, mennyi igazság, talán már senki sem emlékszik pontosan, de a velős szöveg így hangzott, annyi biztos. Ez volt Grecsó Krisztián életének első kreatív szüleménye – ő írta ugyanis a dalokat.

Folyamatos önparodizálás, egy groteszk fricska volt az egész produkció, és mint a garázsrockzenekarok a 90-es évek elején általában, Krisztiánék is kis helyi klubokban és kocsmákban játszották Szekszi Csokoládé című albumuk dalait, jellemzően egy-egy fröccsért. Akkor még nem volt evidens, hogy a gimiben erős közepes átlaggal elevickélő, szegvári születésű fiút majd az irodalom vagy a zene sodorja végül az ismertség útjára – hiszen közben, tizenhat évesen már drámát és verseket is írt –, egyszerűen a tomboló kreativitás és az önkifejezési vágy akart utat törni magának.

Korai volt, végtelenül elfáradtam, alig tudtam lejönni a színpadról. Előtte mindenfélével beinjekcióztak, és belém tömtek egy zsíros kenyeret.