Grecsó Krisztiánt realista, a vidéki sorsot kíméletlen őszinteséggel ábrázoló írásai miatt Móriczhoz hasonlítják, eddigi talán legnagyobb sikerét mégis egy tizenegy éves kislány hirtelen felnőtté válásának története hozta el: tavaly Vera című regénye volt a legnagyobb példányszámban megjelent magyar szépirodalmi alkotás. Az viszont még az egyre szélesebb körben népszerű íróhoz legközelebb állóknak is csak két évvel ezelőtt, súlyos betegsége kapcsán derült ki igazán, hogy – bár továbbra is az írás a legfontosabb az életében – nemcsak megszerette a szereplést, de egyenesen lételeme lett a színpad is.
Tini nindzsa harci turtles – mindössze ennyi volt a szöveg, magyarosan, fonetikusan ejtve, és a nehezen megszült egyetlen sor hallatán könnyesre röhögte magát a csongrádi panelben a „három kívánatos lányból álló” közönség. Arra, hogy a The Toors nevű rockzenekar debütáló koncertjének novellában rögzített történetéből mennyi fikció, mennyi igazság, talán már senki sem emlékszik pontosan, de a velős szöveg így hangzott, annyi biztos. Ez volt Grecsó Krisztián életének első kreatív szüleménye – ő írta ugyanis a dalokat.
Folyamatos önparodizálás, egy groteszk fricska volt az egész produkció, és mint a garázsrockzenekarok a 90-es évek elején általában, Krisztiánék is kis helyi klubokban és kocsmákban játszották Szekszi Csokoládé című albumuk dalait, jellemzően egy-egy fröccsért. Akkor még nem volt evidens, hogy a gimiben erős közepes átlaggal elevickélő, szegvári születésű fiút majd az irodalom vagy a zene sodorja végül az ismertség útjára – hiszen közben, tizenhat évesen már drámát és verseket is írt –, egyszerűen a tomboló kreativitás és az önkifejezési vágy akart utat törni magának.
Korai volt, végtelenül elfáradtam, alig tudtam lejönni a színpadról. Előtte mindenfélével beinjekcióztak, és belém tömtek egy zsíros kenyeret.
Írta: Macsuga János Hiába dőltek meg sorra a járvány első hulláma alatt a napi rekordok több budapesti biciklis mérőponton, szép lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba – és visszajöttek a kifogások is. „Majd ha lesz alternatíva!” – hangzik el gyakran az érv a magyaroktól, amikor felmerül a kérdés: miért kell minden egyes nap autóba ülni, hogy megoldjuk napi teendőinket? Ha […]
Írta: Macsuga János
Hiába dőltek meg sorra a járvány első hulláma alatt a napi rekordok több budapesti biciklis mérőponton, szép lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba – és visszajöttek a kifogások is.
„Majd ha lesz alternatíva!” – hangzik el gyakran az érv a magyaroktól, amikor felmerül a kérdés: miért kell minden egyes nap autóba ülni, hogy megoldjuk napi teendőinket? Ha ezeket a vitákat vizsgáljuk, hirtelen azt gondolhatnánk, hogy a világon nálunk van a legtöbb pék, festő vagy klímaszerelő. Ha olyan sok hazai állampolgár felesége szülne gyereket, mint ahányszor kijátsszuk a „terhes a feleségem” kártyát, biztosan nem küzdenénk az elöregedő és fogyatkozó magyar népességgel sem.
Évente 92 órát dobunk ki az ablakon dugóban araszolással. Sao Paolo példájára várunk esetleg, akiknél ez a szám 152 óra?
Nincs ebben semmi meglepő, így működünk. Ha nagy változás előtt állunk, az agyunk sokszor akkor is behúzza a féket, ha tudjuk: nem csak a társadalomnak, magunknak is jót teszünk. Márpedig mi mást lehetne nagy változásnak nevezni, ha nem azt, amikor fentről megpróbálnak beleszólni mindennapi közlekedési szokásainkba?
A problémakör sokrétű. Egyrészt a mobilitás szinte egybeforr szabadság iránti igényünkkel, másrészt az, hogy eljussunk a dolgunkra, annyira természetes igény, mint a levegővétel. Hát csoda, hogy szeretnénk, ha legalább ebbe nem szólna bele senki?
Igen, biztosan rengetegen vannak, akik Európa egyik legjobb tömegközlekedési hálózata mellett a Hungária körgyűrűn belül ingáznak autóval, de ne felejtsük el, hogy a Budapesten közlekedő autók fele az agglomerációból jön. Szóval ők tehetnek mindenről? Kár lenne ennyire általánosítani, de tény, hogy az elmúlt évtizedekben mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy a rengeteg autóval és a felrobbanó lakásárakkal elég kellemetlen lett a fővárosi élet.
Öngerjesztő folyamat ez: aki teheti, kevesebb pénzből kertes házat vásárol magának, aztán vesz egy autót, és vállalja mindennap akár a többórás dugót is. Ne felejtsük el, hogy egy átlagember számára nem nagyon létezik nagyobb motiváció, hiszen legtöbbünknek az autó és a ház a legnagyobb anyagi befektetés az életében.
Jönnek tehát a kifogások, hogy majd akkor tesszük le az autót, ha lesz alternatíva. Mindig valami rajtunk kívül álló tényezőt képzelünk el, hogyha az majd megvalósul, akkor mi is változtatunk. De mi lenne, ha ezúttal ennél egy kicsit okosabbak lennénk?
Sokan a hozzáértők közül is azt gondolják, hogy akkor változtatunk majd, ha Budapest mattot kap. A helyzet az, hogy már pont elég súlyos mattot kaptunk azzal, hogy évente 92 órát dobunk ki az ablakon dugóban araszolással (legalábbis az Inrix kutatóintézet mérései szerint). Sao Paolo példájára várunk esetleg, akiknél ez a szám 152 óra? Ez a kényelmi „színvonal” évente 17,8 milliárd amerikai dollárjukba kerül a braziloknak. Összehasonlításként: az éves magyar GDP nagyjából 158 milliárd dollár. Túl kényelmesek vagyunk. Bármilyen kifogást hajlandók vagyunk kitalálni, csak ne kelljen lemondanunk szerzett komfortszintünkről. Szavazni nemcsak a boltban tudsz, vagy négyévente a választásokon, hanem mindennapi döntéseiddel is. Nézz körül, milyen lehetőségeid vannak! Próbáld ki, mennyire felfrissítő egy bringázás az egész napos daráló után! Kombináld a közlekedési módokat, kísérletezz, és meglátod, lesz alternatíva!
Rengeteg vállalkozás kínálhat gyors és kényelmes elektronikus fizetési lehetőséget ügyfeleinek az OTP Mobil legújabb fejlesztése, a SimpleBusiness applikáció segítségével, amely ráadásul 1,3 millió Simple-felhasználó, sőt az OTP Bank hárommillió ügyfelének elérését is megkönnyíti.
Egyre kevésbé számít ufófilmbe illő jelenségnek, ha drón hozza ki a megrendelt ételt. Ugyan bőven vannak még technikai és jogi akadályok, a drónszolgáltatók piacában hatalmas a növekedési potenciál. A hazai szabályozás enyhén lemaradt, de legalább már kész az online légtérfoglalásra alkalmas központi applikáció – csak használni nem lehet.
Huszonöt éve felsővezető, egy mostanra 12 milliárd forintos árbevételű céget vezet, 750 embert irányít, cégek felvásárlásán dolgozik, kemény megtérülést elváró tulajdonos befektetőknek riportol, mellesleg a hazai magánegészségügy érdekképviseletét is magára vállalta, de sem a mérhetetlen ambíció, sem a sok stressz nincs a homlokára írva. Leitner György higgadtan vezeti a magánegészségügy befoghatatlan óriását.
